Boarding előtt

Trychydts | | | 2016., szeptember 30., 20:27 | | | Kategóriák:

— Eljöttünk a világ végére — mondja a feleségem és értem, mire gondol. Egyik oldalon végtelenbe nyúló mező, az itteni, nagyon tipikus, lapos kaktuszokkal, a másik oldalon lyukasra-tekervényesre erodált mészkövet csapkodnak a hullámok. Utána pedig csak a tenger. Nemrég hagytuk el a tonhalfeldolgozó romjait — a Vendicari nemzeti park valódi paradicsom azoknak, akik egy kis poszt-apokaliptikus természet-élményre vágynak. Vécé sincs az egész területen, szóval a látogatás ideje természetes módon limitált — belépőjegy ugyanakkor nincsen.

Városnézés helyett választottuk ezt a programot — végül is nagyon megérte, mert Szicíliának erre a természeti arcára valahogy kevesebb idő jutott eddig. Az utolsó délutánunkat így erre szánjuk, tényleg merő zen-életérzés — első sorban persze csak addig, amíg fel nem vetődik a kérdés, jobbra vagy balra kell-e fordulni a tökegyforma, tengerparti nádasban húzódó ösvényeken. De aztán túléljük a dolgot.

Isten háta mögötti, mezőgazdasági területek között húzódó kis dűlőútra vezet minket Zsuzsi, hű GPS-ünk: így ebből is kapunk egy kis kóstolót: végtelenbe nyúló üvegházmezők, utána pedig kőfallal elválasztott gyümölcsösök, kilométereken keresztül. Mire kikeveredünk innen, már nincs is sok időnk hátra, csak egy utolsó vacsorára Ortigiában.

Most pedig itt ülünk a Fiumicino reptéren és várjuk, hogy jöjjünk értünk az utolsó repülőgép, ami hazavisz bennünket. Direkt kevés cuccal jöttünk (persze már aki: a feleségem bőröndje 18, az enyém 11 kilós volt a pesti mérlegelésen), de azért az csak a feleségem megnyerő modorának köszönhető, hogy nem kell plusz díjat fizetni a visszafelé már összesen 47 kilónyi feladott poggyászunkért. A különbözetet elsősorban a magunkkal hozott gasztronómiai mementók jelentik — bár a lelkiismeretem legalább annyiban tiszta, hogy 2-3 kilónyi bazaltot és egy kis vulkanikus hamut is elraktam még Linguaglossában.

Csodálatos volt ez a tizenkét nap, nagyon sokat adott nekünk — tökéletes befejezése volt ez a hathetes Zsófi & Márk esküvői fesztiválszezonnak. Sokat láttunk, amire jó lesz visszagondolni; én pedig megnyugodva vehetem tudomásul, hogy Szicíliában éppen annyira szeretem a feleségemet, mint odahaza.

Noto, noto, nur du allein

Trychydts | | | 2016., szeptember 29., 1:01 | | | Kategóriák:

Szicília olyan, mint egy kincsesláda: akárhová nyúl az ember, mindig valamilyen csoda akad a kezébe. Ma például Noto-ban voltunk. Az ember autózgat, elhalad néhány benzinkút meg pár eléggé jellegtelen lakóház mellett, lerakja a kocsiját egy parkolóban, mert csak úgy natúrban leállni teljesen reménytelen lenne, sétál két utcát, és egyszer csak egy barokk városban találja magát, mindenféle érdemi átmenet nélkül. Monumentális templomok és paloták, akkora kőlépcső, hogy csak egyesével tudunk fellépkedni rajta, hatalmas, izgalmas terek, meredek kis utcák, és persze templomok mindenhol. Van, ahol egy tízfős gyülekezet tart istentiszteletet, van, amelyik templomként már nem is, de közösségi térként remekül funkcionál — az egyikben például kissrácok tanulnak dobolni.

Itt sikerült elcsípnem egy egészen eredeti utcazenész párost is. Egy hosszú hajú srác tangóharmonikázott, a párja, egy nő pedig gitározott és énekelt — tele voltak energiával, egészen megváltoztatták maguk körül az este hangulatát.

