Elkerített Város

Évértékelés, 2016.

Trychydts ||| 2016., december 31., 23:59 |||

Elég mozgalmas év volt.

Kezdjük ott, hogy összeházasodtunk Nicoline-nel. Nem akarok szerénytelennek látszani, de azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy ez volt a Tökéletes Esküvő: eleve három hétig tartott, a polgári szertartás után volt egy remek ebéd barátokkal, utána jött csak két fő esemény. A budapestit a barátaink szervezeték nekünk: Juci mindent leszervezett, Balu tartotta a beszédet, amitől konkrétan majdnem elsírtam magam, János hozta a kaját, amivel mindenkit sikerült telibe találni, a barátaink DJ-skedtek. Én magam táncórát tartottam és megtáncoltattam olyanokat is (beleértve az unokaöcsémet), akik életükben először tangóztak. A feleségem nekem köszönhetően a tökéletes menyasszonyi ruhában lépett porondra, a beszédemben pont azt mondtam el, amit szerettem volna és mindenki nevetett azon, amit viccesnek szántam. Három tortából kettőt én sütöttem, a harmadikat a feleségem — mindegyik remekül sikerült, és sokkal jobb volt így, sem egyeztetni, sem várakozni nem kellett. A helyszín szintén tökéletes volt, illett is hozzánk és mivel az első évad elején foglaltunk, elég jutányos áron jutottunk hozzá. Utána tartottunk egy szuper családi banzájt is Dunaszentpálon, tökéletes halászlével és hidegtálakkal egy családias kis panzióban — és csak ekkor ért véget a fesztivál.

Az esküvőt megelőzte még egy tökéletes legénybúcsú, amiért csak azért nem írok többet, mert arról amúgy is készül már a bejegyzésem.

Életem nagy élményei közé ugyancsak bekerült a szicíliai nászutam. Voltam az Etna oldalában, bejártunk ódon hangulatú városokat, jókat ettünk és részt vettünk egy isteni főzőtanfolyamon. Innentől kezdve hivatalosan is tudok olaszt főzni, a jóval korábban kapott tésztagép pedig bensőséges barátommá vált idehaza. Szicíliai szakácskönyvet is hoztunk, az amerikai mellé így a szicíliai konyhát is felvehetem a specialitásaim közé.

Feleségem a fentieknél alighanem kisebb örömmel konstatálta, de tény, hogy ebben az évben algi megfertőzött a Dark Souls-szal, amivel egészen elképesztő mennyiségű időt voltam képes tölteni. Úgyhogy a Deus Ex, a Baldur’s Gate és a Morrowind mellett most már erről a játékról is elmondhatom, hogy egyszerűen a székhez szögezett. Nem akarok nagyon sokat írni róla, annyit azért érdemes tudni, hogy elhozott egy csomó olyan élményt, amire azóta vágyom, hogy először elindítottam a Wolfensteint édesanyám szürkeárnyalatos monitorú laptopján.

Tavaly karácsonyra kultúrát ajándékoztam a feleségemnek, ami elég jó katalizátorként működött. Rengeteget voltunk színházban: elsöprően intenzív kedvenc élmény a Bernhardi-ügy volt az Örkényben, egy rendkívül elegáns darab, parádés szereposztásban. Kapcsolatunk során először voltunk komolyzenei koncerten és végre bupapoztunk is egyet (két sétán is!). Elolvastuk együtt az Amerikai Isteneket, ami hatalmas siker nekem — ez az egyik olyan könyv, amelyik megváltoztatta az életem, így elmondhatom, hogy a feleségem már kettő is ismer ezek közül (a másik, még jóval korábban, A Pendragon legenda volt.) Jóval több, mint egy éves itt-tartózkodás után, de végül sikerült elmennünk egy jazz-koncertre az utcában levő jazz-klubban.

Új könyvet, ami nem szakkönyv volt, sajnos nagyon keveset olvastam — cserében viszont New York Times előfizető lettem. Szász Béla: Minden kényszer nélküljét azért elolvastam, meg egy-két darabot, amit megnéztem. A Szász Béla könyvről nem fogok írni, de aki szeretné megtudni, hogyan működött az AVH, mondjuk a Rajk-per alatt és nem fél megdermedni a borzalomtól, az olvassa el. Nem nagyon lehet ezt sem összefoglalni, sem megkritizálni.

