Szövetségesek (Allied, 2016.)

Trychydts | | | 2016., december 27., 13:54 | | | Kategóriák: ,

(Akárcsak a cikk első változata, ez is tele van spoilerekkel.)

Amikor az ember a Casablancából ismerte meg a francia ellenállást, a francia kollaboránsokat és a német megszállókat, az az érzése támadt, hogy ez egy veszélyes és intrikákkal teli világ volt. A Gestapo mindenhol ott volt, mindenkit ellenőriztek és akit akartak, szemmel tartottak — ha úgy adódott, bárkit eltehettek láb alól. Ebből a hálóból kibújni gyakorlatilag lehetetlen volt. A Becsetelen Brigantykból azt tudtuk meg, hogy a frontvonal mögötti ellenállás életveszélyes buli, ha egy kém egyszer lelepleződött, akkor ott nincs korrekció, a lebukás előbb vagy utóbb, de garantált. A James Bond filmekben láthattuk, hogy az orgyilkosság is igényel egyfajta kifinomult tervezést — feltéve persze, hogy az a cél, hogy az ügynök túlélje, márpedig az öngyilkos akciók nem igazán kifizetődőek. Tegyük hozzá, hogy valamennyi esetben töményen szórakoztatóipari termékekről beszélünk — az első film az iparilag készült filmes ponyvák aranykorának egyik darabja, Tarantino mozija pedig a B-filmek sablonjaiból összepatchworkölt mestermunka, amely saját maga nem engedi, hogy a racionalitás ide beszüremkedjen; a 007-es történetei pedig azóta gyakorlatilag iparági szabvánnyá váltak. Mégis működnek a saját kereteik között. Talán kevésbé, de azért valamit csak letett az asztalra a Szövetségesek kapcsán sokat emlegetett másik Brad Pitt film, a Mr és Mrs Smith is.

Ha egy film ezen a porondon keres magának helyet, több választása is van. Beszállhat a ponyvabizniszbe, de akkor egyszerűen nem adhatja alább az elődöknél. Akkor csavarok kellenek, alaposan kimókolt intrikák, a feszültség pedig nem pótolható azzal, hogy 10 másodpercig senki nem szólal és nem mozdul meg a vásznon. Vagy pedig belemászik a valóságba, de akkor a ponyvás megoldásokat, a szuperkém-mítoszok jól bevált megoldásait és kliséit is elfelejthetjük. Akkor mocsok kell, brutalitás és jéghideg, naturális realizmus.

Zavarba ejtően kínos például a párhuzam a női főszereplő, Marianne Beausejour és Viktor László között. Mindketten az ellenállást vezették megszállás alatt álló területen, mindketten megbuktak. Amikor Viktor László megérkezik Casablancába, a hatóságok arcról ismerik, az első este üdvözli a Gestapo és megfenyegetik, ha nem kollaborál, megölik. Sikerül ugyan kicsúsznia a kezük közül, de ehhez kell Rick is, a valódi, jól beágyazott casablancai lakos, aki nem csak rendszeresen keni a helyi rendőrséget, de személyes hitele és varázsa is van. Ehhez képest kellene elhinni, hogy Marianne, miután megbukott Párizsban, felbukkant Casablancában és bensőséges, baráti kapcsolatot tudott kiépíteni a német és kollaboráns francia előkelőségekkel — olyan szintűt, hogy minden további nélkül bérgyilkosi közelségbe juthat magas rangú német tisztségviselőkhöz. Mi több, a semmiből felbukkant „férjét”, Max Vatan repülőezredest is képes magához emelni.

Vatan különösen kellemetlen figura, nagyon kevés valódi kvalitásról ad tanúbizonyságot az egész filmben. Kicsit megelőlegezve a továbbiakat, egy érzelemvezérelt, ostoba tulok, aki leginkább a farka után megy. Egója ezerszeres az indokolthoz képest, ostobaságát rezerváltsággal próbálja álcázni. Valamiért mégis rá esett a választás, hogy leejtőernyőzzön a sivatagba, majd a semmiből beszambázva Casablancába, kiadja magát partnernője férjének. A német és  francia hatóságoknak pedig nem tűnik fel, hogy ez a darabos figura nem csak, hogy nem beszéli a szerepéhez illő francia akcentust, de nem is szerepel semmilyen hajó vagy repülőgép utaslistáján sem. Felpárállott a semmiből, most itt van, mi sem természetesebb, hogy egy „Elnézést, ön nem kém?”-típusú ellenőrzés után már ő is akadálytalanul bejuthasson az estélyre.

