Azt meséld el, Pista! (Örkény színház, bemutató: 1996.)

Trychydts | | | 2016., április 28., 5:52 | | |

Nem fogok kritikát írni az Azt meséld el Pistáról — húsz éve volt az első bemutató, a magam részéről inkább csak örülök, hogy most végül megnéztem és nem maradtam le róla végleg.

Emlékszem, nagy levelezésben voltam akkortájt Katival, (papíron írtam a leveleimet, volt, akinek minden nap — ennek köszönhetően aztán az én postaládámba is beesett olykor egy-egy válasz), aki akkoriban az egyik nagy intellektuális játszótársam volt és abszolút kíváncsi voltam a véleményére mindenféle kulturális dologban. Akkoriban néztem meg, tévében a Szambát, ami egy irtózatos film, de Mácsai Pál nagyon megfogott benne. Írtam is Katinak, szerinte milyen filmben lehetne még látni, aki felvilágosított arról is, hogy Mácsai színházi színész, az Azt meséld el Pistáról pedig lebeszélt, mondván, hogy az nem Mácsai, az sokkal inkább Örkény. Akkoriban azt gondoltam, az ilyesminek van értelme, húsz évvel később ma már legalább annyival okosabb vagyok, hogy tudjam, egy másik színésszel azért ez egy teljesen másik darab lenne, még akkor is, ha javarészt nyilván Örkény saját szavait játsszák.

Nagy színházrajongó sajnos nem vagyok — persze nem abban az értelemben, hogy ne tudnék élvezni vagy akár jó sokszor is megnézni egy-egy remekbe sikerült előadást; inkább csak valahogy nyomaszt a színház bizonytalansága. Egy filmről ma már kábé el tudom dönteni, érdekel-e vagy sem, ha mellé is fogok, az rendszerint olyankor fordulhat elő, ha az adott alkotást mindenképpen megnéztem volna. Vannak trailerek, értem a filmkritikák nyelvezetét, ráadásul az utóbbi időkben nagyon rászoktam az amerikai kritikusokra, akiket azért elég ritkán lehet azon kapni, hogy magyar darabokról írjanak. A színház az én szememben valahogy egy olyan dolog maradt, ahová csak úgy kivételesen megy el az ember — pedig most már elég hosszasan sorolhatnám azokat a darabokat, amelyek katartikus hatást tettek rám.

Úgyhogy nem mentem el az Azt meséld el Pistára húsz évig, ennek köszönhetően aztán nem vettem észre, hogy az Amadeusban is Mácsai Pál játszott, hiába emlékszem még most is teljesen élénken a több jelenetre is.

Tegnap aztán emiatt furcsa lelkiismeret-furdalással feküdtem le. Úgy éreztem, nekem ezt az előadást már jóval korábban látnom kellett volna. Örkény-rajongónak is nyugodtan nevezhetem magam, nagyon sok mindent olvastam tőle nagyon sokszor, a kollégáimat is rendszeresen terrorizálom egyperces novellákkal; az élettörténete eddig nekem valahogy kimaradt. Pedig érdekes és sok minden érthetővé lesz tőle: például az, hogy hogyan illeszkedhet Örkény élete az előző rendszerhez. (Ha sok szenvedést és vargabetűt szeretnénk egy mondatba sűríteni, hát azt is mondhatnám, hogy furcsa megkönnyebbüléssel tapasztalhattam meg tegnap, hogy nagyon nehezen.) De nem csak azt nem tudtam eddig, hogy milyen sokáig volt publikálási tilalom alatt; nem esett le nekem, hogy ő ismerte József Attilát, azt sem realizáltam, hogy mennyire sok időt töltött a hadifogoly-táborban. De azt sem tudtam, hogy a kedvenc szakácskönyvemet az ő második felesége írta.

Szóval jóval előbb kellett volna látnom ezt az előadást, és örülök, hogy sikerült a Nicoline-nak karácsonyra vett Örkény-bérletébe erőltetnem. Azért ha valaki kifejezetten Mácsai Pált szeretne látni, én a barátom húsz évvel ezelőtti véleményével ellentétben jó szívvel ajánlom neki ezt a darabot is. Az ő finom eleganciája és elegánsan visszafogott eszköztára nagyon is kell ahhoz, hogy az ember ennyire közel érezhesse magához Örkényt.

Névnapi Noiret

Trychydts | | | 2016., április 26., 22:41 | | | Kategóriák:

Vajon ki az az idióta, aki képtelen koherens mondatokban asztalt foglalni magáénak a Noiret-ba? Természetesen én vagyok, aki a római vakációja alatt jól elfelejtette, hogy kezdetét veszi a késő tavasztól kora nyárig tartó Trychydtsiádia, amelynek beköszöntét a tradíciók kedvéért az egyre kopottasabb Noiret-ban kell megünnepelni. Kora este egy kis szolid billiárdozással, ami átmegy melegszendvicszabálással tarkított, henye dumálgatásba, hogy aztán egy apokaliptikus ereszdeleahajamat-jellegű, túlfűtött, csocsóbajnokságnak is tekinthető őrülettel fejeződjön be.

