Nicoline jó régóta rágta már a fülemet, hogy menjünk el kirándulni, úgyhogy végül úgy döntöttem, rendes férj(jelölt) leszek és szervezünk egy classic túrát valahová a budai hegyekbe.

Édesanyámmal mentünk kocsival Adyligetbe, és ott szálltunk buszra Nagykovácsi felé. Itt már nem volt nálam a helyes kis kézikönyv, amit a húgoméktól kaptam volt valamikor — mindenféle túraútvonalakat tartalmaz Budapest környékén és azokból választottam egy lightosabbat. Persze túratérképem is van, úgyhogy elvben rábökhettem volna akármelyik piros csíkra is, hogy ezen fogunk végigkúszni, de mint kiderült, tényleg megérte profikra hallgatni. (Arra azért kíváncsi lennék, Gáborka fejében annak idején hogyan álltak össze a túrák. Annak idején én csak annyit érzékeltem a dologból, hogy nekivágok az unokatestvéremmel a hegynek egy randomnak tűnő útvonalon, kaland volt, izgalom és mindenféle vad dolgok, erdőkben sétálgattunk, szántóföldeken másztunk át, mégis biztonságosan és időben hazaérkeztünk. Erre szerintem én sosem leszek képes a saját unokaöcsémmel.)

A tervezési fázisban Nicoline amúgy kapott egy kisebb sokkot, amikor kiderült, hogy a túra 350 (háromszázötven) méter szintet is tartalmaz, már előre sopánkodott, hogyan fogja ezt kibírni — szerencsére a könyvben írásba volt fektetve, hogy ez egy ún. „könnyű, egynapos túra”. Ami amúgy simán bírható volt — tulajdonképpen úgy kell ezt képzelni, hogy másfél órán keresztül másztunk, nem túl meredeken felfelé, utána két és fél órán keresztül lassan ereszkedtünk.

A klasszik túrázás jegyében vittünk magunkkal szendvicseket, mi több, a magam részéről a Tibortól kapott termoszt is fel tudtam avatni és végig volt nálunk forró tea. Jót piknikeztünk a Nagy Kopasz tetején, a kilátó tövében — ez volt az egyetlen hosszabb pihenő aztán mentünk tovább. Eltévedni csak egyszer tévedtünk el — nem is volt ez igazi eltévedés, csak előre el nem tervezetten letértünk a turistaútról, de végül egészen jól beazonosítottuk, hogy merre megyünk a térképen és minden visszazökkent az eltervezett kerékvágásba.

A túra végén aztán pont úgy értünk vissza a kocsihoz, ahogy terveztem — nem kicsit úgy éreztem magam, mint Hannibál, aki sikeresen manőverezte át magát az Alpokon.

Hazaérkezés, ebéd és némi ebéd utáni lazítás után aztán kissé más keretek között folytattuk a sétát: várt minket a praktika, engem pedig utána a milonga is. Azért nem mondom, hogy rossz érzés volt mindezek után éjjel elnyúlni az ágyon és végre jól megcsavargatni a bokámat.