Back to businness

Trychydts | | | 2017., szeptember 30., 23:49 | | | Kategóriák:

Jelentem, a bicikliszerelés sem felejtődik el olyan könnyen. Talán azért, mert mivel egy mechanikus szerkezet, ha az ember egyszer megtanulta, hogy működik, akkor onnantól kezdve maga a gép szolgál emlékeztetőül. Simán megcsináltam a nagygenerált, a szerelőládámba bekészített kerékpár kézikönyvet is éppen csak elkezdtem lapozgatni, és már ettől eszembe jutott, hogyan kell használni a láncostort a kazettás racsni leszerelésekor.

Úgy látszik, itt azért az sem árt, ha az ember időként rápihen egy kicsit a dolgokra, mert olyasmi, ami régen borítékolható frusztrációval járt, most percek alatt megoldódott. Például már előre nyüszített a lelkem, amikor kezembe vettem a láncbontót, a láncszabás eddig sose ment simán — most meg némi piszkálás után simán összeraktam a két végét, kicsit igazgattam, megtekertem a kereket és máris képtelenség volt megmondani, hol volt a két vége korábban.

A hátsó váltómnak viszont alighanem annyi — egy menet, ami a bowdenfeszítő csavart tartotta, szerintem bekrepált. Mondjuk ez már benne volt a pakliban, a hátsó váltót még az előző bringámról szereltem át, az meg egy harmincöt éves német gép volt; szóval gondolom, már jócskán itt volt az ideje, hogy továbblépjen a következő életébe: mivel remekül megvoltunk együtt, kívánom neki, hogy lehessen albatrosz vagy Caterpillar márkájú markológép. Amúgy az idejét nem tudom megmondani, mikor váltottam utoljára, a városban konzisztensen single speed üzemmódban szoktam közlekedni, szóval az új váltó beszerzése sem olyan sürgős.

Hogy lássam, tényleg minden rendben van, lementem egy pár körre a sétálóutcába. Fantasztikus volt ismét egy ilyen jó magas bringán ülni, ami pont a jó nyomatékon megy, és alaposan megzsírozott kerekeken gurul. (Persze az a tudat sem semmi, hogy én raktam össze egy üres vázból és részben a régi bringámról leszerelt, részben újonnan vásárolt alkatrészekből.)

Holnap jár le a bérletem, de most egyelőre nem veszek újat.

Fin del juego

Trychydts | | | 2017., szeptember 29., 23:49 | | |

Szeretek búcsúzni. Persze ez így hülyeség: aki ismer, tudja, hogy én lelkem legmélyén egy brontoszaurusz vagyok, méghozzá a meghaladott paleontológiai elméletek szerint: imádok elfeküdni a mocsárban és élvezni az életet (és persze két agyam van). Ha valamitől, amit szerettem, el kell válnom, menetrendszerűen teper le a melankólia. Odavagyok az utazásért, de legkésőbb az indulás előtti napon az egyik sötét sarokból kivétel nélkül mindig előbújik a Reisefieber, és ott is liheg a nyakamban, amíg a gép fel nem száll vagy a kocsi be nem kanyarodik az első keresztutcán.

De ha már egyszer úgy adódik, hogy válni kell, akkor azért szeretem némi melegséggel vegyíteni. Ha munkahelyet váltok, mindig kerítek egy kis minifesztivált az esemény köré: főzök a kedvenc kollégáimnak, saját készítésű ajándékokat szórok szét, bejelölöm őket a Linkedinen. Az utolsó esténket a nyaralásainkon Nicoline-nel közösen igyekszünk minél emlékezetesebbé és romantikusabbá tenni. Amikor még sok haikut írtam, ismertem meg egy japán kifejezést: mono no aware — amennyire el lehet ezt dönteni, ebből belőlem több jutott az átlagnál.

Tangós pályafutásom lezárásában több vacak dolog is volt. Egyrészt nem kellett abbahagynom. Nem vesztettem el a lábam, nem helyeztek át Elefántcsontpartra, nem kaptam szélütést és nem tettem lovagi fogadalmat sem. Egyszerűen rájöttem, hogy nincsenek tovább éveim arra, hogy tovább küszködjek valami bizonytalan esélyű beteljesedés felé. Elegem lett a rengeteg visszautasításból, tudásban meg nem voltam képes egy bizonyos szint fölé tornázni magam. Vesztettem, és ezt el kellett fogadnom — ha nincs Balu, talán ki sem tudok tartani a döntésem mellett.

A másik, hogy nem sikerült végigcsinálnom a szokásos lezáró szertartásaimat. Senkivel sem sikerült olyan jóban lennem, hogy azt feltételezzem, érdekli, mi van velem. Nem mintha nem próbálkoztam volna, de a tangó egyáltalán nem magától értetődően segíti a szocializációt. Ráadásul hiányozni is nehéz másoknak: még ha rendszeresen táncol is az ember valakivel, akkor is az idő maximum öt-tíz százalékát töltik együtt a parketten A tanáraimról sem feltételezhettem, hogy nyitottak lennének akármilyen beszélgetésre. A kedvencemtől, aki egy igazi mentor volt, már hónapokkal ezelőtt el kellett köszönöm; amúgy meg ez a viszony Budapesten alapvetően a pénzről szól. Még akiknek tettem is egy-két apróbb szívességet korábban, az is simán átnézett rajtam minden olyan alkalommal, amikor nem azért találkoztunk, mert én készpénzt raktam le érte.

Azóta egyszer fordult elő, hogy valaki rákérdezett az okaimra. Megkértem két helyiérdekű tanáromat, hogy segítsenek valakinek odaajándékoznom a temesvári tangómaratonom belépőjét, és kíváncsiak lettek, miért teszek ekkora gesztust. A szokásos panelek után — a tangóban nem számít a technika, csak öleld meg a lányt és minden rendben lesz, te valójában jól táncoltál stb. — elmagyaráztam nekik, miért full kamu, amit mondanak és hogy én miért hagytam ott a bulit. Beígért válaszuk azóta is várat magára.

Úgyhogy a tangóbúcsúztató rituálém kimerült annyiban, hogy az utolsó milongámon az utolsó, iszonyatosan sikerült tandám után szép finoman letettem a rejtélyes olasz hölgyet a parkett szélére, az öltözőben beraktam a viszonylag új cipőmet a cipőszsákba, majd sértett cowboyként kilöktem az üvegezett bejárati ajtót, és némán belelovagoltam az éjszakába.

Meg mondjuk nem bántam. A szombat estéimet a feleségemmel töltöm, hétköznap sem kell a tangóhoz igazítanom a programjaimat, a milongák előtti, ólomnehéz stressz elmaradása pedig egyelőre bőven kárpótol az esetlegesen elmulasztott szép pillanatokért.

Nicoline kétségbeesett nyöszörgése pedig — „Akkor most ez lesz az új mániád????” –, amikor hazaállítok néhány kölyökrozsomákkal vagy egy ólomládányi használt atomreaktor-fűtőelemmel, édesen szadisztikus elégtételt jelent minden egyes alkalommal.

Trychydts Shakshukázója

Trychydts | | | 2017., szeptember 26., 23:49 | | |

Nem szeretek főzni. Azt azért nem mondanám, hogy utálok: kábé úgy vagyok vele, mint a mosogatással. Sokkal jobban szeretek például palacsintát enni egy nyugágyban a félárnyékban, és algit sem ráztam le még azzal Dark Souls közben, hogy bocsi, de most már tuti kiázott a cserépedény, szóval rohanok mosogatni. De azért ha ráhangolódom a dologra, ha nem hagyom, hogy valami elterelje a figyelmemet, akkor berakom az Utas és Holdvilágot Nicoline faborítású rádiójába és valahogy eltelik az idő, amíg ellögybölöm a dolgokat.

Amikor először főztem Shakshukháth (a fene vigye ezt a rengeteg h-t, mindig a Google-ből nézem ki, hol van és hol nincs), akkor sem voltam oda a házimunka gondolatáért, de Nicoline éppen házon kívül volt, kicsit amúgy is oda voltam kenődve, szóval rezignáltam magam és felraktam a fazekat Szerb Antal mellé a tűzhelyre. Nemrég fejtegettem valakinek egy indiai curry kapcsán, hogy én alapvetően azokat az ételeket szeretem viselem el, ahol a főzés egy szépen lassan emelkedő folyamat. Elkezd az ember valamit, folyamatosan hozzátesz dolgokat és szépen lassan összefő a késztermék. Ha ilyeneket olvasok: szedjük ki lapáttal tegyük félre szűrjük át az olajat lassú tűzön melengetjük majd visszakeverjük bele a fűszereket kivesszük megvárjuk amíg szobahőmérsékletű lesz és csak olyankor használjuk fel, mindig rámjön a frász. Egy fokkal kevésbé, de azért még a stresszfaktorok közé tartozik az „amíg a bölény gerince megpuhul, addig készítsük elő a denevrészószt” jellegű fordulatok. Ha nem készülök el, akkor mi lesz?