Munkát váltottam, aztán, nem sokkal az év vége előtt, felmondtam. Utóbbi elég fájdalmas és kellemetlen döntés volt, de sajnos kénytelen voltam rájönni arra, hogy akkora multinacionális atka vagyok már, hogy nem csak, hogy be tudok illeszkedni egy céges kultúrába, de vannak olyan céges kultúrák, amelyeket jobban szeretek, mint másokat. A supply chain is egy olyan szerelemnek bizonyult, amelyet végül nem vagyok képes otthagyni, úgyhogy jövő ilyenkor remélhetőleg sokkal többet fogok tudni az EDI-ról, mint egy évvel ezelőtt gondoltam volna. Vicces, amikor otthagytam az NXP-t, még arról sóhajtoztam a főnökömnek, hogy egy ilyen váltás után aligha lesz nekem visszatérési lehetőségem a supply chainbe, most pedig lám, ismét itt vagyok. Szerencsére továbbra sem kell majd túl sokat vesződnöm az ingázással: fél metrómegállóval dolgozom majd messzebb.

2016-ot feljegyezhetjük úgy is, mint az évet, amikor kinőttem a Star Warsból — a hetedik rész után a feleségem nem hitte ugyan el előzetesen, de az Rouge One-t nem csak, hogy nem is láttam, de utána sem olvastam igazán. Lucas eladta a Disney-nek, aki elkezdte azt a saját képre formálni, innentől kezdve gyerekkorom nagy, modern mitológiája átváltozott nekem egy műanyag marhasággá, ami köszi szépen, de nem érdekel. Hamarosan nem fogom tudni az új, ikonikus szereplők neveit sem, és a gyerekem már rajtam is csak röhögni fog. Más szóval: öregszem.

Természetesen idén is rengeteget tangóztam. Két maratonon is voltam, a nyarat viszont tanulással tölöttem, és Czidor Kati megtanította nekem, mi az, vérrel, verejtékkel és könnyekkel szenvedni meg az eredményekért. Fesztiválon nem voltam, flashmobon igen, és a kora őszömet is inkább esküvőkön töltöttem, mint a táncparketten, viszont felléphettem a karácsonyi tangóbálon. Amikor anno azt olvastam, hogy három év, mire az ember “semi-competent” lesz a tangóban, azt gondoltam, ezt az időszakot azért némi cselezéssel le lehet rövidíteni valahogy: nos, nem lehet, nekem legalábbis nem sikerült.

Társasági életünk szervezésébe megpróbáltunk egy kicsit több energiát önteni és tényleg volt nálunk elég sok vendégség (én még többet szeretnék), illetve mi is voltunk máshol szép számmal. Fiatalékkal kis jóindulattal havonta összejövünk; remélem, ezt jövőre is sikerül majd összehozni. Megtartottam életem utolsó névnapi buliját, az utolsó szülinapi bulim pedig elmaradt. Mivel idén volt életem első igazi munkahelyi váltása, teszteltem, mennyire vagyok képes szakmai alapon szerveződő kapcsolatokat fenntartani: egyelőre mondjuk olyan hetven százalékos hatékonysággal, de mint minden vásár, ez is kettőn áll.

Az idei Szilveszter immáron harmadszor, megint az A38-on töltjük, Random Trip koncerten. Olyan vacsit eszünk, amin fiatalabb éveimben csak röhögtem volna.

Szép Hosszú Karácsony

Trychydts ||| 2016., december 29., 12:19 |||

Nem is tudom, ki sóhajtozott nekem nemrég, hogy milyen hosszú a karácsony. Ezzel én kevéssé tudok azonosulni — nálunk ez most már minimum 4 napos ünnep, ha a barátokkal az elő-ünnepi vacsorát is beleszámítjuk. Ráadásul ahogy örexem, úgy veszem észre (némileg növekvő riadalommal), hogy képes vagyok egyre több és több időt tölteni a konyhában egy-egy ünnepi menü erejéig.

A baráti vacsorához például már előző nap begyúrtam az olasz tésztát, megcsináltam a rikottás-kolbászos tölteléket, másnap aztán felkeltem, a tésztát kinyújtottam tésztagéppel papírvékonyságúra, szép nagy korongokat szaggattam belőle, mindezt húsz menetben, aztán minden második korong közepére letettem egy egy kis tölteléket, összetapasztgattam őket a kijelölt párjukkal, aztán félretettem az egészet egy tálcára, hogy majd frissen főzzük ki a helyszínen. Ahol bűneimet némi olvasztott vajjal kevert zsályával tetéztem, nem tudom, próbáltatok-e már olvasztott vajat enni olasz tésztához, de ha nem, akkor csak annyit mondhatok, hogy ezek a szicíliaiak a jelek szerint tényleg tudják, mitől döglik a légy.