Kihasználtuk az első olyan szirakúzai esténket, amikor nem esett, így hazatértünk után sétáltunk még egyet az óvárosban. Egyre ismerősebbek vagyunk itt — holnap lesz a búcsúvacsink, próbáltunk előzetesen körbetapogatózni, hová lenne érdemes beülni. Találtunk egy helyet, ahol ittunk egy pohár bort és közben kiderült, hogy magyarul is beszélnek. A feleségem rögtön ki is akarta használni a helyzetet némi kapcsolatteremtésre, és megkérdezte a Marosvásárhelyről ideszármazott pincérnőt, melyik éttermet ajánlaná. Micsoda meglepetés, saját magukat ajánlotta.

Vegyes kalandok

Trychydts | | | 2016., szeptember 27., 21:14 | | | Kategóriák:

Locsog a lábam körül a víz. Összeszorul a torkom, ha eszembe jut, hogy ez az eleven sziklába vájt mikve már 1500 éve is itt volt — és most az én lábaim koptatják a padlót. Közben itt voltak a zsidók, aztán elkergette őket a spanyol inkvizíció, lefalazták a fürdőjüket, hogy ha esetleg visszatérhetnek, akkor itt várja őket a mikve. Közben az egészet feltöltötte a sár, majd két évtizeddel ezelőtt valakinek eszébe jutott, hogy a fal mögött akár lehet is valami. És most ezt én is láthatom. Zadarban éreztem még ilyesmit, de itt Szicíliában is van egy-két pont, ahol mintha a bőrömön érezném a múltat.

Sikeresen bebarangoltuk Szirakúza egész óvárosát, Ortigiát. Nicoline boldogan kurjongatva megszállt egy halsütödét, ahonnan elvittük és a tengerparton elfogyasztottuk szerény ebédünket: papírtölcsérekbe csavart krumplit és ugyanígy csomagolt tengeri mixet. Hihetetlenül friss volt és elképesztően finom. Így bár a feleségem az elsődleges fish and chips rajongó, most én is egészen jól profitáltam belőle: főleg a hanyagul a zacsi közepébe hajított polip ízlett.

A mai napot egy főzőtanfolyammal kezdtük. Abszolút autentikus élmény volt és rengeteget tanultunk, aki utálja az olasz konyhát, az a közeli jövőben inkább utasítsa vissza a vacsorameghívásainkat. Ebédre azt ettük, amit főztünk, de ami legfontosabb, megtanultam az olasz vendéglátás legalapvetőbb titkait.

  1. Sorozd meg a vendégeket többféle meleg- és hideg előétellel: minél többet eszenk, annál kevesebb gond lesz a következő fázisokkal.
  2. Lassísd le őket valami finom tésztával.
  3. Szolgálj fel valami brutális főételt.
  4. Tömd őket addig desszerttel, amíg elájulnak.

Ezután az ebéd sikeresen teljesítettnek tekinthető.

Már ahogy menet közben főzögettünk, is éreztem, hogy sok lesz ez. Ki sem főztük/meg sem sütöttük a teljes adagokat, de olyan bőséggel került minden így is az asztalra, hogy évek után először mégis túl sokat ettem. Zsenge ifjúságomban elő-elő fordult, hogy nagy lelkesedésemben túlzabáltam magam, az utóbbi 15-20 évben erre nem került sor, de most konkrétan úgy éreztem, hogy ha a feleségem nem szállítja haza a maradványaimat azonnali hatállyal, a vendéglátóimnak kell azt feltakarítaniuk. Szerencsére a kényelmes, félájult terpeszkedés a kocsi ülésén meg az idő meghozta a várt hatást, egy-két óra múlva már kommunikálni is tudtam.

A legjobban mégis a totális, abszolút diadal ízlett, amikor szakácstanárunk elővett egy bazinagy flakon napraforgóolajat. Ellentétben azzal ugyanis, amit feleségem képzelt, az olaszok főzni simán főznek ezzel — az olívaoljat inkább a salátákra tartogatják.

Az este egy miniatűr strandon talált minket. Olaszosan laza és koszos volt, de még mindig jobb, mint a mellette levő katonai strand, ahol kiosztják neked a 263JB jelű nyugágy-napernyő párost, oda lefekszik, onnan nem mozdul, a nap járását tudomásul veszi, a tengerhez pedig lábujjhegyen sasszézva juthat csak el, a haladási irány szigorú betartásával. Itt azért emberibbek voltak a dolgok, arrébb húzódhattunk a Nap elől (feleségem pirul az UV sugárzásban, mint garnélarák a fritőzben), és nem is kellett ugyanazt a partszakaszt egy hadosztálynyi fürdőzőtárssal megosztani.