Na, a Hshahshukhahaha nem ilyen, az ártatlanul kezdődik és ártatlanul is fejeződik be, az ember felteszi a hagymát meg a paprikát aztán vagy fűszert tesz még bele vagy további hozzávalókat, aztán tojásokat üt rá és mehet a sütőbe. Finom, rafinált de mégis nagyon komfortos kaja ez, Veronika lágyan bársonyos, csontmelengetően erős, gyümölcsösen aromás cayenne paprikája fantasztikusan érvényesült benne, az adagom elfogyasztása után már egész békésen tudtam nekilátni a feleségmentes estémnek. Aki a Bárónővel állított fel, első körben szigorúan csak egy kis éjszakai villámlátogatásra, de aztán elkezdtek szimatolni, és úgy döntöttek, talán az lesz a legjobb, ha szépen elfogyasztják a maradékot ott helyben.

Nicoline persze nem állja meg az ilyesmit kommentár és Facebookos hírverés nélkül, kiderült, hogy Daridáéknak is kedvence ez a kaja, mi több, Judy mindig ezt eszik a humuszbárban, szóval ismét produkálnom kellett magam. Siettem haza a munkából, de ez a kaja tényleg olyan meditatív módszerekkel készül, hogy mire elkészült, már vasárnap délutáni házigazdává olvadtam vissza. Átütő sikert arattam ismét, a hat adagosnak reklámozott adagot mindenféle bizonytalankodás nélkül tüntettük el a föld színéről.

Mi több, Judy még a lépcsőházban is erről énekelt, a földet nem is érintette, csak a kezével kapaszkodott a korlátba.

Remélem, nem rohadt rá a lakat a pincében…

Trychydts | | | 2017., szeptember 25., 23:49 | | |

Több, mint egy éve nem ültem már a biciklimen. Egyrészt most már jó ideje sétatávolságra dolgozom otthonról, így a munkába járás nem jelent gondot, a legutóbbi időkig meg rengeteget jártam tangózni — oda pedig, már amennyire ez esetemben lehetséges, jobb harmatosan érkezni.

Ez utóbbi kifogás nemrég megszűnt, másrészt, hogy érzem a hűvös őszi levegőt, megint eszembe jutott, milyen jó lenne Nicoline-nal bringával nyomulni erre-arra hétvégéken. Persze egy év álldogálás nem igazán használ az üzemképességének, szóval hamarosan kiderül, a bicikliszerelés is olyan-e, mint a biciklizés. Itt az ideje, hogy ismét elárasszam a lakásunkat kenőolajjal és gépzsírral. És ha már ott tartok, talán a három éve vett sárhányómat is felszerelem majd.

Tavaly amúgy a Bubit is kipróbáltuk, ami egyáltalán nem rossz megoldás, ha az ember nem bánja, ha a bringája nehéz, mint egy pedálokkal felszerelt tank, amely kemény három sebességgel rendelkezik: egy hegymenetre valóval, aminek Pesten konkrétan semmi értelme nincs, olyan, mintha a levegőt taposná az ember, egy túl könnyűvel és egy túl nehézzel. Főleg ez utóbbin lepődtem meg, mert én a saját gépemet is single speed üzemmódban használom, méghozzá a legkeményebb fokozaton — igaz, ott minden az én magasságomhoz van méretezve. Viszont egészen jó volt, ha olyan helyről kellett hazajönnöm, ahová tömegközlekedéssel kellett mennem.

Amin elég sokat paráztam, az az, hogy mennyire lesz elérhető a szolgáltatás akkor, amikor szükségem lesz rá —  érdekes módon azonban összesen csak kétszer volt olyan, hogy nem működött az állomás vagy nem volt benne elérhető gép.

Dolgozni továbbra is gyalog fogok járni. Egyrészt nincs halálpontos munkaidőm, amire rá kellene feszülnöm, másrészt pedig reggelente már kifejezetten várom ezt a huszonöt perc meditációs lehetőséget. Beteszek valami jó kis zenét vagy hangoskönyvet, aztán a mellékutcákon random kanyarogva, minden nap más útvonalon besétálok. Főleg a hétfői sétákat élvezem, egészen jól ráhangolódok menet közben a dolgokra, mi több, mire beérek, már az ötleteim is kezdenek előbújni a hétvége fedezéke mögül.

Hamlet (Örkény színház, első bemutató: 2014)

Trychydts | | | 2017., szeptember 24., 14:31 | | | Kategóriák: ,

Nagy gonddal megcsinált, figyelemre méltó produkció az Örkény Hamletje — az egyetlen dolog, ami hiányzik nekem belőle, az valami igazán radikális állásfoglalás vagy értelmezés. Pedig tele van eredeti megoldásokkal, egy jól kigondolt formavilágban játszódik az egész darab, nagyon jól eltalált színészi megoldásokkal. Még a dramaturgia is különleges, több olyan jelenet is van, amit a nagy, klasszikus feldolgozásokból (például az 1948-as filmverzióból, ami nekem az egyik Hamlet-alapélményem) elég gyakran kihagynak.

Az Örkény stábja sok szerepet mutat be máshogy, mint ahogy megszokhattuk. Hamlet például egyáltalán nem szimpatikus: kicsit hisztérikus, kicsit enervált, a valódi felelősséget folyamatosan kerülgető, mindenféle kockázatvállalástól rettegő kis nyálgombóc. Megjátszott őrülete nem csupán arra szolgál, hogy felfedje a valódi motivációkat környezetében — sokszor egy nagyon kényelmes megoldás annak érdekében, hogy tetteiért ne kelljen felelősséget vállalnia. Ophelia vagy Polonius halála például nyilvánvalóan mélyen megérinti — a tetteivel való szembenézés helyett azonban inkább a bohóckodást választja. Gertrúd és Claudius ugyanakkor sokkal kevésbé antipatikusak, mint amilyenek lehetnének: mindketten szárazak, kissé élettelenek, mintha nem is tudnák igazán kiélvezni Claudius trónra lépésének előnyeit. Claudius is leginkább akkor „él”, amikor bűneivel szembenézve imádkozni kezd — Hamlet személyes megtorlás iránti igénye (pláne azon az áron, ahogy végül eljut ide), jóval kevésbé tűnik indokoltnak. Ettől persze ugyanakkor sokkal plasztikusabbak lesznek a mellékszereplők: Rosencrantz és Guildernstern vagy mondjuk Ophelia helyzete sokkal érthetőbb és emberibb, mintha egyszerűen csak törpék lennének egy gigászi konfliktusban. Valódi emberi érzésekkel rendelkező szereplők lesznek, teljesen érthető motivációkkal — bántja őket a mellőzés, a durvaság, a hazugságok. Ophelia végső tragédiája is sokkal megalapozottabb és átélhetőbb lesz.

Ophelia amúgy egy különösen komplex szereplő az előadásban. Kókai Tünde amúgy is teljesen autentikusan, mindenféle erőlködéstől mentesen alakítja az engedelmes, de személyiségének erejével nagyon is tisztában levő lányt. Sokkal kevesebb romantikával, sokkal nagyobb fegyelemmel és tudatossággal játssza a szerepet, mint amit a szövegbe bele lehetne olvasni: életének kereteinek összeomlása, annak következményei is sokkal megrendítőbben hatnak. Ettől persze a darab Laertese is sokkal reálisabb lesz.

A színpad, a statikus, stadion-díszlet ellenére (Koltai Tamással ellentétben én nem éreztem a politikai áthallást) meglepően dinamikusan működik: a kimerevedő szereplők, a sötétségbe bevilágító spot fények révén ugyanúgy lehet ez Claudius koronázásának helyszíne, mint a temető vagy az éjszakai vár, ahol Hamlet az apjával találkozik. A színpad kiürítésével vagy a dán zászló színeivel kifestett-felöltöztetett statiszták mozgatásával, az aktuális játéktér változtatgatásával nagyon is dinamikusan nő vagy zsugorodik az általunk érzékelt tér.

A fentiek eredőjeképpen aztán a darab vége is teljesen máshogyan sül el. Nincs katarzis, nincs heroizmus — Fortinbras, a többször is emlegetett norvég herceg megjelenik udvartartásával és laza flegmával átveszik a hatalmat, miközben a lábaiknál hullák hevernek. Mindenféle borzongás nélkül vakuzgatnak telefonjaikkal, aztán egy rövid beszéd után vége a felhajtásnak.

Reader’s Log — Ferenc pápa: Amoris Laetitia, 2016.