Ehhez képest a tegnapi marhahúsleves tényleg semmi nem volt, az ember öt-hat órával a célvonal előtt összedobál mindent egy fazékba, fűszerez, aztán a többit rábízza a természetre meg a nagyon kis lángra és visszatartja az apósát attól, hogy a fazék közelébe jusson a fokhagymával. Nem mondnom, hogy Tibor nem tud főzni, ha nála járok, lapátolom magamba rendesen az ő termékeit, de az én receptem nem ez. Vöröshagyma — oké; fokhagyma — nem oké. Leszűrtem a levest, külön tálra tettem a zöldségeket, ez is afféle felesleges manír lehet csak nálam. Mégis, mi lett volna, ha nem szűröm le a levest? Alighanem semmi; valószínűleg egyszerűen csak túl sok időt töltöttem a feleségem mellett Sznobériában.

Nyilván a bennem levő kompetíciós szellem is meggátolja, hogy egyszerűen csak néhány szedett-vedett fogást dobáljak az asztalra. A feleségem ugyanis minden évben egyre nagyobb gasztro-tüzijátékot rendez: idén minden étkezést az általa költött terrine-nel indítottunk, tegnap pedig egy szarvasragus pie-t hajított közénk és minden étkezéshez tervezőasztalon álmodja meg a borkínálatot. Szerencsére a húsleves kiváló lett, két vendégséget is kihúztunk vele. Még kalácsot sütöttem a hétre, mert azt mindenki nagyon szereti, reggelire és a terrine mellé is megfelelő és akkor legalább én is vagánykodhatok valamivel. Jól megcsavarom, mielőtt összefonom és már fonás után is, ahogy Maggi tanította nekem, szerintem tényleg foszlósabb lesz tőle.

Húgomékhoz rendszerint mi megyünk, idén is így volt, karácsonyra néhány balett-gyakorlatot kaptam tőle. (Amikor tegnap Petiék kislánya meghallotta, hogy a húgom balett-gyakorlatokat mutatott nekem, nemes egyszerűséggel felkacagott gyermeki ártatlanságában.)

Kiderült, hogy Christopher Prücsök (immár nyolc éves) verseket ír. Jelenleg expresszionista-szürrealista stílusban, leginkább rímek nélkül de nagyon ügyes ritmusban (ahogy Rejtő mondaná — “Nem volt fűzfapoéta. Nem rontotta el a rím kedvéért a verset.”) Ha nem lett volna nekem is tele a fejem mindenféle vérfagyasztóan drámai és színes dologgal anno, biztos meg is ijedtem volna kicsinyt, így csak a székemhez szegezett a döbbenet. Húgom olvasta fel a legtöbbet, aki eléggé ért a drámai hatások kihangsúlyozásához (maga is híres hisztérika volt egykoron) — az ő előadása alapján nem kizárt, hogy egy új Edgar Allan Poe-t dédelgetünk a keblünkön.

A sokkot levezetendő, én is írtam két limerickcsírát: szívesen barátkoznék bensőségesebben is ezzel a műfajjal, de igazság szerint soha nem volt tehetségem a verslábakhoz, ezért inkább a közönségemet igyekszem úgy válogatni, hogy ne tudják, mi az a limerick.

Alkot egy srác Budapesten
Verseket ír dalszövegben
Megtelik egy füzet, jöhet a másik,
Meséibe agyam belekáprázik
Tintákat tart a fülében

Élt Ágoston fenn az űrben
Szalonnát süt szakfanderben
Vonatot vezet fenn a Marson
Síneket fektet a Merkúron
egy vombattal a zsebében

Édesapámék is átcikáztak a színen, mivel totális kajakómában voltak, nem voltak hajlandóak három fogásnál tovább tűrni a gasztroterrort. Az így megmaradt salátákat kénytelenek voltunk Fiatalékba lapátolni — az egyik Fiatal páros új házat vett egy romantikus kisvárosban a Márvány-tenger partján és tegnap este leugrottunk meglátogatni őket. Szép házuk van, ahogy a büszke férj elmesélte, némi fontolgatás után úgy döntöttek, mégsem a ravatalozóban fognak aludni.

