Elkerített Város

Tangózene szól a fülemben, tangózenére lépkedek az utcán is, tangóval álmodom, ha nem alszom, vasalok, eszem Nicoline kifejezetten a hétvégére tervezett csodamenüjét vagy Lemet olvasok szellemi regenerációképpen, akkor táncolok. Harmadik tangómaraton.

Az első semmi másról nem szólt, mint arról, hogy próbáltam folyamatosan felszínen maradni és non-stop a szinten fölött teljesítve összekaparni magamnak annyi zsetont, amennyivel benne maradhatok a játékban. Idén áprilisban azt vettem észre, hogy a legeslegjobb formám arra már elég, hogy nagyjából biztos lábakon álljak a mezőny utolsó harmadában. Ezen a hétvége viszont nem csak formailag volt olyan, mint egy hosszúra nyúlt milonga. Odamentem, élveztem a táncot és bár nyilván nem táncolt velem mindenki, de azért mindig simán találtam magamnak valakit — és ez alól a csúcsforgalomnak számító szombat este sem volt kivétel. Ismét remek volt nemzetközi közegben próbára tenni magam, nagyon élveztem, hogy a partnereim milyen csodálatos táncosok — igazából a maraton az, ahogy gyakorlatilag mindent be tudok vetni, amit év közben tanultam.

Idén már nem is az volt számomra a próbatétel, hogy hány óra telik el úgy, hogy visszautasítások miatt nem kell leülnöm — sokkal inkább az, hogy képes vagyok-e végig jól érezni magam. Így, bár nettó órákban valószínűleg elég jelentősen elmaradtam az első két maratonos teljesítményemtől, minőségileg szerintem sokkal jobban alakítottam. Többször éreztem már, hogy ezek a nemzetközi rendezvények jelentik a teljesítményemnek a valódi tükröt: és megint úgy érzem, sikerült rengeteget fejlődnöm.

Nem gondoltam volna például, hogy a Kati-féle magánóra-projektnek ekkora nyoma van bennem. Kb. tíz órát dolgoztunk együtt összesen a nyári szünetben; számomra akkor az tűnt az elsődleges előnynek, hogy végre belelátok egy nemzetközi tapasztalatokkal is rendelkező táncosnő agyába (az ő súlycsoportjában játszók ugyanis élesben még nyilván nem táncolnak velem és így legalább lett fogalmam arról, mi ennek az technikai oka). Most viszont, amikor tényleg minden tudásomra szükségem volt, hirtelen elkezdtek nagyon is jól jönni azok a technikai apróságok, amiket átvettünk: pontosabban és stabilabban tudtam táncolni, jobban rá tudtam illeszteni a lépéseket a zenére — csupa olyasmi, ami egy ilyen mezőnyben már sokkal többet számít. De persze legalább ennyire hálás voltam Andrásnak, Andinak, akiktől minden héten felcsipegetek valamilyen szuper kombinációt vagy egyéb apróságot és persze Gabinak, akivel be tudom ki tudom elemezni és be tudom gyakorolni, amit mindenki mástól tanultam. Viszonylag sokáig tartott, amíg kialakítottam a rendszert, amiben a leggyorsabban tudom felszívni a tánctudást, de az a rendszer most már kb. másfél éve működik egészen megbízhatóan.

Általában csak egy maratonon vagy egy nemzetközi fesztiválon tudom megélni azt, hogy a tangó lényegileg tényleg milyen kevéssé szól a figurákról. Sok követő olyan szoros kontaktot alakít ki már az első lépés előtt, amit egyszerűen nincs kedvem megszakítani egy figuráért — a táncélményt pont az adja, hogy milyen harmonikusan és pontosan vagyunk képesek (viszonylag egyszerű lépésekkel) értelmezni a zenét.

Most is simogatják a lelkemet az ölelések a cortina alatt, a bátorító szorítások a karomon, az örömteli mosolyok, a thank you-k, a vielen Dank-ok és a grazie-k. S.-sel viszont, akivel háromszor vagy négyszer akadtam össze, egyenesen olyan a tánc, mint egy endorfininjekció: tökéletesen simulnak egymásba a lépéseink, minden végpózunk sikerül és olyan kombinációkat rakok össze a helyszínen, amiket eddig még csak nem is láttam. Amikor elválunk, könnyű vagyok és elszánt, úgy érzem, el tudnék táncolni a Holdig. Ő az egyetlen amúgy, akitől személyesen is búcsút vettem: lehet, hogy tavasszal megint jönnek a férjével a Primavera maratonra — talán akkor összefutunk.

Külföldi DJ-kre is nagyon szeretek táncolni — persze a Magyarországon tevékenykedők között is megvannak a kedvenceim, de soha nem győzök ámulni azon, mennyire más tandákat rak össze valaki ugyanazokból a több évtizedes klasszikusokból, aki Szerbiában, Ausztriában vagy Luxemburgban tevékenykedik.

Maratonokra külön ütemtervet dolgoztam ki magamnak. Egy budapesti milongán ezzel nem kell túl sokat szöszölnöm: megérkezem, átveszem a tangócipőmet, aztán két/három/öt óra múlva leülök és visszaveszem az utcai cipőmet, majd hazamegyek. A rekordom hét óra egyfolytában — ezzel csak az a baj, hogy egy maratonon másnap is van nap, amikor ugyanúgy villantani kell. Úgyhogy az a szabály, hogy ha két milonga tanda között nem ültem le (laikusoknak: kb. óránként egyszer), akkor a milonga tandát kell végigülnöm. Persze mennyiségileg így is többet táncolok, mint az átlag, de legalább van remény arra, hogy félúton nem omlok össze teljesen. Vasárnap délután négykor így is bedobtam a törölközőt, azt pedig már jó előre elhatároztam, hogy az este nyolckor kezdődő afterparty-n nem fogok részt venni.

Enyhén berúgva vonszolom be magam a villamosmegállóba, ahol, nyilván még az automatizmusok hatása alatt egy vadidegen lány tekintetét keresem, hogy felkérjem táncolni. Szerencsére sikerül kapcsolnom, mielőtt hülyét csinálnék magamból.

A bejegyzés trackback címe:
http://walled.trychydts.hu/index.php/2016/11/hetvege-tangoval/trackback/

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site