Trychydts | | | 2017., szeptember 23., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Materialista agnosztikus vagyok; teljesen véletlen, hogy egyáltalán eljutott hozzám Ferenc pápa (házastársi, családon belüli) szeretetről szóló írása. A Facebookon pár katolikus fundamentalista mélységesen fel volt háborodva rajta: úgy vélték, ha Ferenc pápának ez az álláspontja, akkor ők innentől kezdve jobb katolikusok a pápánál. Kíváncsi lettem, miről van szó, rákerestem a szövegre, és amikor megtudtam, hogy a szerző óvott mindenkit az elhamarkodott értelmezéstől, letöltöttem és elolvastam az egészet. Gondoltam, mégiscsak a világ egyik legnagyobb szellemi műhelyéről és a világ egyik vezető értelmiségijéről van szó; ha már feltámadt bennem az érdeklődés, kötelességemnek tartottam, hogy csorbítatlan valójában ismerkedjem meg a teljes gondolatmenettel. Azt azért nem gondoltam volna, hogy életem egyik legizgalmasabb szellemi kalandjában lesz részem.

Nem volt szükségem bölcsész edzettségre ahhoz, hogy órák alatt végigérjek a több száz oldalas művön: hatalmas meglepetésemre nem csak egy alapos morálfilozófiai munkának, de egy elképesztően érdekes és élvezetes olvasmánynak is bizonyult. És noha semmiféle spirituális kötődésem nincs a katolikus egyházhoz, a leírtak nagyon nagy része személyesen is megérintett. Második éve vagyok házas, hetedik éve élek együtt a feleségemmel — és egy olyan megalapozott, átgondolt, alaposan felépített értékrenddel szembesültem, amelynek rám is érvényes, mi több, amely az én mindennapjaimhoz is segítséget nyújt.

Az Amoris Laetitia alapvető törekvése, hogy a szeretetről szóló krisztusi tanításokat és katolikus hagyományokat a modern életvitelt folytató emberek számára is könnyen érthetővé, hozzáférhetővé és befogadhatóvá tegye. Éppen ezért a mű gerincét a családi élet, a családon belüli (elsősorban a házastársi) szeretet mibenlétének, természetének ismertetése teszi ki. Mitől működik jól egy család? Hogyan tudjuk a szeretet, a türelem és az elfogadás erényeit egymás iránt kifejleszteni? Miben gyökeredzik a házastársi hűség? Milyen kihívásokat támaszt a családi szeretet és egység felé a modern társadalom? Mitől lesz a család egy olyan közösség, amely képes folyamatos támaszt és vigaszt nyújtani tagjai számára? Hogyan találjunk egyensúlyt a gyereknevelésben a fegyelmezés és az elfogadás között? Hogyan lehetnek a házastársak hasznára a közösségnek? Ezen kérdések érvényessége messze átnyúlik a katolikus, és a keresztény hit keretein. Igaz ez a módszeresen felépített, lépésről-lépésre haladó, türelmesen érvelő válaszokra is. Azok, akik párkapcsolatuk, családi életük fejlesztéséhez, megerősítéséhez keresnek segítséget, nyugodtan fordulhatnak ehhez a könyvhöz.

Vannak olyan kérdések, amelyben a katolikus egyház csak egyféleképpen foglal állást: a katolikus hit alapelveivel például összeegyeztethetetlen a melegházasság, az abortusz és a mesterséges megtermékenyítés. Mindezek tekintetében az Amoris Laetitia is félreérthetetlenül fogalmaz és érvel — aki ezeknek a gondolatoknak a teológiai forrására és magyarázatára kíváncsi, az innen is tájékozódhat. A házasság szentsége különleges, ami természeténél fogva csak férfi és nő között lehetséges, az élet adása pedig Isten joga — az ebbe való beavatkozás tulajdonképpen szentségtörés.

Egy kívülállót ez persze nem zavar. A lelkiismereti és a vallásszabadságnak része, hogy egy vallás a saját körében olyasmit tiltson, ami a szekuláris állam keretei között lehetséges. Ferenc pápa pedig kísérletet sem tesz arra, hogy ezeket az elveket a katolikus közösség keretein túl a világi körökre is megpróbálja kiterjeszteni. A mű ráadásul a lehető legtoleránsabban referál rengeteg érzékeny társadalmi jelenségre: a legszigorúbban tiltja például a homoszexuálisok diszkriminációját a hívek között, elismeri a feminizmus érdemeit, határozottan elutasítja a férfiak alá-fölé rendeltségének gondolatát. Bátorítja a nemi szerepek rugalmas értelmezését: kifejezetten elutasítja például a „hagyományos” családmodell erőltetését. Csak azért — fogalmaz például — mert a férfi is részt vesz a családi feladatokban, nem lesz kevésbé férfias. Ezekkel az állításokkal Ferenc pápa toleránsabb és befogadóbb a társadalmi diverzitással szemben, mint például az általam ismert értelmiségi elit egy jó része idehaza és más országokban egyaránt.

Számomra egészen újszerű élmény volt, hogy ez a szigorú filozófiai módszertannal dolgozó, egyházi szöveg mennyire közeli kapcsolatban van a mindennapi élettel. Nem tettem volna rá komolyabb összeget, hogy egy vatikáni kiadású könyv érdemben képes reflektálni a közösségi médiák, a popkultúra vagy a reklámok jelentette új kihívásokra (vallási, közösségi és gender-szempontból).

Mivel én magam csak igen szelektáltan szembesültem a mű katolikus fogadtatásával, ezért inkább a saját, személyes tapasztalataimra hagyatkoznék. Noha nem vagyok katolikus, Magyarországon egy átlagos ismeretségi körrel rendelkező ember számára elkerülhetetlen, hogy időről időre érintkezésbe kerüljön a katolikus egyházzal. Ez alapján azt tudom mondani, hogy ha Ferenc pápa komolyan elkötelezett a humánus, ember- és valóságközpontú egyház ideája mellett, akkor hosszú, nehéz munka és rengeteg passzív ellenállás és emberi butaság vár rá. Úgy érzem, nálunk ez a személyre szabott, adott esetben szó szerint házhoz menő, missziós jellegű lelkészi gondoskodás, amit ez az írás javasol, maximum csak kivételszerűen valósul meg. Saját magam voltam szemtanúja, hogy miközben egy katolikus temetésnek (a lelkész szerint és tudomásom szerint a katolikus törvényeknek ellentmondóan) előfeltétele volt, hogy az egyházi adó rendben be legyen fizetve, a szertartást celebráló pap sorozatosan eltévesztette az elhunyt nevét. Többször hallottam miséken, ahogy a lelkész követeli a hívek figyelmét és lojalitását, miközben a pásztori gondoskodás épp ellenkező irányú mentalitást követelne meg. Kevés olyan katolikus esküvőn voltam jelen, ahol valódi, élő kapcsolatot éreztem a pap és a jegyesek között. Azzal sem tudok mit kezdeni — főleg az Amoris Laeticia szövegének fényében — hogy Magyarország egyik püspöke képtelen felülemelkedni saját tradicionális genderfelfogásán.

Engem mindez szerencsére nem érint. Számomra már nincs más hátra, mint hogy őszinte szívemből köszönetet mondjak Ferenc pápának ezért a művészi igényességgel és filozófiai alapossággal felépített, személyes hangon megszólaló emberi iránymutatásért.

Az Amoris Laetitia teljes terjedelmében letölthető a Vatikán honlapjáról:
https://w2.vatican.va/content/francesco/en/apost_exhortations/documents/papa-francesco_esortazione-ap_20160319_amoris-laetitia.html

Szívjuk magunba a slamet és szívunk is a slamért

Trychydts | | | 2017., szeptember 22., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Mostanában elég nagy dózisban szívom magamba a slam poetryt. Nemsokára megint jön az országos bajnokság, idén már az előválogatóra is benéztem, így már van is favoritom. Persze ő azért alighanem egy sötét ló, de én azért élveztem ezt a slamszöveget és én erre az előadóra nyomtam a gombot a közönségszavazáson:

De mivel ez még mindig nem volt elég, Nicoline-nal elnéztünk a havi Slampoetry Budapest klubba is. Ez volt az első alkalom, amikor nem első osztályú, válogatott árut fogyasztottunk, így azért egy kicsit nagyobb kihívás volt végighallgatni. Azért ilyenkor is van, ami kompenzáljon. Az már önmagában is hátborzongató, mennyire kemény egy ilyen verseny: szabályok a 3:15-ös időkorláton kívül egyáltalán nincsenek, se műfaji, se témamegkötés, kiáll a versenyző valamivel, amit gondolom, hosszú-hosszú idő alatt szenvedett ki magából, és akkor jobbnak kell lennie, mint tizenkilenc másik, hasonszőrű őrültnek. Ehhez azért kell bátorság, meg arc, meg gondolom, valamennyire technika is. Nem tegnap óta firkálgatok, de azért egy jobb szövegnél mindig elcsodálkozom, mennyi eleganciát, rugalmasságot és ötletet lehet ráterhelni a nyelvre.

