Elkerített Város

Feeling worried while cooking chili at home

Trychydts ||| 2017., január 29., 11:38 |||

Hogy sört töltök a fazékba, az még csak hagyján. Persze fenét hagyján: ott fortyog minden, ami jó, erre én fogom, és leöntöm keserű, barna sörrel, ez azért túl megy minden határon. Mondjuk, hogy hozzáedződtem már az amerikai konyhához. De hogy ezután 99%-os étcsokoládét tördeljek bele, az még akkor is bizarr, ha korábban már használtam kakaóport és tudom, hogy a kakaó önmagában nem édes. De ez most csokoládé, zsírosan morzsolódó darabák potyognak az illatos hozzávalók közé, és hirtelen még a fizikát is megkérdőjelezem. Fel fog ez egyáltalán olvadni?

Hamarosan indulok Texasba, texasi chilit főzök hát a vendégeimnek. Ünnepeljünk. Amikor ezeket a sorokat írom persze, akkor még nem tudom, hogy ünneplés lesz-e vagy csak egy szolid beszélgetés némi vajas pirítóssal és teával (amíg megjön a rendelt pizza); a feszültséget blogírással vezetem le. Eredetileg egy helyre kis Facebook státusz-üzenetre gondoltam, de aztán rájöttem, hogy a folytonos Facebookozgatás az egyik oka annak, hogy már nem olvasunk blogokat. Úgyhogy én most lázadok, blogbejegyzést írok, és ha még mindig rajtam van a közlésvágy, majd ezt a bejegyzést osztom meg egy Facebook-státuszüzenetben.

Amiben viszont biztos vagyok, az a tortilla. Kedves feleségem folyton azzal ijeszteget, hogy majd boltban veszünk tortillát, de higgyétek el nekem, ha az őslakos indiánok össze tudtak rakni egy kis lisztet meg vizet (én keverem a kukorica- és a normál lisztet), majd ki tudták sütni lávakövön, akkor az nektek is jó lesz.

Hová is tettem a lávakövemet?

Rejtő Jenő: Csontbrigád (előadja: Mácsai Pál)

Trychydts ||| 2017., január 17., 23:52 |||
Kategóriák: ,

Csontbrigád elég különös helyet foglal el a rejtői életműben. Miközben telivér ponyva a javából, a cselekmény és a szereplők is meglehetősen széles és lendületes ecsetvonásokkal vannak felvázolva, az emberi szenvedés, szemben más művekkel — például a Három testőr Afrikábana Menni vagy meghalni vagy Az előretolt helyőrség — itt nem csupán egy borzongató háttér a tényleges, humoros cselekmény előtt. Bár a jellegzetes, rejtői jellemkomikum a Csontbrigád lapjain is ott van, ennél sokkal nagyobb hangsúlyt kap a regény központi, morális kérdése: mit kezd magával az ember a teljes kilátástalanság, reménytelenség és elképzelhetetlen mértékű szenvedés közepette.

Rejtőnek ez a regénye áll a legközelebb a szépirodalomhoz. Persze nem a benne ábrázolt szenvedés miatt — sokkal inkább arról lehet szó, hogy a szerzőnek volt szüksége egy nehezebb témára ahhoz, hogy ne sodorja magával szokásos rutinja, a pergő cselekmény, a vicces helyzetek és a sablonos karakterek mulatságos interakciója. Valóban, a szereplők itt talán kevésbé sablonosak, kevésbé fontos, hogy a cselekmény folyamatosan haladjon előre, ezért bonyolultabb helyzetekben is megismerhetjük a szereplőket, egymáshoz való viszonyukat — de azért ez még mindig ponyva. Az őrmesterek itt is kegyetlenek, a tisztek jellemesek és hazafiak, helyén van a szokásos, egyszerű gondolkodású, bumfordi, de tisztességes, alacsony beosztásban levő figura, a főhős pedig egy kívül-belül edzett acél figura, jelleme és fizikuma egyaránt kikezdhetetlen.