Szerencsére a Noiret személyzetéből nem Bunker állt a telefon mögött: a vendéglátás kevéssé bizalomgerjesztő külsejű és még kevésbé csiszolt modorú bajnokát aligha nem engedik a foglalóbizottság tagjai közé. (Igazából akkor lett volna teljes az örömöm, ha pincérként sem kellett volna megismerkednem vele: éppen csak hogy ki nem dobott minket, csak mert rendelni merészeltünk.) Alighanem egy szakképzett ápolóval beszélhettem, aki stresszes heherészésemből is kiszűrte, mi a stájsz, mi több, azt is teljesen nyugodtan fogadta, hogy tévedésből a létesítmény számos asztalát befoglaltam ugyanarra az időpontra. Minden további díjazás nélkül elsikálta a problémámat, így 18:00-kor zavartalan körülmények között kezdhettem egyszemélyes billiárdpartimba.

Nyilván nagy show lett volna az is, ha senki nem jön el, én pedig amolyan tragikus antihősként egyre több alkohollal a szervezetemben múlatom az időt ebben a lebujban, de végül elég hamar elkezdtek szivárogni a vendégek. Csabi és Marcsi voltak az első befutók, de végül olyan sokan gyűltünk össze, amennyien talán még fénykoromban sem. Mire elkövetkezett a csocsó ideje, addigra már eléggé be voltam zsongva, pedig nem is ittam annyit, mint ilyenkor szoktam (ezúton tájékoztatok mindenkit, hogy a Noiret személyzethiányra való hivatkozással szüneteltetheti a koktélok felszolgálását). Eléggé váltakozó volt a szerencsém — amikor évekkel ezelőtt először kezdtük el ezt a csocsósdit (a szülinapomon, amikor a Delphi-álló nyakkendőmet is kaptam), akkor tulajdonképpen semmi mást nem tudtam, csak gólt lőni — mostanra azért már nehezebb dolgom van. Most már nem csak Nicoline és Zalán rutinos profizmusa, de Teri váratlan pillanatokban fellángoló géniusza, és algi meditatív góllövővtechnikája is eléggé meg tud izzasztani.

Baluék kiskorú szereplőt is hoztak magukkal — engem valahogy lenyűgözött az a lazaság, amivel képesek voltak valakit egy billiárdasztal árnyékában bébiétellel tömni, vagy ahogy Zsófi szemrebbenés nélkül képes volt játszani egy gyerekbatyuval a hátán. Ehhez persze bulikompatibilis gyerek is kell — max egy kis nyöszögés jött ki belőle, nem volt szükség arra, hogy zavart pillantásokkal magyarázkodjunk a szomszéd teremben játszók előtt.

És amikor hajnal egykor kivonszoltuk magunkat a nyílt terepre, mintegy varázsütésre ott termettek Petráék, akik éppen a lánybúcsúval mentették ki magukat a bulin való részvétel alól. Úgyhogy végül egy reszketeg kézzel készült, elmosódott csoportkép is készült rólunk a budapesti éjszakában.

Ajándékon pedig már régen nem nevettem annyit, mint Zalán do-it-yourself konfettikészletén.

A győzelem édes íze

Trychydts | | | 2016., április 20., 0:29 | | | Kategóriák: ,

Nem is tudom, hanyadszorra ölelnek már meg a cortina első hangjaira, miután véget ért a tánc — rendszerint egy thank you is jár vele. Orosz, spanyol, francia, brit, szerb akcentussal vagy az osztrákok és a németek számomra tankönyvinek ható angolságával köszönik meg nekem a táncot, mondják, hogy jó vezető vagyok. Nagyon örülök a sok pozitív visszajelzésnek, leginkább azért, mert így egyszer csak értelmet nyer az a rengeteg munka, ami idáig elhozott. Bizonyos értelemben semmi máson nem dolgoztam az elmúlt két évben, mint jól szerepeljek ezen a nyolcvan-kilencven tandán.

Kontrolláltabb (és remélem, kényelmesebb) lett a sétám, stabilabbak a fordulásaim, simábbak a giroim, könnyebben el tudom kapni a követők lábát egy barridához; jobban érzem a zenét, képes vagyok tempót, lépéshosszt váltani egy szám közben; ki tudom használni a helyet, ha van, és szinte egy helyben is el tudom szórakoztatni a partneremet, ha nincs. Ezen felül is kihasználom persze az összes trükköt, cselt és manővert, amit valaha is összeszedtem, magamban néha név szerint is hálát rebegve egy-egy tanáromnak.

Az első tizenkét óra (péntek este és a szombat délután) tökéletes flow-élmény; nincsenek még itt azok a veterán táncosok, akik majd lejjebb szorítanak a tangós táplálékláncban. Azok kivételével, akik elhatározták, hogy eleve csak a legjobbakkal fognak táncolni, mindenki szívesen eljön velem. Többször is, ami talán a legfontosabb visszajelzés a tangóban: ha valaki úgy mond neked igent, hogy már tudja, mire számíthat.