Késő este indultunk haza, még tiszta szerencse, hogy volt közöttünk valaki, aki tud a csillagok alapján tájékozódni és mutatta az utat hazafelé.

Szövetségesek (Allied, 2016.)

Trychydts ||| 2016., december 27., 13:54 |||
Kategóriák: ,

(Akárcsak a cikk első változata, ez is tele van spoilerekkel.)

Amikor az ember a Casablancából ismerte meg a francia ellenállást, a francia kollaboránsokat és a német megszállókat, az az érzése támadt, hogy ez egy veszélyes és intrikákkal teli világ volt. A Gestapo mindenhol ott volt, mindenkit ellenőriztek és akit akartak, szemmel tartottak — ha úgy adódott, bárkit eltehettek láb alól. Ebből a hálóból kibújni gyakorlatilag lehetetlen volt. A Becsetelen Brigantykból azt tudtuk meg, hogy a frontvonal mögötti ellenállás életveszélyes buli, ha egy kém egyszer lelepleződött, akkor ott nincs korrekció, a lebukás előbb vagy utóbb, de garantált. A James Bond filmekben láthattuk, hogy az orgyilkosság is igényel egyfajta kifinomult tervezést — feltéve persze, hogy az a cél, hogy az ügynök túlélje, márpedig az öngyilkos akciók nem igazán kifizetődőek. Tegyük hozzá, hogy valamennyi esetben töményen szórakoztatóipari termékekről beszélünk — az első film az iparilag készült filmes ponyvák aranykorának egyik darabja, Tarantino mozija pedig a B-filmek sablonjaiból összepatchworkölt mestermunka, amely saját maga nem engedi, hogy a racionalitás ide beszüremkedjen; a 007-es történetei pedig azóta gyakorlatilag iparági szabvánnyá váltak. Mégis működnek a saját kereteik között. Talán kevésbé, de azért valamit csak letett az asztalra a Szövetségesek kapcsán sokat emlegetett másik Brad Pitt film, a Mr és Mrs Smith is.

Ha egy film ezen a porondon keres magának helyet, több választása is van. Beszállhat a ponyvabizniszbe, de akkor egyszerűen nem adhatja alább az elődöknél. Akkor csavarok kellenek, alaposan kimókolt intrikák, a feszültség pedig nem pótolható azzal, hogy 10 másodpercig senki nem szólal és nem mozdul meg a vásznon. Vagy pedig belemászik a valóságba, de akkor a ponyvás megoldásokat, a szuperkém-mítoszok jól bevált megoldásait és kliséit is elfelejthetjük. Akkor mocsok kell, brutalitás és jéghideg, naturális realizmus.

Zavarba ejtően kínos például a párhuzam a női főszereplő, Marianne Beausejour és Viktor László között. Mindketten az ellenállást vezették megszállás alatt álló területen, mindketten megbuktak. Amikor Viktor László megérkezik Casablancába, a hatóságok arcról ismerik, az első este üdvözli a Gestapo és megfenyegetik, ha nem kollaborál, megölik. Sikerül ugyan kicsúsznia a kezük közül, de ehhez kell Rick is, a valódi, jól beágyazott casablancai lakos, aki nem csak rendszeresen keni a helyi rendőrséget, de személyes hitele és varázsa is van. Ehhez képest kellene elhinni, hogy Marianne, miután megbukott Párizsban, felbukkant Casablancában és bensőséges, baráti kapcsolatot tudott kiépíteni a német és kollaboráns francia előkelőségekkel — olyan szintűt, hogy minden további nélkül bérgyilkosi közelségbe juthat magas rangú német tisztségviselőkhöz. Mi több, a semmiből felbukkant “férjét”, Max Vatan repülőezredest is képes magához emelni.

Vatan különösen kellemetlen figura, nagyon kevés valódi kvalitásról ad tanúbizonyságot az egész filmben. Kicsit megelőlegezve a továbbiakat, egy érzelemvezérelt, ostoba tulok, aki leginkább a farka után megy. Egója ezerszeres az indokolthoz képest, ostobaságát rezerváltsággal próbálja álcázni. Valamiért mégis rá esett a választás, hogy leejtőernyőzzön a sivatagba, majd a semmiből beszambázva Casablancába, kiadja magát partnernője férjének. A német és  francia hatóságoknak pedig nem tűnik fel, hogy ez a darabos figura nem csak, hogy nem beszéli a szerepéhez illő francia akcentust, de nem is szerepel semmilyen hajó vagy repülőgép utaslistáján sem. Felpárállott a semmiből, most itt van, mi sem természetesebb, hogy egy “Elnézést, ön nem kém?”-típusú ellenőrzés után már ő is akadálytalanul bejuthasson az estélyre.