Az igazi kaland azonban még hátra volt: az esti, szirakúzai csúcsforgalomban találni egy Conadot, ahol bevásárolhatunk nyaralásunk utolsó, két és fél napos szakaszára; persze már a raktározást is megkezdtük az előttünk álló, szicíliamentes hónapokra.

Vacsora az esőben

Trychydts | | | 2016., szeptember 25., 21:46 | | | Kategóriák:

Második főzésem Olaszországban, de ez a trükkösebb a kettő közül. Fantasztikusan sikerült, tökéletesen bevált minden hozzávaló, pedig nem mondanám, hogy gourmet helyeken vásároltuk: kisebbik részük az ablakunk alatt nyílt piacról, a nagyobbik része pedig a helyi Conadból származik. A recept amúgy nem full az én agyszüleményem, az alapját egy egy menyecskefejes F. Nagy Angéla recept (csirke vadász módra) képezi, de azért csavartam én is rajta egyet-kettőt.

A hagymát felszeletelem, a fokhagymát a „Pizza” szóval áttört, lapos, hajlított nyelű kés lapjával megzúzom. Vajon finoman megfonnyasztom, majd ráteszem a piacon vásárolt gyönyörű, lágy, lapos borjúszegyszeleteket, és mindkét oldalán megpirítom. Zamatos, frissen darált fehér borssal fűszerezem, öntök alá egy kis Syrah vörösbort az óvárosbeli borboltból. A feleségünk által megpucolt, conados gombát szeletekre vágom és hozzáadom a húshoz. Feleségünk tiltakozása ellenére megvásárolt friss, babérlevelet adunk a keverékhez és lassú tűzön pároljuk. Amikor már majdnem kész, 100%-os, illatos paradicsomszósszal öntjük fel, és friss, morzsolt bazsalikomlevelekkel fűszerezzük. Tíz percig forraljuk, közben kifőzzük a friss metélt tésztát. A főzéshez használt vörösborral tálaljuk.

A mai napot amúgy az eső határozta meg. Szakadt, amikor felébredtünk, kicsit be is áztunk — amikor elállt, kiszaladtunk vásárolni, aztán a déltájban újrainduló eső hangjára szundítottunk együtt ebéd után. Megvártuk, amíg eláll, a szünetben nézegettük egy kicsit az óvárost, Ortigiát — nem voltunk elég óvatosak, így csuromra ázva értünk haza. Esőhangra főztem, a gázláng szárította meg a pólómat és melengette át a csontjaimat.

Szerencsére elég jó lakásunk van, világos, lakályos, remek kilátással, így nem olyan rossz itt ragadni egy kicsit.

Holnap papírmúzeum, ami jó is, mert hamarosan betelik az offline bloggolásra használt kreatív noteszunk.

Vizes kalandok

Trychydts | | | 2016., szeptember 25., 0:36 | | | Kategóriák:

Hátranézek, de már csak a kocsi nagyon halvány körvonalait látom a ködben. Kicsit feljebb mászom a lávaömélesen és megmérem a fényt. Piszok óvatosan mozgok, mert ha megcsúszom és kificamítom a bokám, nem lesz olyan egyszerű átjutnom az út túloldalára, pláne, hogy a látótávolság alig pár méter ebben a tejszerű kulimászban. Nem mondom, hogy olyan baromi nagy a forgalom ezen a turista-autóúton, de az olasz autósok fele még ebben az időben is világítás nélkül száguldozik. Ha éppen arra hajtana, miközben én bicegek át, tuti úgy elcsűrne, mint egy sánta varangyosbékát. A látvány amúgy lenyűgöző. Az első növények már megtelepdtek a porhanyós vulkáni hamuban, de alapvetően azért még mindig nagyon kopár itt minden. Az adott, túlvilágias látási viszonyok közepette pedig akár egy sci-fiben is lehetnék.