Pont azért, mert ez azért nem a szerző szokásos stílusa, a Csontbrigád az átlag Rejtő-olvasónak sokkal nehezebben fogyasztható, mint a többi mű. Az ember a mulatságos, abszurd és groteszk  helyzet után (a kivégzésére váró katona mindenféle bonyolult okoknál fogva “kimenőt kap” a börtönből utolsó napjára, ő pedig hányaveti könnyedséggel elmulatja az időt, majd taxival visszatér a börtönbe) várja a hasonlóan könnyed folytatást. Ehelyett egy isten háta mögötti büntetőtábor (ami azért nem egy reális hely, hanem nyilvánvalóan egy ponyva helyszíne) poklába kerülünk, ahová az őrök, a parancsnok és a tisztek is is büntetésből kerülnek. Másodlagos főhősünk, Sirone kapitány, egy kifinomult úriember, akit Rómából, a menyasszonya mellől rendeltek határozatlan ideig ebbe a földi pokolba megrohadni, nem az a szereplő, akivel könnyű azonosulni vagy aki magától értetődően kínálná a vidám jeleneteket. És innentől kezdve végigvonul a deprimáltság az egész regényen — még a befejezés sem mentes némi mélabútól.

A ponyvás és a szépirodalmi megoldások keveredése lehet az oka annak, hogy ennek a műnek annyira jól áll a hangoskönyv formátum. Interpretációra szorul. És Mácsai Pál valódi élettel tölti meg a történetet. Kikerekíti a szereplőket — az ő elfúló, lihegő hanghordozásával megértjük ki is és pontosan hol is tart a kapitány, jobban átérezzük a rejtélyes Csontbrigád kálváriáját, a többi tiszt helyzetét. Mácsai mindenkivel kapcsolatban erősen állást foglal, mint színész: többször olvastam a könyvet, de ebben az előadásmódban olyan volt, mintha Rejtőnek valamilyen eddig ismeretlen művével találkoztam volna.

Így, ebben a formában letehetetlen lesz a könyv. És még kísértetiesebb lesz belegondolnunk, a munkatábor víziója mennyire kísérteties előrevetítése a munkaszolgálatba vezényelt író méltatlan halálának.

Tartuffe (Örkény, bemutató: 2015. január 16.)

Trychydts ||| 2017., január 11., 9:26 |||
Kategóriák: ,

Egy Moliére előadáshoz azért manapság már ki kell találni valamit. Önmagukban a darabok annyira már nem hatnak, legalább részben azért, mert sok közülük mindenkinek kötelező olvasmány volt. Nagyjából mindenki tudja, mi lesz a vége, de rosszabb esetben a fontosabb poénokra is emlékszik mindenki. Ezért megfelelő innováció nélkül elég nagy az unalom kockázata. Nekem eddig a Nemzeti Színház utolsó felvonás (tehát feloldás) nélkül játszott előadása volt az etalon, de e mellé most az Örkény-feldolgozás is szorosan felzárkózott.

Az elsődleges ok a fordítás. Parti Nagy Lajos fordítói és Ari-Nagy Barbara dramaturgiai munkája nyomán egy teljesen mai, eleven szöveget adnak elő a szereplők, ahol csak néha sejlenek át a régebbi verziók, ma már elég sután hangzó mondatai — mintegy hangulatfestésképpen, viccből, a kontextus kedvéért. Ami mindenképpen nagyon jót tesz a szereplőknek, hiszen Orgon csaldja valóban nem különösebben kifinomult szereplőkből áll. A szöveget nem csak új, de nagyon izgalmas dinamikával adják elő — a csavaros, néha dagályos fordulatok, az erős gesztusok, a beszélgetések folyamatosan sodró erejű lendülete egyáltalán nem hasonlít az előbeszédhez.

Játék ez, de olyan játék, ahol teljesen odadobták a gyeplőt — mindenki hülyéskedik, de ez most nem baj. A Tartuffe-öt ma már nem lehet komolyan venni, a történet felett ma már mindenképpen eljárt az idő. Nem lehet modernizálni, nem lehet mai kori szereplők közé helyezni, hiába laknak azok ultramodern, távirányítóval vezérelt lakásban és szelfizgetnek nyakra-főre. A Nemzetis előadás pont attól volt jó, hogy az emberi ostobaság és hiszékenység brutális következményeire helyezte a hangsúlyt: az Örkényben nagyobb a hangsúly az abszurditáson.