Bár később panaszkodok majd a tudatmódosítókról is, megnyugtatásként annyit azért elárulnék, hogy szervezési szeren azért nincsen ott annyira ez a társaság: olyan slambulin még nem voltam, amelyik időben kezdődött volna. Ami engem azért több szempontból is hátrányosan érint. Egyrészt ugye nem szeretek „késni”, így ha egy rendezvényt hét órás kezdettel doboltatnak ki a kisbíróval, akkor 18:50-re akkor is ott vagyok, ha Nicoline is velem jön. Reálisan persze fél nyolc és háromnegyed nyolc között van a kezdés valamikor. A jogosnak tűnő kérdésre, hogy akkor miért kell nekünk olyan merevnek lenni és miért nem késünk mi is, szintén van tuti válaszom: mert a közönség nyolcvan százaléka egy ötperces időablakban zúdul rá a deréktörően és lábnyomorítóan kényelmetlen kerti székekre — ha tehát szeretnék diszkréten rendezkedni kicsinyt, hogy ne colstokként összehajtogatva kelljen végignyomorkolódnom azt a három órát, időben kell érkeznünk. Plusz még hideg is van.

Foghatnám a koromra is, de már 2000-ben, amikor a bölcsészkarra kerültem, akkor is zavart, mennyire magától értetődőn tudnak egyesek módosított tudatállapotban nagy nyilvánosság előtt létezni. Nicoline szerint csak egy vén trotty vagyok, igazán hagyhatnám, hogy úgy bulizzon a fiatalság, ahogy neki tetszik — de hát öreg vagyok már ahhoz, hogy megváltozzam, így mindig aggódom, vajon mi lesz, ha szerencsétlen krónikás a színpadon dobja ki a taccsot vagy kezd el támadó egércsordát hallucinálni.

Vannak aztán olyan slamhúzások, amikért sose rajongtam különösebben. Az egyik az, amikor valaki egyszer csak elkezd énekelni, és a dal szövege meg valamiféle idétlen kapcsolatban van a törzsszöveggel — a népdalokat súlyosbító körülményként tartom számon. Ugyancsak nehezen tolerálom, ha valaki arról slammel nekem, hogy ő hogy lett slammer vagy éppen most miért az. Nem tudom díjazni azt sem, ha valaki csak egy natúr prózát ad elő jobb ötlet hiányában.

Ettől függetlenül azért tegnap is elég sokan megcsiklandozták az agyamat. A verseny pedig megint brutális volt — de itt sokakra biztosan igaz, hogy a részvételre játszanak, nem a a győzelemre.

Fürdés a városban

Trychydts | | | 2017., szeptember 19., 23:49 | | |

Sose voltam az a nagyon fürdős természet, általában simán elvagyok azzal, hogy a parton üldögélek, amíg a többiek úszkálnak — ha nagyon meleg van, akkor beáztatom a lábamat a vízbe és akkor az úgy általában elég is nekem a fürdésből.

Tulajdonképpen persze semmi bajom a vízzel, inkább azt nem szeretem, hogy ha kijövök, akkor még mindig vizes vagyok — az átöltözés meg rendszerint elég macerás. Úgyhogy csak ritkán adom ilyesmire a fejem, olyankor viszont általában teljesen váratlanul — mint amikor egyszer Baluval sétáltunk egyet a Duna partján Gödön, aztán minden átmenet nélkül fürdésbe kezdtünk, pedig még fürdőruha sem volt nálam. De olyan ellenállhatatlan volt a víz, hogy muszáj volt kipróbálnom.

Zadarban már négy éve csiklandozott a gondolat, hogy csatlakoznom kellene a horvátokhoz. Ott ugyanis az Óvárosban is simán fürdenek az emberek, vannak vízilabdakapuk is szerteszórva, volt, aki a kutyáját idomította, elég rendhagyó módon: a tengerből dobálta ki a labdát a szárazföldre. De hát aztán persze nem lett az egészből semmi, húztam-halasztottam a dolgot aztán mire észbe kaptam, már otthon voltunk.

De most résen voltam, az utolsó napot eleve úgy terveztük, hogy piacozás előtt reggel még megmártózom a tengerben, már otthon felvettem a fürdőruhát. Jó előre kinéztem a helyet, szerettem volna, ha az egyetem épülete is látszik a képen — ugyanis nem csak a városban pancsolás, de a tengerparti egyetem gondolata is nagyon romantikus nekem. Megittuk a kávénkat a kedvenc helyünkön, a városfalba épített kis kávézóban, aztán kimentünk a korzóra. Nicoline éppen kezdte elveszteni a talajt a lába alól, de mire elkezdhette volna a habogást, hogy tuti jó ötlet-e ez, gyorsan elmagyaráztam neki, hogy hogyan fotózzon, majd, mielőtt megggondolhattam volna magam, nekivetkőztem és fél per múlva már a létrán lógtam, félig a tengerben. Aztán a létrát is elengedtem.

Klassz érzés volt, egyrészt akkor, az utolsó nap reggelén voltam először a tengerben, pedig tényleg jó volt a víz, de engem alapvetően mégiscsak a városi fürdőzés élménye fogott meg. Ami pontosan olyan übercool dolog volt, mint amilyennek a partról tűnt: visszanézve nem valami unalmas strandot láttam, hanem a zadari óvárost, aminél kevés izgalmasabbat és szebbet láttam eddig.

Kilubickoltam magam, aztán csatlakoztam a parton a feleségemhez, és olvastam neki tovább A Gyűrűk Urát.

Megint a borotválkozásról

Trychydts | | | 2017., szeptember 18., 23:49 | | |

Amióta elkezdtem, azóta nem is borotválkozom másképpen, csak shavette-el. Azóta after shave-ről áttértem a timsóra (sokkal jobbat tesz a bőrömnek és sokkal jobban segít az apró sebeknek), kipróbáltam másik zsilettpengét is, és rájöttem, hogy a Feather tényleg verhetetlen, a japánok a jelek szerint tényleg érzik a minőséget. Elkezdtem kifejetten borotvapamacshoz kifejlesztett borotvaszappant használni.

Azóta ha nem is borotválkozom gyakrabban, de olyankor viszont sokkal jobban élvezem. Kis mindfulness-gyakorlat lett ez nekem, afféle nyugtató szertartás. Oda kell figyelnem, hogy mit csinálok, tényleg tudni kell, hogy az arcom egyes részein melyik irányú mozdulatok a leghatékonyabbak, nem szabad kapkodni. Sokkal tovább tart így a borotválkozás, mint korábban (negyed óra alatt nem nagyon úszom meg a cuccok kikészítésétől kezdve az elpakolás végéig), de a zsilettpenge sokkal kellemesebben vág, mint bármi más, a borotvaszappan és utána a hideg víz tök jól felfrissíti az arcbőrömet.

Persze még mindig megvágom magam, bár a végén már nem vagyok úgy össze-vissza kaszabolva, mint amikor először próbálkoztam. Első alkalommal olyan volt, mintha valami tüskebokron másztam volna át — ezek most csak apróbb karcolások, amiket a timsó simán eltüntet.

De ami a legjobb, minden borotválkozáskor eszembe jut a Keserű méz borotválkozós jelenete. Ezt csináljátok utánam műanyag borotvával.

József és testvérei (Örkény Színház, bemutató: 2017.)

Trychydts | | | 2017., szeptember 17., 23:49 | | | Kategóriák: ,

József és testvérei kiváló példája annak, miért példaértékű szellemi műhely a Mácsai Pál vezette Örkény Színház. Miközben egy monumentális vállalkozás (a játékidő két szünettel együtt csaknem öt óra), szinte észre sem vesszük, hogy telik az idő. Itt ugyanis a darab hossza nem a néző megkínzásának eszköze: a színház úgy vállalta be ezt a koncepciót, hogy mindvégig első számú prioritás volt, hogy a néző jól érezze magát.

Persze a József és testvérei, Thomas Mann legjelentősebb regénye alapanyagnak is óriási terjedelmű, Ari-Nagy Barbara dramaturg és a rendezők, Ascher Tamás és Gáspár Ildikó azonban remek érzékkel dolgozták fel. És ez nem csak a szöveg szerkesztését jelenti: a változatos elbeszélői technikák is segítik a befogadást. A szereplők hol előadják saját szerepüket, hol a könyv eredeti szövegéből narrálják vissza a dialógusukat, a karakter hangján. József néha maga is narrátorként van jelen a színpadon, összefoglalva, mi történt a legutóbbi jelenet óta. Józsefből is kettő van: amikor fiatal, Patkós Márton, amikor érett felnőtt Polgár Csaba játssza el — de van, hogy mindketten játszanak.

