A győzelem édes íze

Trychydts | | | 2016., április 20., 0:29 | | | Kategóriák: ,

Nem is tudom, hanyadszorra ölelnek már meg a cortina első hangjaira, miután véget ért a tánc — rendszerint egy thank you is jár vele. Orosz, spanyol, francia, brit, szerb akcentussal vagy az osztrákok és a németek számomra tankönyvinek ható angolságával köszönik meg nekem a táncot, mondják, hogy jó vezető vagyok. Nagyon örülök a sok pozitív visszajelzésnek, leginkább azért, mert így egyszer csak értelmet nyer az a rengeteg munka, ami idáig elhozott. Bizonyos értelemben semmi máson nem dolgoztam az elmúlt két évben, mint jól szerepeljek ezen a nyolcvan-kilencven tandán.

Kontrolláltabb (és remélem, kényelmesebb) lett a sétám, stabilabbak a fordulásaim, simábbak a giroim, könnyebben el tudom kapni a követők lábát egy barridához; jobban érzem a zenét, képes vagyok tempót, lépéshosszt váltani egy szám közben; ki tudom használni a helyet, ha van, és szinte egy helyben is el tudom szórakoztatni a partneremet, ha nincs. Ezen felül is kihasználom persze az összes trükköt, cselt és manővert, amit valaha is összeszedtem, magamban néha név szerint is hálát rebegve egy-egy tanáromnak.

Az első tizenkét óra (péntek este és a szombat délután) tökéletes flow-élmény; nincsenek még itt azok a veterán táncosok, akik majd lejjebb szorítanak a tangós táplálékláncban. Azok kivételével, akik elhatározták, hogy eleve csak a legjobbakkal fognak táncolni, mindenki szívesen eljön velem. Többször is, ami talán a legfontosabb visszajelzés a tangóban: ha valaki úgy mond neked igent, hogy már tudja, mire számíthat.

Olyan egy ilyen maraton, mint egy kaszinó: bemész, váltasz pár zsetont, ha jól játszol és szerencséd van, nyersz és van mivel játszanod; ha rosszul játszol, feleslegesen rizikózol, mehetsz haza vagy üldögélhetsz és nézheted a többieket. Tavaly csak lassan-lassan tudtam magam felküzdeni oda, hogy mindig legyen kivel táncolnom; most mintha csupa ászt osztanának nekem, még főműsoridőben is mindig simán van valaki, aki első pillantásra mosolyog és bólint nekem.

A végére persze elfáradtam, még ha nem is érzem azt a totális szellemi lepusztultságot, mint mint legutóbb. Elhasználtam az összes trükköt, fortélyt, cseles húzást és rafinériát, amit az elmúlt hónapokban felszedtem; eddig még soha nem örültem annyira, hogy becsatlakoztam a Bem rakparti őrületbe, mint eddig; de hálás lehetek mindenkinek, aki tanított. Most is tudom, merre van az előre, hová kell a prioritásaimat raknom, hogy a következő kihívás még jobb legyen.

Kedden a modern milongán azért nagyon jó végre Terivel is táncolni egyet.