Maga a gyilkosság csak bárdolatlansága miatt érdemel figyelmet. A mesterterv a nagykövet eltávolítására az, hogy géppisztolyokat csempésznek az egyik asztal alá, majd egy adott jelre előkapják azokat és szitává lőnek mindenkit. Hogy miért kell ehhez estély, miért nem lehet a nagykövet urat felrobbantani a kocsijában, távcsöves puskával lelőni a szobája ablakán keresztül, megmérgezni vagy koholt vádakkal felnyomni a Gestapónál, nem világos. James Bond erre csak a fejét csóválná, megnézné a csinos társnője által rajzolt térképeket, jönne és menne,  mint az árnyék, szegény náci helyén pedig nem maradna más, mint egy kis nedves folt.

Sajnos az sem derül ki, milyen csavart tud egyáltalán kimozdítani a helyéből egy ilyen kis csórika hivatalnok meggyilkolása. Nyilván nem ő a háttérember a jóképű frontember Rommel mögött, nem ő az, akinek a meggyilkolásával leállhatna a holokauszt — maga Casablanca sem egy diplomáciai csúcsközpont, szegénykém valószínűleg egy tökéletesen pótolható kis karrierdiplomata. Halála nem szolgál más célokat, mint hogy összehozza egymással a leendő Mr. és Mrs Vatant, akik aztán a vérfürdő után távoznak is Angliába.

Hogy ez így mennyire gagyi, az nem nyilvánvaló elsőre, mert Marion Cotillard és Brad Pitt között csak úgy sistereg a kémia, szépen fotografált és korhűnek ható jelenetek közepette, miközben érdekes karakterek veszik őket körül. Megérint minket nyilván az is, hogy a két ember alapjában véve a halálra készül, nem várják, hogy túlélik majd az ominózus estét. Szenvedélyes, szeretetteli műgonddal megkompolnált szeretkezésük Vatan kis autójában a hirtelen rájuk törő homokvihar közepén legalább egy mély,zsigeri szinten megalapozza a későbbi, romantikusnak szánt folytatást.

Sajnos a filmnek nem csak a nyitánya ilyen mesterkélt. A leendő Mrs Vatant (akit ugye eleve a titkosszolgálat hozott össze a vőlegénnyel), három hétig vizsgálgatják mikroszkóp alatt, mielőtt engedélyeznék beutazását Angliába. Ott takaros kis háziasszony lesz belőle London külvárosában, a férj íróasztal mögött dolgozik, aztán egyszer csak behívatják és szemrehányóan közlik vele: a felesége alighanem német kém. Elvárják tőlünk, hogy elhiggyük, a kémelhárítás nem érti, mitől lesz nem csekély módon feldúlt ettől a repülőezredes, holott hát elvben a királynőt leszámítva kevés ember kellene, hogy legyen nála transzparensebb asszony Nagy Britanniában. Az már csak hab a tortán, hogy a náci Németország felé továbbított értesülések elvben magától a derék férjtől származnak, aki viszont alighanem a legszószátyárabb katona a filmtörténetelemben. Mindenki más legalább érintőleges viszonyban van a “szolgálati titok” fogalmával, de általában még egy “drágám, tudod, hogy nem beszélhetek róla” is elhangzik a vásznon.