A évtizedeket felölelő regény többféle kulturális közegben és rengeteg helyszínen játszódik — ez a sokféleség a darabban sem sikkad el. A díszletek egyszerre innovatívak és teremtenek erős atmoszférát. Érzékeljük, hogy most éppen az ókori Egyiptomban vagy Kánaánban vagyunk, de azért sok a jelezésszerű elem — az egyiptomi díszletek hol a fáraó palotájának belső kertjeként, hol Potifár házának termeiként vagy az utcákon zajló, látványos felvonulás helyszíneként szolgálnak. A színpadi tér használata is nagyon kifejező: sok jelenetben a kiemelt szereplők a többiek feje fölött játszanak.

A darab egyszerre teljesít sikeresen egy széles ívű bibliai történet izgalmas, részletes, plasztikus karaktereket felvonultató illusztrációjaként, mint a kiválasztottság filozófiai problémája körül forgó karakterdrámaként. József, az Ótestamentum egyik kulcsfigurája gyermekkora óta tisztában van saját kiválasztottságával. A darab azonban megválaszolandó kérdésként veti fel: József valóban kiválasztott, vagy a kiválasztottság tudata teszi különlegessé? Legismertebb történetében, amikor a fáraó álmát fejti meg, ott személye, a híres álomfejtő jelenléte inkább csak katalizátorként hat a fáraóra, aki javarészt saját maga fejti meg saját álmait. József pedig csak él a lehetőségekkel — amelyeket gátlástalanul teremt meg saját magának, ha bármiféle lehetősége nyílik rá. Gátlásai nincsenek, hiszen kiválasztottnak tudja magát: ugyanakkor, mint vonzó férfi és simulékony személyiség, minden környezetben fel tudja találni magát. A nehézségeket és a kényelmetlenségeket is könnyedén viseli, hiszen ő úgy tudja: el fog, el kell, hogy jöjjön az ő ideje, még ha ezért meg is kell fizetnie.

Minden színész a helyén van ebben a darabban — pedig a többen is vannak, akiknek több szerepben kell teljesítenie. A társulat azonban szemlátomást élvezi a nem mindennapi kihívást — teljesítményük pedig egy katartikus és intellektuálisan is megmozgató színház élményt teremt meg.

Porto 35 mm (Porto), 2016

Trychydts | | | 2017., szeptember 16., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Porto voltaképpen nem más, mint egy technikailag csodálatosan kivételezett, nagyon intim leszámolás a tündérmesékkel. Szembenézés azzal, hogy nincsenek csodák — a szerelem varázslata is csak azoknak hozhat feloldozást, akik megdolgoznak érte.

A történetbeli pár, Mati és Jake egyetlen éjszakára jönnek össze. A romantikus filmek hagyományai szerint ennek az éjszakának a csodálatos fordulatot kellene elhoznia mind a két fél életében — ez azonban nem történik, nem történhet meg.

Jake egy kallódó egyéniség. Élete egyetlen erkölcsileg tudatos döntése után (a húga mellé állt gazdag szüleivel szemben a családi konfliktusban), képtelen  egzisztenciálisan magára találni, képtelen egyáltalán életét bármilyen határozott irányba fordítani. Alkalmi munkákból tartja fenn magát, és így fut össze egy ásatáson a tanulmányúton levő Matival. A lány Jake-kel tökéletesen komplementer személyiség: rengeteget dolgozik, listaszerűen halad végig a kihívásokon életében, korábbi pszichiátriai problémáin felülemelkedve karriert épít — és éppen sikerül olyan párt találnia magának, aki nem csak feleségül akarja venni és gyerekeket akar tőle, de szakmailag és anyagilag is támogatni tudja. Viszont Mati egyáltalán nem szerelmes belé, sőt, de anya sem igazán kíván lenni — viszont képtelen nemet mondani a férfi jelentette lehetőségekre.

Ez a két ember gabalyodik egymásba egyetlen csodálatos éjszaka erejéig: Mati azonban ráébred, egyetlen fellángolásért nem hagyhatja ott eddig épített életét és eltaszítja magától a fiút. Ami objektíven nézve egy nagyon is érthető lépés. Jake semmit nem tesz saját boldogsága életében, mintha a szó szoros értelmében egy csodára várna egész felnőtt életében. Egyetlen biztos pontnak lenni egy ilyen ember életében: olyan teher ez, amit senki nem szívesen venne a vállára.

Az idősíkokkal könnyedén játszadozó film éles, meleg színekkel, 35 mm-es filmre rögzítve mutatja a rövid kapcsolat jeleneteit: szemcsés, elmosódott 16 mm-es filmen láthajtuk az előzményeket, és még durvább, 8 mm-es negatívra vették fel a szereplők mostani, kiüresedett és kétségekkel teli életét. Ez a stílusbravúr olyan, a történettel, a szereplők érzlemivel teljesen koherens vizuális világot teremt, ami egy egészen mély, tudatosan alig érzékelhető szinten erősít rá a film üzenetére.

A filmben nem csak a vizualitásban, de a cselekményben is nagyon fontos szereppel bírnak a mellékesnek tűnő apróságok. Amikor láthatjuk, hogy Mati milyen türelmetlen hegedűn gyakorló lányával, az éppen úgy fontos adalékokkal szolgál a cselekmény megértéshez, mint az a kétszer is visszatérő jelenet, amikor a film java részében tétlenül tengő-lengő Jake energikusan, szakértő mozdulatokkal polcokat szerel össze a lány lakásában.

Nagy erénye a filmnek, hogy egyik szereplőt sem teszi felelőssé az érzelmileg tragikus végkifejletért. Két sérült emberről van szó, akik nem ismerték fel, hogy a boldogságért meg is kell dolgozni és a bátorságra is szükség van a lehetőségek megragadásáért. Nem elég kitartónak lenni, tudni kell irányt is váltani, ha nem akarjuk, hogy zátonyra fusson az életünk — de ha csak várunk a nagy lehetőségre, nem leszünk rá méltóak, ha majd elérkezik.

A film záró képsorai egy hagyományosan narrált filmben a boldog végkifejletet mutatnák. Mivel mi már ismerjük a jövőt, tudjuk, hogy csak ez a boldogság csak illuzórikus, és mi éppen az utolsó perceinek vagyunk tanúni. Fájdalmas átélni, hogy a tünderémesék korszakának már vége — hiszen ezen a két szereplőn tényleg csak a csoda segíthetne. Segíthetett volna.

Csillagnézés 1.0

Trychydts | | | 2017., szeptember 15., 23:49 | | |

Ha az ember csillagokat akar nézni (mármint nagy számban, nem csak azt az ötöt, amit a mennyezetre is felfestenek már mindenhol), akkor azért nincs egyszerű dolga. Az országban van egy-két hely, ami ki van erre jelölve — fényszennyezéstől távoli helyek, ahonnan tökéletesen látszik az éjszakai égbolt. Elhatároztuk Fiatalékkal, hogy elmegyünk és megtekintjük, rengeteg csillagképet fogunk beazonosítani, a feleségem végre látja a Tejutat, de úgy voltunk vele, igazából nincs ok arra, hogy miért ne láthatnák ezen kívül akár tucatnyi lefelé záporozó üstököst, alig egy héttel az augusztusi csillaghullás előtt.

Egy körző és egy egyélű vonalzó segítségével metszésbe hoztuk a naptárainkat, osztottunk-szoroztunk, majd kiderült, hogy konkrétan egy este van egész augusztusban, ami szóba jöhet nekünk: a Doktor Úr egyik páciense, egy hercegnő épp ikreket szül majd, aztán ugye a cukornád-betakarítást is felügyelnie kell majd valakinek, kedves feleségem mindenféle programokkal van betáblázva. Beszúrtuk a gombostűt az egyik pontba, majd kibéreltünk egy vadászkastélyt, röpke három óra lovaglásnyira a kiszemelt megfigyelőponttól.

Eredetileg persze a szabad ég alatt akartunk megszállni, de hát az persze nem úgy van, a nemzeti park munkatársa közölte, hogy sem az éjszakánként falkákban járőröző nindzsák, sem a sötétedés után mindenütt nagy számban hemzsegő farkasok, medvék és bölények miatt sem lehet aludni ebben a páratlan szépségű, érintetetlen ősvadonban, vagyis pontosabban őssztyeppén. Mi elhittük, szóval az egyszerűség kedvéért kibéreltük a ezt a helyes kis lakot az egykori tulajdonos özvegyétől.

Amikor kiszálltunk a Land Roverből, rögtön eszembe jutott, hogy lehet, hogy nem csak a parkfelügyelőséggel kellett volna adminisztratív egyeztetést folytatni. Hogy csak egy példát mondjak: szemlátomást mindannyian elmulasztottuk, hogy a telehold másik napra történő áthelyezését kérelmezzük. Nem tudom, olvasóim mennyit tudnak a teleholdról, de igazából ez úgy működik, hogy minél sötétebb van, annál fényesebb: pár kitartó csillagot így is meg lehet figyelni, főleg, ha van az embernél napszemüveg.