Mikor már eleget kattogtattam a Dianával, kimegyek az út szélre. Fülelek, nem jön semmi — gyors, határozott ügetéssel visszatérek hát a Renaulthoz. Nicoline teljesen zöld arccal néz vissza rám a szélvédőn keresztül. Beülök mellé, és végül sikerül vele is elfogadtatnom a szerintem nyerő stratégiát, aminek köszönhetően emberi formáját is visszanyeri. Lapulunk itt ebben a mini-pihenőben, amíg a látási viszonyok legalább félig elfogadhatóak lesznek — mondjuk amíg ennek a konkrét kereszteződésnek nem látjuk az összes szélét — utána megyünk tovább, de már nem felfelé, hanem lefelé a másik oldal felé. Ha két óra múlva sincs érezhető javulás, akkor nagyon óvatosan megfordulunk és visszagurulunk az étteremhez, ami mellett elmentünk — az max egy kilométer és akkor legalább emberek között leszünk. Amúgy túl sok félnivalónk nincsen, nemrég pusztítottuk el az utolsó, igen bőséges reggelit a lingaglossai szálláson, van nálunk víz és még az Amerikai Istenekkel sem végeztünk.

Elég egy fejezetet elolvasnom, már tűrhetően feltisztul a köd, el is indulunk. Néhány hajtűkanyar után aztán esni kezd az eső — előbb csak úgy tessék-lássék, aztán egyre jobban. Noha egyre jobban ráérzek a kanyarokra, ez a nehezítés most annyira nem esik jól. Mire visszaérünk a civilizációba, már mintha dézsából öntenék — így kell araszolgatnom a szűk kis utcákon — egy busz majdnem rajtunk keresztül vesz be egy kanyart, de aztán helyrejön minden. Az autópályán már ragyogó napsütés, gond nélkül megtaláljuk a szállást, a ház előtt parkolunk le. Kipakolás után — hat éjszakát leszünk itt, szóval akár ki is pakolhatunk — felfedezőútra indulunk a városba. Esőkabátra nyilván nincs szükség, kellemes, balzsamosan meleg este van.

Amikor végzünk szerény vacsoránkkal, csepegni kezd az eső, de bizonyára hamar eláll, így hát elindulunk az óvárosba. Ami gyönyörű a vastag sugárban lezúduló vízben, mi pedig egy kapualj boltíve alatt várjuk, hogy végre megmozdulhassunk. A kapulaj mögött ház nincsen, így két irányból zuhog le körülöttünk a víz, mintha egy talpalatnyi védett részen állnánk a Niagara közepén. De türelmünk meghozza a gyümölcsét, ismét nekivágunk az estének, és egy barátságos kávézóban szárítkozunk. A feleségem pisztáciás-rikottás tortával ünnepli az emberi ész újabb győzelmét a vad elemek felett — én pedig, a különleges alkalomra való tekintettel egy pohár szicíliai fehérborral emlékszem meg a jeles alkalomról.

Városok a hegy tetején

Trychydts | | | 2016., szeptember 24., 10:05 | | | Kategóriák:

Ülünk a kávézó előtt, valódi szicíliai pózban (mindketten az uta felé fordított székekkel a keskeny járdán, bár a tipikus szicíliai testtartás, a mérhetetlen magabiztossággal szétvetett lábak és a kényelmes terpeszkedés még hiányoznak), isszuk a valódi szicíliai üdítőitalt (az iszonyatos jégkását), tulajdonképpen csak a mögöttünk levő, brutálisan klórszagú és szétázott vécé kedvéért. Kíváncsi vagyok, látok-e még valaha olyan nyilvános vécét, ahol van vécédeszka.

Castiglione di Sicilia amúgy egy tündéri kis hely — még az előző napi bortúra alatt szúrtam ki, egy hegytetőre tapasztott kis városka, egy marcona külsejű várral, kábé nyolc templommal és labirintusszerű, szűk utcákkal — ha nem figyel az ember, hamar kapja magát azon, hogy tulajdonképpen körbe-körbe megy. Másfél-két óra alatt egészen jól bejárható, ha az ember nem megy be minden templomba. A „vár” falainak nagyobbik részét természetes szikla alkotja, a belsejében levő miniatűr épületben, fél méter vastag falak mögött, mint egy elfeledett várkisasszony, üldögél egy szál magában egy borkereskedés alkalmazottja. Ad nekünk térképet, nagyon kedvesen üdvözöl minket — ez a kedvesség és mosolygó udvariasság azért itt nagyon sokaknak sajátja, különösen akik a kereskedelemben vagy szolgáltatásban dolgoznak. Magyarként ezt nagyon tudom értékelni. A kilátással is nehéz betelni — a város teraszos felépítésű, minden peremen mintha szebb és érdekesebb lenne a kilátás, mint az előzőn volt.

