Hogy sört töltök a fazékba, az még csak hagyján. Persze fenét hagyján: ott fortyog minden, ami jó, erre én fogom, és leöntöm keserű, barna sörrel, ez azért túl megy minden határon. Mondjuk, hogy hozzáedződtem már az amerikai konyhához. De hogy ezután 99%-os étcsokoládét tördeljek bele, az még akkor is bizarr, ha korábban már használtam kakaóport és tudom, hogy a kakaó önmagában nem édes. De ez most csokoládé, zsírosan morzsolódó darabák potyognak az illatos hozzávalók közé, és hirtelen még a fizikát is megkérdőjelezem. Fel fog ez egyáltalán olvadni?

Hamarosan indulok Texasba, texasi chilit főzök hát a vendégeimnek. Ünnepeljünk. Amikor ezeket a sorokat írom persze, akkor még nem tudom, hogy ünneplés lesz-e vagy csak egy szolid beszélgetés némi vajas pirítóssal és teával (amíg megjön a rendelt pizza); a feszültséget blogírással vezetem le. Eredetileg egy helyre kis Facebook státusz-üzenetre gondoltam, de aztán rájöttem, hogy a folytonos Facebookozgatás az egyik oka annak, hogy már nem olvasunk blogokat. Úgyhogy én most lázadok, blogbejegyzést írok, és ha még mindig rajtam van a közlésvágy, majd ezt a bejegyzést osztom meg egy Facebook-státuszüzenetben.

Amiben viszont biztos vagyok, az a tortilla. Kedves feleségem folyton azzal ijeszteget, hogy majd boltban veszünk tortillát, de higgyétek el nekem, ha az őslakos indiánok össze tudtak rakni egy kis lisztet meg vizet (én keverem a kukorica- és a normál lisztet), majd ki tudták sütni lávakövön, akkor az nektek is jó lesz.

Hová is tettem a lávakövemet?