Vizes kalandok

Trychydts | | | 2016., szeptember 25., 0:36 | | | Kategóriák:

Hátranézek, de már csak a kocsi nagyon halvány körvonalait látom a ködben. Kicsit feljebb mászom a lávaömélesen és megmérem a fényt. Piszok óvatosan mozgok, mert ha megcsúszom és kificamítom a bokám, nem lesz olyan egyszerű átjutnom az út túloldalára, pláne, hogy a látótávolság alig pár méter ebben a tejszerű kulimászban. Nem mondom, hogy olyan baromi nagy a forgalom ezen a turista-autóúton, de az olasz autósok fele még ebben az időben is világítás nélkül száguldozik. Ha éppen arra hajtana, miközben én bicegek át, tuti úgy elcsűrne, mint egy sánta varangyosbékát. A látvány amúgy lenyűgöző. Az első növények már megtelepdtek a porhanyós vulkáni hamuban, de alapvetően azért még mindig nagyon kopár itt minden. Az adott, túlvilágias látási viszonyok közepette pedig akár egy sci-fiben is lehetnék.

Mikor már eleget kattogtattam a Dianával, kimegyek az út szélre. Fülelek, nem jön semmi — gyors, határozott ügetéssel visszatérek hát a Renaulthoz. Nicoline teljesen zöld arccal néz vissza rám a szélvédőn keresztül. Beülök mellé, és végül sikerül vele is elfogadtatnom a szerintem nyerő stratégiát, aminek köszönhetően emberi formáját is visszanyeri. Lapulunk itt ebben a mini-pihenőben, amíg a látási viszonyok legalább félig elfogadhatóak lesznek — mondjuk amíg ennek a konkrét kereszteződésnek nem látjuk az összes szélét — utána megyünk tovább, de már nem felfelé, hanem lefelé a másik oldal felé. Ha két óra múlva sincs érezhető javulás, akkor nagyon óvatosan megfordulunk és visszagurulunk az étteremhez, ami mellett elmentünk — az max egy kilométer és akkor legalább emberek között leszünk. Amúgy túl sok félnivalónk nincsen, nemrég pusztítottuk el az utolsó, igen bőséges reggelit a lingaglossai szálláson, van nálunk víz és még az Amerikai Istenekkel sem végeztünk.

Elég egy fejezetet elolvasnom, már tűrhetően feltisztul a köd, el is indulunk. Néhány hajtűkanyar után aztán esni kezd az eső — előbb csak úgy tessék-lássék, aztán egyre jobban. Noha egyre jobban ráérzek a kanyarokra, ez a nehezítés most annyira nem esik jól. Mire visszaérünk a civilizációba, már mintha dézsából öntenék — így kell araszolgatnom a szűk kis utcákon — egy busz majdnem rajtunk keresztül vesz be egy kanyart, de aztán helyrejön minden. Az autópályán már ragyogó napsütés, gond nélkül megtaláljuk a szállást, a ház előtt parkolunk le. Kipakolás után — hat éjszakát leszünk itt, szóval akár ki is pakolhatunk — felfedezőútra indulunk a városba. Esőkabátra nyilván nincs szükség, kellemes, balzsamosan meleg este van.

Amikor végzünk szerény vacsoránkkal, csepegni kezd az eső, de bizonyára hamar eláll, így hát elindulunk az óvárosba. Ami gyönyörű a vastag sugárban lezúduló vízben, mi pedig egy kapualj boltíve alatt várjuk, hogy végre megmozdulhassunk. A kapulaj mögött ház nincsen, így két irányból zuhog le körülöttünk a víz, mintha egy talpalatnyi védett részen állnánk a Niagara közepén. De türelmünk meghozza a gyümölcsét, ismét nekivágunk az estének, és egy barátságos kávézóban szárítkozunk. A feleségem pisztáciás-rikottás tortával ünnepli az emberi ész újabb győzelmét a vad elemek felett — én pedig, a különleges alkalomra való tekintettel egy pohár szicíliai fehérborral emlékszem meg a jeles alkalomról.