Nem fogok kritikát írni az Azt meséld el Pistáról — húsz éve volt az első bemutató, a magam részéről inkább csak örülök, hogy most végül megnéztem és nem maradtam le róla végleg.
Emlékszem, nagy levelezésben voltam akkortájt Katival, (papíron írtam a leveleimet, volt, akinek minden nap — ennek köszönhetően aztán az én postaládámba is beesett olykor egy-egy válasz), aki akkoriban az egyik nagy intellektuális játszótársam volt és abszolút kíváncsi voltam a véleményére mindenféle kulturális dologban. Akkoriban néztem meg, tévében a Szambát, ami egy irtózatos film, de Mácsai Pál nagyon megfogott benne. Írtam is Katinak, szerinte milyen filmben lehetne még látni, aki felvilágosított arról is, hogy Mácsai színházi színész, az Azt meséld el Pistáról pedig lebeszélt, mondván, hogy az nem Mácsai, az sokkal inkább Örkény. Akkoriban azt gondoltam, az ilyesminek van értelme, húsz évvel később ma már legalább annyival okosabb vagyok, hogy tudjam, egy másik színésszel azért ez egy teljesen másik darab lenne, még akkor is, ha javarészt nyilván Örkény saját szavait játsszák.
Nagy színházrajongó sajnos nem vagyok — persze nem abban az értelemben, hogy ne tudnék élvezni vagy akár jó sokszor is megnézni egy-egy remekbe sikerült előadást; inkább csak valahogy nyomaszt a színház bizonytalansága. Egy filmről ma már kábé el tudom dönteni, érdekel-e vagy sem, ha mellé is fogok, az rendszerint olyankor fordulhat elő, ha az adott alkotást mindenképpen megnéztem volna. Vannak trailerek, értem a filmkritikák nyelvezetét, ráadásul az utóbbi időkben nagyon rászoktam az amerikai kritikusokra, akiket azért elég ritkán lehet azon kapni, hogy magyar darabokról írjanak. A színház az én szememben valahogy egy olyan dolog maradt, ahová csak úgy kivételesen megy el az ember — pedig most már elég hosszasan sorolhatnám azokat a darabokat, amelyek katartikus hatást tettek rám.
Úgyhogy nem mentem el az Azt meséld el Pistára húsz évig, ennek köszönhetően aztán nem vettem észre, hogy az Amadeusban is Mácsai Pál játszott, hiába emlékszem még most is teljesen élénken a több jelenetre is.
Tegnap aztán emiatt furcsa lelkiismeret-furdalással feküdtem le. Úgy éreztem, nekem ezt az előadást már jóval korábban látnom kellett volna. Örkény-rajongónak is nyugodtan nevezhetem magam, nagyon sok mindent olvastam tőle nagyon sokszor, a kollégáimat is rendszeresen terrorizálom egyperces novellákkal; az élettörténete eddig nekem valahogy kimaradt. Pedig érdekes és sok minden érthetővé lesz tőle: például az, hogy hogyan illeszkedhet Örkény élete az előző rendszerhez. (Ha sok szenvedést és vargabetűt szeretnénk egy mondatba sűríteni, hát azt is mondhatnám, hogy furcsa megkönnyebbüléssel tapasztalhattam meg tegnap, hogy nagyon nehezen.) De nem csak azt nem tudtam eddig, hogy milyen sokáig volt publikálási tilalom alatt; nem esett le nekem, hogy ő ismerte József Attilát, azt sem realizáltam, hogy mennyire sok időt töltött a hadifogoly-táborban. De azt sem tudtam, hogy a kedvenc szakácskönyvemet az ő második felesége írta.
Szóval jóval előbb kellett volna látnom ezt az előadást, és örülök, hogy sikerült a Nicoline-nak karácsonyra vett Örkény-bérletébe erőltetnem. Azért ha valaki kifejezetten Mácsai Pált szeretne látni, én a barátom húsz évvel ezelőtti véleményével ellentétben jó szívvel ajánlom neki ezt a darabot is. Az ő finom eleganciája és elegánsan visszafogott eszköztára nagyon is kell ahhoz, hogy az ember ennyire közel érezhesse magához Örkényt.