Két kivétel  van — és ez egy nagyon fontos mozzanat — a Kókai Tünde által megformált Marianne és Pálya Pompónia Elmirája. Bár Marianne-nak kijut egy jó kis civakodás nem kicsit gügye szerelmével, Valérral, de alapvetően mindkét nő teljesen tragikus szereplő — és ezt nem is bohóckodják el. Marianne szinte hogy egy vagyontárgy, amit apja kedve-szerint adhat-vehet: ő maga is hajlik arra, hogy egy jól idomított rabszolga engedelmességével vegye mindezt tudomásul. Amikor sokkot kap attól, hogy az undorító szentfazék Tartuffe-höz kell mennie és Orgon orrát befogva itatja meg a négykézláb állva hisztiző lányát — az a darab egy nagyon fontos és nagyon erős mélypontja.

Elmirának egyetlen derűs pont sem jut az előadásban; ő is egy tárgyiasított nő, egy feleség egy alapvetően hímsovoniszta világban, ahol őt férje — aki eddig vélhetően egy szerető partner volt — egyszerűen magára hagyta. (Érdekes ugyanakkor, hogy az egész előadás alatt ez az egyetlen érzelem, amelyik valamennyire megmaradt Orgonban — a felesége iránt érzett szerelem maradéka sokkal többször ingatja meg, mint a más előadásokban.) Mind a Nemzeti, mind az Örkény előadásának kulcsjelenete Tartuffe eljátszott elcsábítása: mind a két előadásban a brutális, nyers szexualitás tölti ki az egész jelenetet; Tartuffe közeledése tulajdonképpen majdnem nemi erőszak. A Nemzetiben nem kellett semmit megőrizni Elmira és Orgon kapcsolatából, hiszen a happy end is elmaradt, ott az erőszak be is teljesedett. Itt, az Örkényben félbe szakadnak az események egy suta majdnemnél. De itt fel is építik Orgon és Elmira között azt a kapcsolatot, amely révén hiteles lehet a feleség néma megbocsátása.

Orgon (Znamenák István) és Tartuffe (Nagy Zsolt) kettőse, kiegészítve Kerekes Éva Dorine-jával viszont maga a tökéletes komédia. Az Örkényben látható Orgon a legkomplexebb figura, akit eddig láthattam: nem csak a felesége, de a háztartást nyilvánvalóan régóta vezető Dorine iránt is túl sok tiszteletet érez ahhoz, hogy figyelmen kívül tudja hagyni. Nagy Zsolt tenyérbemászó, undorító, mégis szuggesszív ripacskodása viszont — az adott, elég abszurd keretek között — teljesen hitelesen forgatja és borítja fel a család életét. Olyan elementáris, démoni erővel képes uralma alatt tartani a családfőt, hogy nagyon nehéz elképzelni, hogyan lehet majd ebből a kalamajkából kimászni. Hármójuk játéka, a villódzóan eleven párbeszédek, az ügyes helyzetkomikumok adják a darab gerincét — és a darab nagyon sok ügyes meglepetést tartogat számunkra, soha nem tudhatjuk, mikor ütnek meg minket valami újabb képtelenséggel.

Számomra az utolsó nagy kérdés a befejezés volt. Vajon ezt is érdekessé, izgalmassá tudja tenni a darab? Mert hát az eredeti azért eléggé oda van kenve, kell valami Moliéré-es fordulat a végére, de Moliéré ennél alighanem csak jobbakat talált ki. Az Örkény által választott megoldás nem csak modern, nem csak teli van kortárs kiszólásokkal, de belekever még egy-két olyan csavart, ami megakadályozza, hogy Orgon falrengető ostobasága, önzése és felelőtlensége könnyed feloldást nyerhessen.