Maga a gyilkosság csak bárdolatlansága miatt érdemel figyelmet. A mesterterv a nagykövet eltávolítására az, hogy géppisztolyokat csempésznek az egyik asztal alá, majd egy adott jelre előkapják azokat és szitává lőnek mindenkit. Hogy miért kell ehhez estély, miért nem lehet a nagykövet urat felrobbantani a kocsijában, távcsöves puskával lelőni a szobája ablakán keresztül, megmérgezni vagy koholt vádakkal felnyomni a Gestapónál, nem világos. James Bond erre csak a fejét csóválná, megnézné a csinos társnője által rajzolt térképeket, jönne és menne,  mint az árnyék, szegény náci helyén pedig nem maradna más, mint egy kis nedves folt.

Sajnos az sem derül ki, milyen csavart tud egyáltalán kimozdítani a helyéből egy ilyen kis csórika hivatalnok meggyilkolása. Nyilván nem ő a háttérember a jóképű frontember Rommel mögött, nem ő az, akinek a meggyilkolásával leállhatna a holokauszt — maga Casablanca sem egy diplomáciai csúcsközpont, szegénykém valószínűleg egy tökéletesen pótolható kis karrierdiplomata. Halála nem szolgál más célokat, mint hogy összehozza egymással a leendő Mr. és Mrs Vatant, akik aztán a vérfürdő után távoznak is Angliába.

Hogy ez így mennyire gagyi, az nem nyilvánvaló elsőre, mert Marion Cotillard és Brad Pitt között csak úgy sistereg a kémia, szépen fotografált és korhűnek ható jelenetek közepette, miközben érdekes karakterek veszik őket körül. Megérint minket nyilván az is, hogy a két ember alapjában véve a halálra készül, nem várják, hogy túlélik majd az ominózus estét. Szenvedélyes, szeretetteli műgonddal megkompolnált szeretkezésük Vatan kis autójában a hirtelen rájuk törő homokvihar közepén legalább egy mély,zsigeri szinten megalapozza a későbbi, romantikusnak szánt folytatást.

Sajnos a filmnek nem csak a nyitánya ilyen mesterkélt. A leendő Mrs Vatant (akit ugye eleve a titkosszolgálat hozott össze a vőlegénnyel), három hétig vizsgálgatják mikroszkóp alatt, mielőtt engedélyeznék beutazását Angliába. Ott takaros kis háziasszony lesz belőle London külvárosában, a férj íróasztal mögött dolgozik, aztán egyszer csak behívatják és szemrehányóan közlik vele: a felesége alighanem német kém. Elvárják tőlünk, hogy elhiggyük, a kémelhárítás nem érti, mitől lesz nem csekély módon feldúlt ettől a repülőezredes, holott hát elvben a királynőt leszámítva kevés ember kellene, hogy legyen nála transzparensebb asszony Nagy Britanniában. Az már csak hab a tortán, hogy a náci Németország felé továbbított értesülések elvben magától a derék férjtől származnak, aki viszont alighanem a legszószátyárabb katona a filmtörténetelemben. Mindenki más legalább érintőleges viszonyban van a „szolgálati titok” fogalmával, de általában még egy „drágám, tudod, hogy nem beszélhetek róla” is elhangzik a vásznon.