Sebaj, azért biztos szép lesz, gondoltam magamban. A Holdnyugtát megvárni elég esélytelen volt, Fiatalék rendszerint a napnyugtakor esedékes leopárdüvöltésre alszanak el, a Hold pedig hosszú-hosszú órákkal később bukik a trópusi horizont alá. Vacsorára isteni hamburgert rittyentettünk: Veronika hozta a saját készítésű bucikat és a saját készítésű, szédületesen finom szószokat meg ami még megtermett a kertjében: mi alapvetően a húspogácsáért és a jalapeno paprikáért feleltünk, a mustárt pedig, ha jól emlékszem, elfelejtettük. Miután mindent betermeltünk, lóra pattantunk és pár óra vágta után már ott is voltunk a helyszínen.

Az érintetlen őssztyeppés egy elég jó karban levő út mellett fekvő, kőkeményre száradt, repedezett földdarab volt — még a holdfényben sem igazán látszott, miért kell ezt a területet megóvni a csillagnézés közben elszundikáló turistáktól. Pedig holdfényből nem volt hiány, konkrétan árnyékunk volt, de azért lelkiismeretesen nekiláttunk a csillagnézésnek. Ami nehezebb elfoglaltság, mint sokan gondolnák: a csillagképeket ugyanis szabályosan csak ott lehet felismerni, ahol valójában vannak, nem pedig valahol teljesen máshol. Plusz a csillaghatározóban vagy a mobilok csillaghatározó-applikációban a csillagképek voltaképpen sokkal látványosabbak: először is össze vannak kötve vonalakkal, másrészt a legfontosabb csillagok szépen ki vannak emelve és meg vannak címkézve. Mindezt hiába keresi az ember a natúr égbolton.

Azért bele lehet jönni. Alig fél órával azután, hogy kiserkedt a homlokomon a vér és amikor már könnyben ázott a szemem a megfeszített, pislogás nélküli koncentrációtól, akkor hirtelen elkezdtek összeállni a dolgok. Négy csillagképet is elejtettem: a Kismedvét, a Sárkányt, a Cepheust és a Kismedvét is — a rohadt kis dög jobban elrejtőzött, mint gondoltam volna.

De a slusszpoén mégis az volt, amikor a horizont fölött pont ideális távolságra Veronikával megláttunk egy feszes ívben szálló, vékony, tiszta aranyszínű vonalat húzó, csodálatos hullócsillagot. Amiről a többiek jól lemaradtak. Hehehehehehehe.

Délkelet-ázsiai pizzatúra

Trychydts | | | 2017., szeptember 14., 22:52 | | | Kategóriák:

A charterjáratunkat törölték, szóval csak egy frankfurti átszállással tudtunk elugrani Fiatalékhoz, esti villámlátogatásra.

Ezt a műfajt ők vezették be. Még javában dúlt a nyár, mi éppen lustán értekeztünk valamivel Nicoline-nel, amikor azt vettem észre, hogy valaki kézigránáttal dobálja az erkélyünket és üvöltözik odakinn. Kicsit rázós környéken lakunk, szóval nem zavartattam magam túlságosan, de aztán csörgött a Facebookomon a Doktor Úr és javasolta, hogy ugyan, engedjük már be őket, ha már idáig eljöttek. Pont elkészültem a sárgabarackchutney-s sertéssülttel, szóval azzal még meg tudtam kínálni őket, amúgy meg dumálgattunk egy kicsit.

Azóta meg egy másik alkalommal is felugrottak, sajnos nekem dolgoznom kellett, de azért mégiscsak jól esik egy hozzám hasonló öregembernek, ha hemzseg kicsinyt körülötte a fiatalság. Most tehát rajtunk volt a sor — persze ezt azért leegyeztettük, de hát amúgy is, ki hinné el, hogy éppen ott jártunk, Alsó-Indonéziában.

Veronika igazi fekete öves szakács, szóval nem gyengén vártam, hogy mi lesz a beígért pizzából. Szép új házuk van, a bambuszliget szélén, épp nemrég húzattak fel pár új bungalowt az ültetvény házhoz eső sarkában — Nicoline még azokat megtekintette, persze csak a dupla csövű vadászpuskával felszerelt Doktor Úr társaságában. Legközelebb majd én is megnézem, de most hétvégén már túlságosan is jól befészkeltem magam a konyha egyik sarkába a szódás whiskymmel. Veronika a fogvacogtatóan profi szakácstudománya mellé egy elég profi pizzakészítő szettel rendelkezik: van mindene, a monomolekuláris pizzaszeletelő pengétől kezdve a helyi vulkán bazaltjából faragott pizzasütő kőig — persze nem nyílt tüzön sütötte a pizzát, legalábbis most nem: ment szépen a vadiúj villanysütőbe (és ez egyben azt is demonstrálta nekünk, milyen szépen és csendesen működik a ház saját generátora).

Amígy sültek a pizzák, Nicoline, kedves feleségem rémtörténetekkel szórakoztatta a társaságot: elmesélte, hogy tudok egy pizzát harmincegyféleképpen elrontani.

A tengeri sün feltétet én most skippeltem, ha finom a pizza, akkor én a margaritát szeretem a legjobban és az is került nekem. Vacsi előtt kicseréltük az ajándékainkat: mi Zadarból, ők Izlandról hoztak nekünk egy kis spéci sót. A mienkben szarvasgomba volt, az övékben aktív szén — remélem, hogy legalább ebben az egy dologban sikerült bemattolnunk őket. Ezen kívül úgy látszik, a karácsonyt is előrehozták (vagy ebben az időzónában egyszerűen csak ilyenkor ünneplik), mert Veronika konyhakertjéből kaptam néhány darab első osztályú, finom, gyümölcsös-édeskés aromájú, de mégis méregerős cayenne paprikát — Veronika ugyanis nem csak kiváló szakács, de lelkes paprikatermesztő is — ezt legalább nem kell villanypásztorral védenie a lajhároktól.

Mivel már eleve pizsamában fogadtak bennünket, majd a benszülött szobalány is bejelentette, hogy elkészült a Doktor Úr fürdője, elértettük a célzást, és a Kék Szalonban elfogyasztott sajttorta után rögtön olajra is léptünk.

Szerencsére Jack, a pilótánk jó hangulatban volt, így nem kapott agyvérzést, amikor már a tenger fölött megkaptuk az üzenetet: az útlevelem a kandallópárkányon hagytam.

Azért nem mindegy, hová sétál az ember…

Trychydts | | | 2017., szeptember 13., 13:31 | | |

Ahogy ma a munkába gyalogoltam, eszembe jutott, nem volt azért olyan rossz, amikor három héttel ezelőtt még zadari óváros piacára kellett kijárnom újabb hozzávalókért.

Viszonylag korán kivakartam magam az ágyból, kicsit zone-outoltam a nappaliban, hátramra vettem a hátizskot és a talpam alá a tengerpartot. Néztem a hullámokat, élveztem a tenger illatát, közben járattam az agyam mindenfélén. Olyan harminc perc múlva már az Óváros hídján lépkedtem befelé, átkeltem a zebrán, átsétáltam a vaskos kapubolt alatt, jobbra fordultam és egy-két perc múlva már ott is voltam a piacon.

A zadari piacon az eladók sokkal pofátlanabbak, mint amit idehaza megszoktam, szóval elég hamar megtanultam pár szabályt. Előbb megkérdezi az ember, valami mennyibe kerül, utána maga szedi ki a dolgokat, darabra — úgy nagyjából már meg tudom becsülni a súlyát a dolgoknak. Utána az árus nekem háttal, soha nyugalomba nem kerülő kétkarú mérlegen leméri, amit veszek, és mond egy árat — ha az eddigieket jól csináltuk, akkor nem próbál meg átvágni. Vagy nem nagyon. Aki nem kooperál — csak szed, nem figyel arra, hogy mennyit kérek, azt ott kell hagyni. Úgyis utánunk szalad majd egy sokkal jobb ajánlattal.

Szőlőt rengeteget fogyasztottunk, két hétig szinte kizárólag azt ettünk reggelire, rendszerint egy kis helyi juh- vagy kecskesajttal. Imádtam az almákat is, a jabuka egyike azon kevés horvát szavaknak, amit sikerült elsajátítanom: pont elég édes, kellemesen savanykás, nem túl kemény, nem túl puha. Ezen kívül még azt vettem meg, ami éppen kellett a menühöz.

