Ülünk a kávézó előtt, valódi szicíliai pózban (mindketten az uta felé fordított székekkel a keskeny járdán, bár a tipikus szicíliai testtartás, a mérhetetlen magabiztossággal szétvetett lábak és a kényelmes terpeszkedés még hiányoznak), isszuk a valódi szicíliai üdítőitalt (az iszonyatos jégkását), tulajdonképpen csak a mögöttünk levő, brutálisan klórszagú és szétázott vécé kedvéért. Kíváncsi vagyok, látok-e még valaha olyan nyilvános vécét, ahol van vécédeszka.

Castiglione di Sicilia amúgy egy tündéri kis hely — még az előző napi bortúra alatt szúrtam ki, egy hegytetőre tapasztott kis városka, egy marcona külsejű várral, kábé nyolc templommal és labirintusszerű, szűk utcákkal — ha nem figyel az ember, hamar kapja magát azon, hogy tulajdonképpen körbe-körbe megy. Másfél-két óra alatt egészen jól bejárható, ha az ember nem megy be minden templomba. A „vár” falainak nagyobbik részét természetes szikla alkotja, a belsejében levő miniatűr épületben, fél méter vastag falak mögött, mint egy elfeledett várkisasszony, üldögél egy szál magában egy borkereskedés alkalmazottja. Ad nekünk térképet, nagyon kedvesen üdvözöl minket — ez a kedvesség és mosolygó udvariasság azért itt nagyon sokaknak sajátja, különösen akik a kereskedelemben vagy szolgáltatásban dolgoznak. Magyarként ezt nagyon tudom értékelni. A kilátással is nehéz betelni — a város teraszos felépítésű, minden peremen mintha szebb és érdekesebb lenne a kilátás, mint az előzőn volt.

Mivel épp az Amerikai Isteneket olvassuk, némi aggodalommal figyelem feleségem egyre növekvő rajongását az Etna iránt. Elképesztően sokat beszél a mindenhol felettünk tornyosodó vulkánról, folyton ezt fényképezi — lassan várom, mikor tölti ki teljesen az elméjét és áldoz fel engem is egy elhagyott lávafolyáson.

A következő megálló, egy 420 fokos kanyarokkal, kátyúkkal, 30-40 kilométeres sebességkorlátozó táblákkal, a vezetést lovagi tornaként felfogó autósokkal megszórt, átlagosan 1,2 autó széles, de azért mindenhol kétirányú út végén Taormina. Ami tök jól nézett ki a fotókon — ami nem látszott, az a huszonhárommillió turista és az iszonyatos mértékű kereskedelmi tevékenység, ami a kiaknázásukra épült. Azért találunk egy-két kedves zugot, a park például Cataniához hasonlóan itt is gyönyörű, tele van egzotikus növényekkel és pagodaszerű kerámiaépítményekkel. Nicoline stratégiailag úgy időzíti a görög színház meglátogatását, hogy akkor már viszonylag kevés legyen a turista: ez tökéletesen sikerül, ugyanis szakadó esőben érkezünk meg a monumentális emlékműhöz, egy órával zárás után.

A hazaút kb. ugyanaz, mint a visszaút, leszámítva, hogy még sötét is van. Egy Lidl-ben veszünk magunknak egészen bizalomgerjesztő raviolit meg gruyere sajtot, mindketten rászolgálnak a bizalomra. A szőlőlének is szőlőíze van, szóval egyelőre meg vagyok elégedve a sima boltok kínálatával is.