Mivel épp az Amerikai Isteneket olvassuk, némi aggodalommal figyelem feleségem egyre növekvő rajongását az Etna iránt. Elképesztően sokat beszél a mindenhol felettünk tornyosodó vulkánról, folyton ezt fényképezi — lassan várom, mikor tölti ki teljesen az elméjét és áldoz fel engem is egy elhagyott lávafolyáson.

A következő megálló, egy 420 fokos kanyarokkal, kátyúkkal, 30-40 kilométeres sebességkorlátozó táblákkal, a vezetést lovagi tornaként felfogó autósokkal megszórt, átlagosan 1,2 autó széles, de azért mindenhol kétirányú út végén Taormina. Ami tök jól nézett ki a fotókon — ami nem látszott, az a huszonhárommillió turista és az iszonyatos mértékű kereskedelmi tevékenység, ami a kiaknázásukra épült. Azért találunk egy-két kedves zugot, a park például Cataniához hasonlóan itt is gyönyörű, tele van egzotikus növényekkel és pagodaszerű kerámiaépítményekkel. Nicoline stratégiailag úgy időzíti a görög színház meglátogatását, hogy akkor már viszonylag kevés legyen a turista: ez tökéletesen sikerül, ugyanis szakadó esőben érkezünk meg a monumentális emlékműhöz, egy órával zárás után.

A hazaút kb. ugyanaz, mint a visszaút, leszámítva, hogy még sötét is van. Egy Lidl-ben veszünk magunknak egészen bizalomgerjesztő raviolit meg gruyere sajtot, mindketten rászolgálnak a bizalomra. A szőlőlének is szőlőíze van, szóval egyelőre meg vagyok elégedve a sima boltok kínálatával is.

Mezőgazdasági tanulmányi kirándulás

Trychydts | | | 2016., szeptember 22., 23:13 | | | Kategóriák:

Egyre közelebb az Etnához: ma az alsó lejtőkön mászkáltunk, mezőgazdasági bemutatón. Persze elsősorban szőlőtermesztésre specializálódott gazdaságok működését tanulmányoztuk, különös hangsúllyal az előállított végtermékeken.

Menet közben életemben először láttam lávafolyásokat is: persze már teljesen megdermedt állapotban. Még így is elég durva volt belegondolni, hogy ezek a brutális méretű kőcsuszamlások valamikor folytak előre — környezetükben pedig teljesen elvadult és elszáradt szőlők, lerohadt épületek. Vonattal mentünk ugyanis a buszhoz, amelyik elvitt minket az első gazdasághoz, majd amelyik visszahozott minket Linguagglossába, mert a másik borászat éppen itt volt.

Az első volt a fancybb hely, és ott éreztem kevésbé jól magam — ez amúgy azt gondolom, elsősorban a szervezők hibája, mert úgy keltek útra egy felerészben nem olasz társasággal, hogy idegenvezetés csak olaszul volt. Ők maguk persze fordíthattak volna, de inkább csak nagyon ímmel-ámmal mondtak el egy-két dolgot. A kilátás viszont lélegzetelállító volt minden irányban. Háromféle bort kóstoltunk, eldobni egyiktől sem dobtam el az agyam. Egy proseccoval indítottunk, aminek eleve nem vagyok nagy rajongója, de ez még szerintem íztelen is volt. A második nekem (feleségemmel ellentétben) viszonylag bejött, egy olyan vörösbor volt, amit hidegen kell inni — nem tudom, melyik olvasmányomban szerepelt ilyen, de végig rajtam volt az irodalmi deja vu. A harmadik egy tanninos, nehéz vörösbor volt, amit én mostanában egyáltalán nem kedvelek.