A film azonban nem csak a cselekményben, de erkölcsileg is trükközik, és ez összehasonlíthatatlanul nagyobb bűn. Mivel Cotillard és Pitt nagyon jól játszik, mivel a filmnek nagyon ügyesen sikerült megteremtenie a háború alatti kisvárosi idillt, ezért első látásra el is hisszük, micsoda kínokat élhet át a háborús hős ezredes, amikor szerelmét kémkedéssel gyanúsítják. De ez csak azért van, mert a film teljesen eltakarja előlünk a nácik bűneit. Próbálja feledtetni, hogy ha és amennyiben, feltéve de meg nem engedve, hogy a szép feleség kém, akkor ő úgy parádézik egy francia ellenálló szerepében, hogy nem csak a harctéren meghalt  és megnyomorított angol katonák és lebombázott civiliek halálában, de több millió zsidó elgázosításában is tevőleges szerepet vállalt. Miközben ő gyereket szült, más zsidó nőknek kísérleti jelleggel cementet injektáltak a méhébe. Az ezredes egyik beosztottja szolgálat közben lett vak és nyomorék — gyereki visítva menekülnek a látványára, a német légvédelmi ágyúk örök életére megfosztották az értelmes, tartalmas élet lehetőségéről — és neki tudnia kellene, hogy ebben a német kémeknek is része volt.

Pár éve voltam Bristolban egy vezetett sétán, ami a második világháborút és annak hatásait idézte vissza. Mind az idegenvezető, mind a közönség java része angol volt, nem egy közülük második világháborús túlélő. Évtizedek távlatából is tapintható volt az a markáns erkölcsi fölény és tartás, ami lehetővé tette, hogy az angol polgárság méltósággal viselje a háború borzalmait. Ők végig a jó oldalon álltak, és nagyon is tudták, mi forog kockán. Nagyon nehéz elképzelni, hogy ez a katona ne borzadna el a gondolatától is annak, hogy aki őt Casablancában elcsábította, az valójában egy náci imposztor. Vagy ha mégis ez a helyzet, az ezredes nem hős, hanem egy opportunista, erkölcsi nulla, egy szimpla hazaáruló. Viszont egy ilyen alakról nehéz feltételezni, hogy nem csak a saját, de mások életét is kockáztatja azért, hogy valahogy tisztázza a feleségét.

Lehet persze, hogy a feleség tényleg ártatlan, de akkor nincs igazán miről filmet forgatni. Akkor a bizonyítási eljárás végén nincs más, csak egy negatív eredmény, akkor ez az egész nem más, mint egy kellemetlen intermezzo egy, a háború miatt a békés mindennapoktól amúgy is megfosztott család életében. Akkor mindenki csak a munkáját végezte, lehet tovább haladni, tényleg nincs semmiféle látnivaló.

Van persze egy harmadik lehetőség is: hogy a feleség nem kém, nem is egy ártatlanul vádolt hős, hanem részese valamilyen nagyobb játszmának. Kémelhárító, akinek az a feladata, hogy tesztelje a bizalmi pozícióban ülő Vatan lojalitását az állam felé vagy mondjuk a német hírszerzésbe is beépült ellenálló, akit brit oldalról a legmagasabb szintről — nem csak Vatan, de az elhárítás feje felől is   — irányítanak és aki valójában nem informálja, hanem dezinformálja a németeket. Ebben az esetben viszont az ő oldalán hihetetlenül otromba minden. A mód, ahogy Vatant szembesítik a gyanúval, olyan szinten kimunkálatlan, olyan mértékben kockára tesz mindenféle lehetséges magasabb célt, ami már tényleg amatőr. Sokkal jobban működne a film és sokkal finomabb belső konfliktusokat tenne lehetővé, ha Vatan csak kétértelmű jelekkel szembesülne, amelyeket így is, úgy is értelmezhetne. Így, hogy az arcába vágják: a feleséged német kém, elég érdektelenné teszik ezt a lehetőséget is — ennek a lehetséges szálnak a végén pedig nem vár más, mint egy bunkó kínosan heherésző bukása.

Viszonylag hamar kiderül tehát, hogy itt katarzis vagy legalább ügyes csavarokat hozó befejezés egyszerűen logikailag nem lehetséges. Ha hagyjuk, hogy lefoglalja a figyelmünket a film, akkor legalább addig jól szórakozunk, amíg nézzük — amint feleszmélünk, onnantól kezdve csak unatkozni fogunk a papírmasé szereplők botladozása közepette.

Szövetségesek (Allied, 2016.)

Trychydts ||| 2016., december 26., 23:59 |||
Kategóriák: ,

Eleget téve a szokásos illemszabályoknak, akkor most, bármennyire is utálom az ilyet, szólok, hogy részleteiben fogom tárgyalni a filmet.

Ha az ember hagyományos kémfilmet akar nézni, akkor nincsenek magasan az elvárásai. Ne legyenek a cselekményben süvöltő logikátlanságok, legyen a végén valami valódi meglepetés. “Meglepetés” alatt pedig nem azt értem, hogy na, ekkora gagyira végképp nem számítottunk.