Valódi, telivér városi csatornapatkány vagyok, aki legjobban a nagyvárosi mocsok közepén szereti álomra hajtani a fejét, de Gödre, a Duna-partra azért szeretek kiugrani néha. Ott volt a legénybúcsúm is, Baluval is jó sokat kószáltunk már arra, de a téli jégen mászkálást is nagyon szeretem.

Most is kimentünk, dacára a rekordméretű hidegnek, ennyi réteg ruha talán még soha nem volt rajtam egész életemben (vagy legalábbis gyerekkorom óta) — amikor hazaértem, némi sietséggel próbáltam levetkőzni, de hát ez kb. annyira volt reményteljes feladat, mintha a holdsétája után Neil Armstrong akart volna gyorsan pizsibe ugrani. Csak apránként, megfelelő sorrendben tudtam lehámozni magamról a rögtönzött szkafandert.

Gyerek sem volt még ennyi: Baluék baráti körében elég szép számmal érkeztek az apróságok, szóval mindenféle méretű gyerkőc csatlakozott hozzánk hosszabb-rövidebb időre a jégen mászkáláshoz. Megnéztük a naplementét a Dunán, hallgattuk, milyen szürreálisan meg lehet pattogtatni az egybefüggő jégpáncélt egy darab kővel, élveztük a jégzajlást, nézegettük a hódrágta fákat meg a hódlyukakat (állítólag elég szépen felszaporodott a populáció).

De azt hiszem, akkora hülyeséget sem csináltam még, amibe Balu rángatott bele saját példáján keresztül. Mire odaértem az esti milongára, már ott is volt olyan, aki csak Jégtörő Márktyásnak nevezett.

— Géza, mondd el neki, milyen veszélyes!

— Khm-hm. Teljesen veszélytelen.

Huszonhárom éves vagyok, huszonnégy órával azelőtt, hogy hazaállítok majd életem első borotvakésével. Tök életlen volt, úgyhogy egy ideig próbálkozgattunk apám fenőszíjával, majd apám, mintegy férfiszolidaritásból, elvitte és megéleztette egy köszörűssel. (Meglepően drága ám az ilyesmi.)

Sajnos nem lettem a késes borotválkozás híve. Százszori próbálkozás után is egyetlen dologra voltam képes: tökéletesen lehúzni a habot az arcbőrömről és a szakállamról. Szőr csak a lábamról jött le — ott tökéletesen működött a penge, ahol egy postabélyeg nagyságú területen kipróbáltam.

Most valahogy belém bújt az ördög, és ismét utánanézegettem a késes borotválkozás rejtelmeinek. A rossz hír az volt, hogy a kést nem csak egyszer kell éleztetni, hanem rendszeresen, és egy-két évente tulajdonképpen újra meg kell venni az egész borotvát. Az otthoni fenésben meg valahogy nem hiszek.

Aztán eszembe jutott, hogy talán van olyan, amiben cserélni lehet a pengét — találtam is ilyet, a hiperfelhasználóbarát Wetshaving.hu-n, ahol a borotválkozásról ugyanúgy részletes cikkek vannak, mint a különböző terméktípusokról. Elég gyorsan le is tettem a voksom egy nagyon szép darab mellett, ami nem csak elég jó árban van, de kompatibilis a normál zsilettpengével is. Így elég lesz csak zsilettpengéket vennem, mégis ki tudom élvezni a késes borotválkozás örömét.

Ma meg is kaptam a megrendelt kést meg a pamacsot, úgyhogy beültem a kádba borotválkozgatni. A trükk az az, hogy a késsel:

  1. semmiképpen ne érjünk bőrhöz arra merőlegesen merőlegesen a pengével;
  2. oldalirányban ne, csak a pengére merőlegesen mozgassuk a kést.

Úgyhogy fogtam a szerkentyűt, és 90 fokos szögben belenyomtam a bőrömbe, majd egy gyors mozdulattal oldalra rántottam. Nicoline épp akkor jött be, ránéztem, ő meg csak annyit látott, hogy a jobb orcám merő vér. Sajnos úgy reagált, mint egy tipikus feleség… Azért elég hamar belejöttem, és úgy látszik, az ilyesmibe bele lehet öregedni, mert most azért lejött a borostám nagy része. Sajnos a térforgatási készségeim nem a legjobbak, ezért is vagdaltam magam össze elég rendesen, de állítólag 100 borotválkozás után már mindenkinek kialakul a maga rutinja.