A második hely annyival biztosan jobb volt, hogy a házigazda eleve angollal indított. Kicsit már amúgy is nyomasztott a kulturális sokk: azért kábé hozzá vagyok szokva, hogy az angollal csak elboldogulok, akárhová is megyek. A római kalandom — ami annyi szürreális elemet tartalmazott, hogy azóta is képtelen vagyok normálisan megírni — már lehetett volna egyfajta figyelmeztető lövés, de itt gyakorlatilag senki nem beszél semennyit angolul. Ha megkérdezed, hogy beszélnek-e, billegtetik a kedvüket csuklóból, amik akár azt is jelenthetné, hogy egy nagyon kicsit ige, de a legtöbben már a számokat is alig ismerik; a „cheese” „vine” „oil” és hasonló Shakespeare-i magaslatokról már nem is beszélve. Ehhez képest ez a szín szicíliai csóka másfél órán keresztül ontotta magából az érdekes sztorikat és insider információkat arról, miért ez a szeles, közepesen napos északkeleti lejtő a legjobb a világon, ami neki van, és hogy melyik munkaterem miért milyen színű (mert nem véletlenül zöld, sárga, vörös és kék a pincék fala, hanem nagyon is komoly funkciójuk van). Talán azért, mert itt jobban fel tudtam oldódni, de nekem az okkersárga rosé, a Nicoline által csak vajas popcornként emlegetett fehér és a gyümölcsös savasságában kiegyensúlyozott vörös is elég jól bejött.

A buszról úgy szálltunk le, hogy őrült taps és éljenzés kísért minket. A Brexit-hívő, kissé szikkadt, angol házaspár annyira felvillanyozódtak attól, hogy 42 évvel a saját esküvőjük után most épp mi kerültünk sorra, hogy ezt mindenkinek nyomban elmesélték. A holland nőpáros még gratulált is nekünk, az olaszok énekeltek nekünk a buszban, de az orosz fiatalok arcról nem olvadt le a közöny, a csaj sem ugrott ki a Nikonja mögül, hogy bátorítóan kezet szorítson velünk. A zajos ünneplés viszont annyira jól esett, hogy úgy éreztem, most pár napig a nettó pantomimmal is beérem majd.

Ezek után már szinte túlzásnak tűnt, hogy a take-away pizzériában nem csak angol nyelvű étlap, de angolul beszélő pizzasütő srác is volt.

A hal caponatát kér

Trychydts | | | 2016., szeptember 21., 23:29 | | | Kategóriák:

Az arancini kifejezetten jó ötlet. Külsőre olyasmi, mint egy jó nagy samosa, valójában pedig egyfajta bundába sütött, harapdálható risottó, a belsejében valami jó forró és finom szósszal. Én például gombás-húsos-sajtos kiadást vettem, Nicoline pedig pisztáciásat. Kicsit kétkedve fogadtam, hogy két ilyen gombócka elég lesz-e nekünk ebédre, de elég laktatósak, úgyhogy simán jól laktunk vele.

Ez amúgy már a másdik gasztro-gól volt, amit Szicília rúgott nekem, előző este ugyanis elmentünk egy kis borbárba, ahol a pincér az éttermi ajánlások Vincenzo Belliniének bizonyult. Nekem egy jó kis sajtos spagettit javasolt, ami nem hangzik valami bonyolultan, de a friss borrssal és a remek sajtszósszal nagyon jó kis élmény volt. Niconline-t valami halfélére beszélte rá, ami ízlett is neki, de köretnek kicsit kevésnek találta a felszolgált, 1 szelet lime-ot, szóval ismét tanácsot kért, és kapott hozzá egy kis adag olasz ratatuille-t, caponatát, amitől már az agyát is eldobta. Úgy éreztem, egy ilyen maestrót mindenképpen hagyni kell kibontakozni, úgyhogy nem csak a desszertet, de a hozzá illő bor kiválasztását is rá bíztam, hiába tiltakozott diplomás borajánló feleségem heves kézmozdulatokkal. A Marsala egy nagyon rafinált és izgalmas randevúnak bizonyult — Nicoline szerint leginkább egy sherryre hasonlított. Az egyetlen Sherry, akivel kapcsolatba kerültem eddig, a Rosselot vezetéknevet viselte és Kokomóban lakik a lányával és az unokájával, ezért én inkább azt mondanám, olyan volt, mint egy érdekes aromájú, erősebb aszú. A mandulás-vaníliás tortácskáim 25%-át feleségemnek adományoztam, szóval férjként sem teljesítettem rosszul.