Utána mentem csak be a halpiacra. Két hét alatt elég sok mindent sikerült főznöm: csináltunk majonézes-halas piknikszendvicset makrélából, sütöttem egyben valamilyen finom ragadozó halat, illetve rántottam ki szardíniát előételnek. Első este összeütöttem egy rákos-fügés-csípős tésztát, és sütöttem pizzát — tintalhalas-kagylósat Nicoline-nek, magamnak pedig tintahalas-kagylós-apróhalasat. És végül, mikor a tintahalnál már bebizonyosodott, hogy tényleg megtanultam vajpuha lábasfejűt főzni, akkor vettem magamnak egy szép nagy tisztított polipot (tisztítatlan nem volt). Fél kiló polip elég egy polipmániás férfiembernek két jóízű étkezésre — fokhagymás-csípős paprikás fűszervajjat olvaszottam össze hozzá, és nagy mázlim volt, hogy ehhez sikerült valóban csípős paprikát vennem. (Magyar specialitás, magyarázta nekem a horvát árus németül, és én megálltam, hogy ne kacagjak az arcába.) Mindig körbecirkáltam vagy háromszor, mire kiválasztottam az árut — általában az árus iránt érzett szimpátiája alapján, mert a halakhoz sajnos egyáltalán nem rétek.

Záróakkordként a piac végében található pékségben vettem túrós bureket magamnak, és jabukás rétest a feleségemnek.

Hacsak tehettem, szintén gyalog mentem vissza — szépen lassan lettek ismerősek a part menti villák és házak. Egyszer buszra szálltam, de akkor Nicoline-nek kocsival kellett utánam jönnie: hiába jeleztem, a busz tovább hajtott velem Zadar külterületére.

Panodráma: A csodát magunktól kell várni – Rózsa Milán emlékére

Trychydts | | | 2017., szeptember 13., 0:27 | | | Kategóriák: ,

A júliusi előbemutató óta a Panodrámának sikerült alaposan kiherélnie saját produkcióját. A cél Rózsa Milán, és az ő sorsán keresztül pedig a magyar aktivizmus helyzetének, szereplőinek bemutatása volt — ezt papíron a szeptemberi és a júliusi előadás is megtette, de számomra nem kérdés, melyik volt az izgalmasabb, elgondolkodtatóbb élmény.

Az eredeti, júliusi előadás egy elég tipikus Panodráma-produckió volt. Nem csak egy szimpla verbatim színház, hanem tele volt mindenféle színes, izgalmas, pörgős és provokatív színpadi akcióval, amik markánsan, de azért nem erőszakosan értelmezték is az elmondott szöveget. Amióta a Panodrámát ismerem, számomra elég erős evidencia, hogy a verbatim színháznak egyáltalán nem feladata, hogy az adott szöveget úgy idézze vissza, ahogy az (jellemzően egy interjúhelyzetben) elhangzott. Most mintha mégis inkább efelé kanyarodtak volna vissza, talán kicsit maguk is megriadtak attól, mennyire lazán és könnyedén sikerült ezeket a nagyon is fajsúlyos témákat bemutatni. (Rózsa Milán tragikus, öngyilkosságba fulladt élete és lendületes aktivista karrierje önmagában sem érdektelen.)

Rózsa Milán nem volt igazán ismert alakja a magyar közéletnek: aki szorosan követte a jogvédő tematikájú tüntetéseket, az azokról készült tudósításokat, olvashatott-hallhatott róla, de inkább csak egy szűkebb körben volt ismert — én például csak azért ismertem a nevét, mert a kollégám volt. Bonyolult, szélsőséges személyisége ellenére is meglehetősen tipikus képviselője a magyar politikai aktivista alakjának: ha valamiből elege volt, mindenképpen csinálni akart valamit. Ténylegesen, fizikailag cselekedni akart, mégpedig azonnal: hitt abban, hogy ha az ember nyilvánosan demonstrál amellett, amiben hisz, akkor az változtathat a dolgokon.

A júliusi előadás nekem azért tetszett nagyon, mert ügyesen összeválogatott, igen feszesen alkalmazott, karikaturisztikus eszközökkel nagyon jól mutatta be, mit gondol az átlagnéző a politikai aktivizmusról. Nem vagyok persze elfogulatlan, hiszen a darab során a velem készült interjút is felhasználták, de számomra mégis működött ez a megoldás. Szembenézhettem azzal, hogy hajlamosak vagyunk a politikai aktivizmust túlmozgásos buzgómócsingok tevékenységének tekinteni — miközben ők nyilván sokkal komolyabban veszik saját magukat is és az általuk képviselt ügyet is. Nehéz megmondani, van-e értelme annak, amit csinálnak, de legalább felvállalnak olyasmit, amihez másnak nincs kedve vagy amit más nem mer. Látványos vagy annak szánt akciók szereplőiről (ezt látniuk kell), néha nem is olyan egyszerű megmondani, pontosan hol van a határ az exhibicionizmus, a nárcizmus és az elhivatottság között.

Persze nem lesz minden akció egyformán sikeres, de ha megnézzük, milyen fontos esemény lett például a Pride, akkor látható, hogy olyan is van, amikor az eredmények már nagyon is kézzelfoghatóak. Például a Pride-hoz is rengeteg embernek kell együttműködnie, elviselnie egymást, és sok feladat van, amit valakinek el kell végeznie. És azok, akik ezt megteszik, azok vállalják, hogy ezt csinálják, és nem a karrierjüket vagy a harmonikus magánéletüket építgetik helyette vagy nem a hobbijaiknak szentelik az idejüket.

A szeptemberi előadásban sok mindent, ami szép, intim vagy vicces pillanat volt, kivágtak a mondanivaló áramvonalasítása jegyében — de ennél sokkal nagyobb hiba, hogy visszavettek a jelenetek szatirikus éléből. Komolyabban vagy szimplán csak komolykodva előadva ugyanaz a szöveg sokkal kevésbé megragadó és provokatív — magyarul sokkal unalmasabb, sokkal könnyebb a felvetett kérdéseket félretolni.

Rózsa Milán édesanyjának jelenetei (szédítő a nyíltság, amit a darab készítői felé mutatott) továbbra is a darab legerősebb részei. Nagy műgonddal elkészített, pontos, precíz jelenetek ezek, amelyek nem csak Rózsa Milán sorsához adnak érdekes, máshonnan meg nem ismerhető adalékokat, de a társulat munkájának nehézségeibe is bepillantást engednek.

Legközelebb szerintem érdemes lenne maradni az eredetileg kitűzött irány mellett, mint visszafordulni.

 

Reader’s Log — Kemény Zsófia: Rabok tovább

Trychydts | | | 2017., szeptember 12., 22:07 | | | Kategóriák: ,

Akiknek kifogásuk van Kemény Zsófi új regényével kapcsolatban, alapvetően két dolgot vetnek fel: a rengeteg „túlírt” mondatot, illetve a Rabok tovább cselekményének hátteréül szolgáló, 2017-es forradalom irrealitását. (Károlyi Csaba az Élet és Irodalomban szintén ezt az irányt követi — Bárány Tibor párhuzamos kritikája ugyanebben a lapszámban inkább csak lelkesedik, de nem nagyon elemez.)

Kemény Zsófival én nem íróként, hanem slammerként találkoztam először, elsősorban a slamszövegeit ismerem. Így én valószínűleg akkor lepődtem volna meg, ha csupa ergonomikusra csiszolt mondatot olvastam volna, és ha a cselekménynek nem lett volna ugráló, következetlen, enyhén szürrealisztikus jellege. A Rabok tovább nekem nem elsősorban egy konvencionális regény, hanem egy innovatív nyelvi környezetbe illesztett, szabályok nélküli játék néhány egyszerű, de ügyes ötlettel. Mi lenne, ha Budapesten a fiatalok megint megpróbálnának forradalmat csinálni? A könyvtárakban, egyetemekben, romkocsmákban található alapanyagokból mit lehetne kihozni egy ilyen környezetben? És milyen lenne egy szerelem ebben a forradalomban? Hogyan reagál a most regnáló kormányzati hatalom egy lázadásra? A slamtől egyáltalán nem idegenek az efféle gondolatkísérletezések — és nekem végig az volt a benyomásom, hogy Kemény Zsófi (nagyon könnyű őt látni Bora, a narrátor alakjába) tulajdonképpen 278 oldalon slammel nekem. Ami azért nem is lenne annyira rossz.

Ha viszont ez nem regény, hanem egy irodalmi játék, akkor a szerző sok konvencionális kötelezettség alól mentesül.

A könyv szereplői erősen archetipikusak — nem azért ismerjük őket, mert a szerző sokat bíbelődött jellemük felépítésén, sokoldalú bemutatásán, hanem azért, mindenkinek vannak ilyen ismerősei. A konfliktusok sokszor zajlanak le általunk is ismert sablonok mentén — ami megint csak mentesíti a szerzőt attól, hogy  túl sokat invesztáljon egy olyan cselekménybe, amelynek a mű egésze szempontjából minimális tétje van.