Késsel borotválkozni amúgy elég frankó, abszolút javasolom mindenkinek. És hirtelen értelmet nyert, hogy pár éve — amióta Balu megajándékozott egy tubussal — már csak borotvaszappant használok az eldobható borotvák mellé is.

Hogyan váltam ismét teljes emberré a jóga segítségével?

Trychydts ||| 2017., január 02., 14:05 |||

Remekül sikerült a Szilveszter — tényleg volt minden, amit szeretek az A38-ban. Remek vacsi, szuper Random Trip koncert és beszélgetés Nicoline-nel az Orrbárban, mellettünk zajló szerelmi drámával (kell-e a 46 éves hölgynek sírnia, ha 22 éves partnere végül otthagyta?). Utána hazavillamosoztunk — tök jó volt, hogy nem kellett taxira vadászgatni, de hát olyan jó helyen lakunk, hogy villamossal, pláne Szilveszter éjjel, biztosan gyorsan volt.

Viszonylag kényelmesen keltünk fel, én perce kicsit korábban, olvasgattam, játszogattam, aztán átmentünk Édesanyámhoz lencselevest enni, aztán elindultunk hazafelé, de azért oda és nem a moziba, mert éreztem, hogy már megint rajtam van a téli lustaság. Otthon bekuckóztam a nemrég a halálból visszatért, legalább 35 éves poliészter pléd alá, ahonnan aztán csak West Winget meg gesztenyepürét enni voltam hajlandó előmászni. Még próbáltunk olvasni valamit, de aztán Zsófinak megcsörrent a telefonja, és amíg ő Frutylikával beszélt, addig én durván bealudtam.

Ragacsos aggyal ébredtem, abban a biztos tudatban, hogy engem innen már ki nem robbant senki: eszem majd valamit, esetleg ázok egyet a kádban, de alapvetően én már az ágyé vagyok aznap estére. Kedves feleségem erre persze halálos pánikba esett, január elseje van, aktívnak kell lenni és hemzsegni kell, nem lehet, hogy egyszer csak átváltozzunk lajhárrá! Menjünk moziba, fitnesszbe, sétáljunk a Margitszigeten, sőt, ha egy mód van rá, mindezt egyszerre. Éreztem, hogy ide valami kompromisszum kell, úgyhogy bedobtam, jógázzunk egyet valami videójóga oldalra. Kétszer már csináltunk ilyesmit, és egészen jó bevált. És lőn: magamra imádkoztam a futónadrágomat, kerestünk egy 50 perces, challenging beginner stretch jóga gyakorlatsort és áttoltuk magunkat rajta.

Rohadt egy érzés volt, főleg az eleje, de azért csináltam minden erőmmel: úgyhogy aztán, valahol a Padlót Nyaló Kutya póz körül azt vettem észre, hogy végül is ébren vagyok. Viszonylagos szellemi fittség közepette tódultunk ki vacsorázni, aztán kivettünk a UPC-től egy dán krimit, a Palackostát. A második részét már láttuk a trilógiának, ez volt a harmadik, nem mondom, hogy ez lesz a legnagyobb újdonság, amit az évben látni fogok, de azért egészen nézhető volt. A sorozatban egyértelműen a gyönyörű képeket és átvezetéseket szeretem a legjobban, meg aztán, hogy nem tocsog úgy a vérben, mint a többi viking krimi.

Amikor kikapcsoltam a Filmtárat, észrevettem, hogy egy Bruce Willis film megy, a Looper — na, ez viszont egy totális marhaság volt, de valahogy nem tudtam nem odanézni. Szerencsére a fele ekkorra már lement, én meg azon meditáltam végig, Bruce Willisnek miért nem volt elég a 12 majom időutazós kriminek.

Ma már mehettem dolgozni, még 20 nap az Avisnél. Igyekszem kiélvezni a service industry-ban töltött utolsó napjaimat.

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site