Max Vatan repülőezredest, az egyszer már lebukott kémet ledobják Casablanca mellett a sivatagban, majd küldenek érte egy sofőrt. Hogy a brit titkosszolgálat miért nem tud olyan embereket foglalkoztatni, akinek a fotója nincs meg a német elhárításnak, hogy szerteszét küldözgethessék a birodalomban, az “angol kémek — felbukkanás esetén haladéktalanul lelőni” dossziék számára, végül is nem derül ki. Biztos nem a hibátlan akcentusa miatt, ugyanis az akcentusa teljesen rossz — a Brit Birodalomban biztos nincs elég decens franciatanár. Szerencsére a német elhárítás is tökhülyékből áll, a magas rangú németeket felvonultató fogadásra a háttérellenőrzés néhány mondat mindössze, gyakorlatilag bemondásra mehet minden francia — mintha a franciákról eleve csak azt lehetne feltételezni, hogy kollaboránsak. (Max Vatan partnere amúgy a francia ellenállás vezetője volt, teljesen hihető tehát, hogy gond nélkül el tudja adni magát németbarát társasági hölgynek.)

És akkor még csak az alaphelyzetnél tartunk. A hülyék bálja szerencsésen lemegy Casablancában, Max Vatan mehet haza az íróasztal mellé, partnere pedig, mielőtt összeházasodnának, a brit elhárítás gondos, három hetes (!) ellenőrzése után csatlakozhat hozzá. Ehhez képest érthetetlen az az indignálódott döbbenet, amivel közlik szerencsétlen ezredessel, hogy a felesége jó eséllyel német kém. Akinek (lévén otthon ülő háziasszony) rengeteg kárt okozó értesülései szemlátomást onnan származnak, hogy a magas rangú férj az égvilágon mindent kifecseg odahaza.

Ezután kezdődik a film életszerűtlen része. Ne is időzzünk el az összes hajmeresztően erőltetett képsornál, rögzítsük csak pusztán azt, hogy innentől kezdve minden lehetőség maga a megtestesült gagyizmus. Ha a feleség német kém, és felelős sok ezer ember haláláért, akkor minden eddig megismert szereplő és szervezet totálisan inkompetens. Azonosulni vele végleg lehetetlen, hiszen ebben az esetben nyilván azért vállalta a casablancai bulit, hogy ezzel beépüljön az elhárításba — férje vonakodása tehát, hogy adott esetben kinyírja az asszonyt, szintén nem teljesen hiteles. Ha totálisan ártatlan, és az egész csak félreértés, akkor rémesen kínosak mind férje erőfeszítései arra, hogy tisztázzák, mind az angol titkosszolgálat erőfeszítései arra, hogy lebuktassák. Ha ez valami furcsa kettős játszma (mint a film kapcsán sűrűn emlegetett Mr. és Mrs. Smith esetében), akkor különösen blőd az a nyíltság, ahogy a “gyanút” közlik az ezredessel. Mrs. Vatan lehet, hogy valójában az elhárítás embere, aki csak teszteli a főkémeket, milyen lenne a lojalitásuk egy ilyen kiélezett helyzetben, de akkor tényleg sokkal több intrikára lenne szükség. Ehhez képest mindenki szekercével dolgozik: a feleségnek állított “csapda” legalább olyan átlátszó, mint amennyire mellőzi a mesterkémes nüanszokat az ezredes minden hivatali és erkölcsi szabályt átlépő, bárdolatlan ámokfutása az “igazság” kiderítése érdekében.

Ahogy haladnak előre az események, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy ennek jó vége már nem lesz, itt már a James Bond filmek helyenként izzadságszagú csavarjai sem húzzák ki a filmet a csávából.

Ami kár, mert elég sok minden adott lenne ahhoz, hogy legalább egy, a Kémek hídjához hasonló hommage-t ki lehetne hozni a dologból. A fényképezésben kellemesen ötvöződnek a konzervatív és a modern elemek, a jelmezek, a miliő, a színészek mind sokat tesznek az atmoszféra megteremtéséért. Néha a Becstelen Brigantyk, néha maga a Casablanca kacsint ránk a jelenetekből. Ezekben a filmekben a cselekmény azonban — a műfaj adta laza keretek között — rendben volt. Itt meg a falat kaparjuk a végén.

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site