„Szétszóródtunk a téren, feltöltöttük az egészet. Mint egy nagy Déli-sark, ahova begyűlt a világ összes költöző madara, aztán helyezkednek, de mindenki közel akar lenni a tartalék élelemhez, és kész a visszaútra.”

Különösebben sokáig nem kellett keresgélnem ezt a példát, hiszen az egész regény tele van szórva ilyen mondatokkal: különösebb értelmük nincsen, nem leszünk tőle okosabbak, nem lesz a helyzet tőle kézzelfoghatóbb — a regény egészének az atmoszférájához járul hozzá. Kizárólag az erősen atmoszférikus szöveg, a hangulat, az életérzés összefűzéséhez van szükségünk a banális, látszólag érthetetlen fordulatokkal operáló cselekményre.

De akkor mit is várjunk tulajdonképpen a regénytől? Milyen válaszaink lesznek a végén, mivel leszünk többek? Lesz-e katarzisunk, vagy a kötetet lerakva megkönnyebbülten vesszük tudomásul, hogy végre túl vagyunk egy újabb adag öncélú nyelvi kísérletezésen? Egy ilyen játékos, nagyon személyes, szubjektív és jelen idejű szöveg erre is, arra is lehetőséget ad. Rengeteg minden múlik azon, mire és mennyire vagyunk nyitottak, mennyire vagyunk hajlandóak engedni a regény műfaji követelményeiből és mennyire engedjük, hogy a szerző szeszélyei szerint vezessen minket ezen az érzelmi-gondolati hullámvasúton. Én is csak nagyon személyes válaszokat tudok erre adni.

Az alapimpresszió, ami megmaradt bennem, a girl power manapság nagyon divatos életérzése. A narrátor személye, megszólalásai, kiállása, öntudatos nyelvi fordulatai egy olyan női identitást definiálnak, amelyet az ember nagy örömmel és jóleső elégedettséggel nyugtáz. A főszereplő nem áll ki a tradicionális nemi szerepek mellett, de ebben nincs semmiféle, azokkal szembeni dogmatikus szembenállás: egyszerűen csak egy vérbeli egyéniség. Másokat is ez alapján ítél meg: ki mennyire eredeti, mennyire őszinte, határozott és intelligens. És ezek az elvek — minden, közbenső szarság ellenére is — a történet végén győzelmet aratnak. Bár a magyar társadalomról, korunk politikai-hatalmi berendezkedéséről nem mond túl sok jót a regény, az egyenes gerinc, az őszinteség és a barátokért való kiállás legalább az egyén szintjén kifizetődő — ami egy jó, egészséges, és a regény szövege alapján hiteles üzenet.

Jó is, hogy így van, mert a könyv magyar valósága úgy en bloc egy rakás szar. A kormány ökölbeszorítóan felháborító hülyeségeket talál ki, hogy az amúgy is birka tömegeket még jobban leigázza, a fiatalság pedig, amelyik papíron hivatott lenne az ellenállásra és a harcos szembefordulásra, egy nagy rakás szerencsétlenség. Egy elkényeztetett, valóságtól elzárt, ostoba, külsőségekbe és klisékbe kapaszkodó, szánalmas csürhe, amelynek tagjai alapvető összefüggéseket sem látnak át, és nagyjában-egészében gőzük sincs arról, mi az a forradalom. Amit annak képzelnek, az néhány egyetemista majom szánalmas bohóckodása, amit a hatalom fél kézzel ver le, mihelyst hajlandóak ehhez kellően nagy csoportba összeverődni. Még szerencse, hogy a hatalom maga is túl gyáva ahhoz, hogy valódi megtorlásokkal éljen. Megúszásra játszik mindenki, ezért tartunk ott, ahol.

Persze a Rabok tovább alapvetően mégiscsak egy szerelmi történet. Bora csak azért vesz részt a forradalomban, mert vonzódik annak egyik „vezetőjéhez”. Aki erre kezdettől fogva nagyon kevéssé méltó. Ez a cselekményszál a legkoherensebb, leghitelesebb és érzelmileg a legsúlyosabb az egész történetben. Ha nem lenne forradalom, ha nem üldözné a főszereplőt a rendőrség, ez akkor is egy kőkemény sztori lenne — mint általában fiatalkori szerelmek. Valamennyien átéltük ezeket a szenvedéseket, de érdekes megtudni, az író hogyan pozicionálja magát ezekben a megpróbáltatásokban. Nehéz kapcsolat ez, kemény érzelmi próbatételekkel, vargabetűkkel, csapdákkal — ami persze sajnos a legtöbb kapcsolatnál benne van a pakliban.  De a girl power a végén itt is győzedelmeskedik.

Meeting with Gonzalez

Trychydts | | | 2017., szeptember 11., 22:47 | | |

Carl speciális melót kapott, hirtelen New Yorkba kellett utaznia, két hét is beletelik, mire visszatér. Jules-t hasba szúrták az éjjel, két hét lesz, mire lábra áll nekem. Pattel, nem volt gond, ő igazi profi, simán megértette, mit várok tőle, talán ha húsz percet töltöttünk el a reptér melleti kis dinerben és azalatt még egy véres steaket is elfogyasztott a kontómra. Keshma esküdözött égre-földre, hogy most nem jön neki közbe semmi, aztán csak Jack csak egy üzenetet csúsztatott oda nekem szó nélkül a hideg márványlapon: a nője után kell szaladgálnia, aki kábé hatszázhetvendszer rajta ki a szűrét, de hétfőn, legkésőbb kedden megkeres. Mindegy, most nem rághatom magam ezeken a baromságon, Gonzalezre kell koncentrálnom. Hatalmas mexikói, állítólag remekül érti a dolgát, ha majd megkezdődik a tánc, de most csak támasztja nekem a bárpultot, hajnali kettőkor, vágni lehet a füstöt kettőnk között, és bámul rám némán és értelmesen, mint egy letaglózott bivaly, az összeesése előtti utolsó másodpercben.

Érzem, hogy kábé semmit nem értett abból, amiről tíz perce pofázok neki.

— Érted, amit elmondtam? — kérdezem tőle, remélve a lehetetlen.

Bólint némán és és felhajtja a tequiláját. Intek Jacknek, érkezik a folytatás — Gonzalezről lehet tudni, hogy néha csak úgy elszakad nála a cérna, ha esetleg így alakulna, nagyon nem akarom, hogy józan legyen.

— Jól van, akkor most mondd el a saját szavaiddal.

— Azt akarod, hogy üssem le az őrt — irgalmatlan lassan morzsolja a szavakat. Fejével kiint az utcára, a kirakaton keresztül látszódik is a raktárépület tömbje, a sötétben világít a bejáratnál álló őrbódé kis ablaka. Aztán figyeljek, hogy senki nem menjen utánatok. Érzem leheletén a chilit, még így is könnybe lábad a szemem a paprikától, amit ez a drabál mexikói magába töm, majd látom, hogy karjai megfeszülnek, és ellöki magát a pulttól. Döbbenten nézem: ez hülyébb, mint gondoltam. Most azonnal indulni akar.

Megragadom a karját.

— Ide figyelj, Gonzalez — bámulok kancsal pofájába — most nem azt beszéljük meg, hogy most mit kell csinálnod, hanem hogy két hét múlva mit fogsz csinálni. Mert azt szeretném, ha értenéd, te zápult agyú hústorony, és nem mennél vissza a határra lopott marhákat terelgetni, ha szükségünk van rád.

Érzem, ahol elernyed a karja és visszahanyatlik a bárpultra. Hihetetlen, Kirk szerintem vagy a bolondját járatta velem, vagy szó szerint értelmezte, hogy igazi, első osztályú izomra van szükségem. Majd egyszer elmagyarázom neki, hogy lehet valaki hét láb magas és kétszázötven font merő erő, én olyan melókban utazom, ahol rohadtul nem mindegy, hogy az illető most mázolja szét az őr pofáját vagy csak két hét múlva.

Intek Jacknek, az újabb dupla tekilát tol a mexikói elé. Gyorsan felmérem a továbbiakat, merő időpazarlás lenne ezt a hústornyot bármilyen további részletbe beavatni. Igazából szeretem, ha a csapat képben van, nyitott vagyok az ötletekre is, de szerintem már csak emberbaráti szeretetből is kivételt kell tennem. Szerintem valahogy majd boldogulunk az ő ötletei nélkül is. A részét meg így is, úgyis megkapja, és amúgy sem az eszéért fogjuk fizetni.

— Legyél itt két hét múlva, oké? — legalább egy lomha bólintáshoz ragaszkodom, szóval másfél perc is beletelik, mire kilökhetem az üvegezett, fém bejáratot, és kimehetek, a mocskos, olajszagú esőbe.

Védett: 1

Nicoline | | | 2017., szeptember 03., 14:53 | | |

A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Ez a tartalom jelszóval védett. Megtekintéséhez meg kell adni a jelszót:

| | |