A film azonban nem csak a cselekményben, de erkölcsileg is trükközik, és ez összehasonlíthatatlanul nagyobb bűn. Mivel Cotillard és Pitt nagyon jól játszik, mivel a filmnek nagyon ügyesen sikerült megteremtenie a háború alatti kisvárosi idillt, ezért első látásra el is hisszük, micsoda kínokat élhet át a háborús hős ezredes, amikor szerelmét kémkedéssel gyanúsítják. De ez csak azért van, mert a film teljesen eltakarja előlünk a nácik bűneit. Próbálja feledtetni, hogy ha és amennyiben, feltéve de meg nem engedve, hogy a szép feleség kém, akkor ő úgy parádézik egy francia ellenálló szerepében, hogy nem csak a harctéren meghalt  és megnyomorított angol katonák és lebombázott civiliek halálában, de több millió zsidó elgázosításában is tevőleges szerepet vállalt. Miközben ő gyereket szült, más zsidó nőknek kísérleti jelleggel cementet injektáltak a méhébe. Az ezredes egyik beosztottja szolgálat közben lett vak és nyomorék — gyereki visítva menekülnek a látványára, a német légvédelmi ágyúk örök életére megfosztották az értelmes, tartalmas élet lehetőségéről — és neki tudnia kellene, hogy ebben a német kémeknek is része volt.

Pár éve voltam Bristolban egy vezetett sétán, ami a második világháborút és annak hatásait idézte vissza. Mind az idegenvezető, mind a közönség java része angol volt, nem egy közülük második világháborús túlélő. Évtizedek távlatából is tapintható volt az a markáns erkölcsi fölény és tartás, ami lehetővé tette, hogy az angol polgárság méltósággal viselje a háború borzalmait. Ők végig a jó oldalon álltak, és nagyon is tudták, mi forog kockán. Nagyon nehéz elképzelni, hogy ez a katona ne borzadna el a gondolatától is annak, hogy aki őt Casablancában elcsábította, az valójában egy náci imposztor. Vagy ha mégis ez a helyzet, az ezredes nem hős, hanem egy opportunista, erkölcsi nulla, egy szimpla hazaáruló. Viszont egy ilyen alakról nehéz feltételezni, hogy nem csak a saját, de mások életét is kockáztatja azért, hogy valahogy tisztázza a feleségét.

Lehet persze, hogy a feleség tényleg ártatlan, de akkor nincs igazán miről filmet forgatni. Akkor a bizonyítási eljárás végén nincs más, csak egy negatív eredmény, akkor ez az egész nem más, mint egy kellemetlen intermezzo egy, a háború miatt a békés mindennapoktól amúgy is megfosztott család életében. Akkor mindenki csak a munkáját végezte, lehet tovább haladni, tényleg nincs semmiféle látnivaló.

Van persze egy harmadik lehetőség is: hogy a feleség nem kém, nem is egy ártatlanul vádolt hős, hanem részese valamilyen nagyobb játszmának. Kémelhárító, akinek az a feladata, hogy tesztelje a bizalmi pozícióban ülő Vatan lojalitását az állam felé vagy mondjuk a német hírszerzésbe is beépült ellenálló, akit brit oldalról a legmagasabb szintről — nem csak Vatan, de az elhárítás feje felől is   — irányítanak és aki valójában nem informálja, hanem dezinformálja a németeket. Ebben az esetben viszont az ő oldalán hihetetlenül otromba minden. A mód, ahogy Vatant szembesítik a gyanúval, olyan szinten kimunkálatlan, olyan mértékben kockára tesz mindenféle lehetséges magasabb célt, ami már tényleg amatőr. Sokkal jobban működne a film és sokkal finomabb belső konfliktusokat tenne lehetővé, ha Vatan csak kétértelmű jelekkel szembesülne, amelyeket így is, úgy is értelmezhetne. Így, hogy az arcába vágják: a feleséged német kém, elég érdektelenné teszik ezt a lehetőséget is — ennek a lehetséges szálnak a végén pedig nem vár más, mint egy bunkó kínosan heherésző bukása.

Viszonylag hamar kiderül tehát, hogy itt katarzis vagy legalább ügyes csavarokat hozó befejezés egyszerűen logikailag nem lehetséges. Ha hagyjuk, hogy lefoglalja a figyelmünket a film, akkor legalább addig jól szórakozunk, amíg nézzük — amint feleszmélünk, onnantól kezdve csak unatkozni fogunk a papírmasé szereplők botladozása közepette.