A problémás szállásokat úgy néz ki, magunk mögött hagytuk, ugyanis Linguaglossában is egy tündéri és csendes apartmanban lakunk, egy kedves, öreg olasz pár házában, kiváló kilátással az Etnára. A szerencsés megérkezés örömére (és a valódi olasz, mi több, szicíliai temperamentummal vezető feleségem számomra messze az üres formalitások fölé emelte a „szerencsés” szót), mutogatással bevásároltunk a helyi zöldségesnél és vacsorát rittyentettem zamatos koktélparadicsomból, friss (de azért csomagolt) tésztából meg kétféle random sajtból. Az egyikben szemes bors volt — úgy látom, nem fogunk innen sajtszakértőként távozni, ahhoz olaszul is tudni kéne. A jóféle hozzávalókból tényleg sikerült valami gyorsat és finomat összerittyentenem, bár a falon levő szentkép mintha rosszallóan ráncolta volna a homlokát — gondolom, az én olasz kajám még itt kissé magyarosch. Helyi kannásbort ittunk hozzá meg helyi vizet — utóbbi az egyetlen dolog itt, amiből a pesti verzió sokkal jobb.

A fentiek alapján persze nem szeretném, ha bárki is azt gondolná, mi kifejezetten enni jöttünk Olaszországba. Este például elmentünk megkeresni egy szuper fagyizót, amit Nicoline nézett ki a neten, de már zárva volt.

Szobák és sajtok

Trychydts | | | 2016., szeptember 20., 15:52 | | | Kategóriák:

Nem ér semmit egy nyaralás, ha az ember elalussza az eszét. Így annak ellenére, hogy fél kettőkor kerültünk ágyba egy egész estés repülőműsor után, meghosszabbított tartózkodással a Fiumicino reptéren, ötkor már fenn voltunk és a nap eseményeire készülődtünk. Kukacoskodók persze felvethetik, hogy ennek a ház alatt megállás nélkül tevékenykedő targoncának, illetve a környező utcákban minden nap újraépülő, fémállványzatos gagyipiac építési munkáinak is szerepe volt, de ők nem számítanak — a lényeg, hogy hosszú és termékeny délelőttöt tudhatunk a hátunk mögött.

Mindenesetre jóból is megárt a sok, így az első programpont egy új szállás keresése volt. A ma éjszakát így egy csöndes kis utcában található B&B légvédelmi pincéjében belső udvarra néző kis szobájában töltjük majd.

Mivel csak két napot maradunk Cataniában, ezért befizettünk egy városnéző buszutazásra, ahol nagyjából megmutogatták nekünk a várost, illetve kitalálhattuk, hová szeretnénk visszamenni. Megnéztünk két templomot, az egyiknek felmentünk a kupolájába is, ahonnan a tengerre és az Etnára is vethettünk egy pillantást. Utóbbi engem amúgy sokkal jobban lenyűgözött, mint vártam — azt gondoltam, hogy csak egy hegy, hegyet pedig láttam már, de Szicília egy elég kis sziget, az Etna pedig egy elég fenyegetően magasodik föléje. Holnap még közelebb megyünk majd, mi több, körbe is vonatozzuk majd egy vulkanikus borfesztivál keretében — gondolom, az még látványosabb lesz.

Ebédre a piacon szereztük be a hozzávalókat. Persze ebben a szobában főzni már nem tervezünk, nem is nagyon szeretném tudni, hogy mit lehet egyáltalán kihozni az itt levő, 2×1 literes, papírvékony falú nyeleslábosokból. Vettünk viszont kenyérféléket, isteni szőlőt, bivalymozzarellát meg Másik Sajtot. Másik Sajtnak hívom, mert a sajtárus sem beszél angolul, az odahívott tolmács pedig csak annyit, hogy „Ah! Taste!” és megkínáltak minket a Másik Sajttal, amit aztán megvettünk. A bivalymozzarelláról viszont nagyon intenzíven magyarázott valamit a sajtos bácsika, Nicoline aktuális fantáziája szerint azt, hogy kenyérrel nagyon finom (mert az volt), én pedig csak remélem, nem azt, hogy ne együnk belőle sokat, mert tele van arzénnal.

Sziesztázásunk alatt szétszedték a piacot, így kellemes rémálmokra ébredtem, meg arra, hogy az üzemeltető minden hullámhosszon a feleségemet keresi, aki bezárta a folyosó külső ajtaját a zár pedig (erre hogy nem jöttünk rá!) csak belülről nyitható. Végül egy perccel azelőtt észleltük a kapcsolatfelvételi szándékát, hogy a kommandósok ideértek volna egy faltörő kossal, úgyhogy ismét visszatért a rend és a nyugalom Cataniába.

Folyt. köv.

| | |