Olyan egy ilyen maraton, mint egy kaszinó: bemész, váltasz pár zsetont, ha jól játszol és szerencséd van, nyersz és van mivel játszanod; ha rosszul játszol, feleslegesen rizikózol, mehetsz haza vagy üldögélhetsz és nézheted a többieket. Tavaly csak lassan-lassan tudtam magam felküzdeni oda, hogy mindig legyen kivel táncolnom; most mintha csupa ászt osztanának nekem, még főműsoridőben is mindig simán van valaki, aki első pillantásra mosolyog és bólint nekem.

A végére persze elfáradtam, még ha nem is érzem azt a totális szellemi lepusztultságot, mint mint legutóbb. Elhasználtam az összes trükköt, fortélyt, cseles húzást és rafinériát, amit az elmúlt hónapokban felszedtem; eddig még soha nem örültem annyira, hogy becsatlakoztam a Bem rakparti őrületbe, mint eddig; de hálás lehetek mindenkinek, aki tanított. Most is tudom, merre van az előre, hová kell a prioritásaimat raknom, hogy a következő kihívás még jobb legyen.

Kedden a modern milongán azért nagyon jó végre Terivel is táncolni egyet.

Villantottam

Trychydts | | | 2016., április 18., 7:57 | | | Kategóriák: ,

Az első flasmobomon még elég zsenge voltam tangósnak, a felkészülés pedig az egyik legbrutálisabb erőfeszítés volt, amit tangó-ügyben valaha is kellett volna tennem. Talán nem is véletlen, hogy sokan így sem tudták betanulni — mellesleg akkor tettem fogadalmat, hogy koreográfiát még egyszer az életben nem tanulok be. Viszont amit már akkor is élveztem, hogy részese lehetek annak, hogy megmutatjuk, mi is az a tangó, azon belül én pedig azt mutathatom be, hogy mit is jelent nekem.

Ezúttal a Tango Factory volt a szervező — mintaszerű munkát végeztek, tökéletes volt a flashmob-feeling, kiválóan volt koordinálva minden. Négy állomást táncoltunk végig: az Erzsébet-téri gödör tökéletes kezdés volt, az Egyetem tér pedig nekem már csak szentimentális okok miatt is közel állt a szívemhez. Ráadásul a véletlen is a kezünkre játszott — félhomályban kezdtünk el táncolni, aztán egyszer csak felgyulladtak az utcai lámpák — mintha kifejezetten a mi kedvünkért történt volna.

A partnerem Teri volt — szerintem nem olyan régen akadtunk össze az egyik Pozőr Praktikán, azóta is elég gyakran keresem a tekintetét, ha ott van a milongákon. Utcán táncoláshoz olyan partner kell, akiben száz százalékban megbízik az ember — biztos, hogy fogsz rontani, biztos, hogy a talaj is megtréfál legalább egyszer, szép esély van arra, hogy pont a kritikus pillanatban fogod elfelejteni a legjobb figuráidat. Ilyenkor nem árt valaki, aki minden nehézség dacára is képes rád mosolyogni, nem utolsósorban pedig figyel rád — amikor ennyire nyilvánosan, nappali világosságban tolod a tangót, nem igazán hiányzik, hogy valaki megpróbálja kitalálni, mit is akarok vezetni.

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10209015469812249&set=pcb.216837642022373&type=3&theater

(A természetes partnerem persze Nicoline lenne — az az eset forog most fenn, hogy az időjárás miatt eltolt eredeti időpont semmiképpen, a mai pedig nagy valószínűséggel nem lett volna jó neki. Kár, pedig vele is szívesen parádéztam volna.)

A legjobb persze az egy flashmobon, amikor olyan szám szólal meg, amit az ember imád, és mindig is hozzátartozott nem is annyira titkos vágyai közé, hogy egyszer nyilvánosan is megmutathassa, mit gondol róla. Most mind nuevo, mind a klasszikus vals oldalon volt egy-egy ilyen lehetőség, ami ráadásul úgy is sikerült, ahogy azt elvártam magamtól. De több olyan szám is volt, amit nagyon élveztem, pedig most hallottam életemben először — a tangó életérzéshez nyilván az is hozzátartozik, hogy az ember ezekre is megmutatja, mit tud.

Az Egyetem téren a második számra, mintegy varázsütésre gyullad fel a közvilágítás. Mintha a kedvünkért kattintotta volna fel egy filmbeli zord karbantartó az egyetem épületében, hogy aztán furcsa félmosollyal, magában morogva nézzen minket egy felső emeleti ablakból.

A Bernhardi-ügy (Örkény Színház)

Trychydts | | | 2016., április 11., 11:04 | | | Kategóriák: ,

Egy 1913-as, megjelenése után rögtön be is tiltott darab a Bernhardi-ügy; nyilván érdekes és szomorú is egyben, mennyire kortalannak és aktuálisnak hat még ma is. Nyilván érezzük, hogy nem vagyunk a századforduló Bécsében, ahol a történet eredetileg játszódik, de egyáltalán nem kerültünk olyan messze az akkori közállapotoktól, hogy már csak egzotikus kuriózumként tudnánk a cselekményt befogadni. Minimális változtatásokkal a történet kortárs viszonyok között is előadható lenne — az előadás egyik erőssége pont abból a feszültségből ered, hogy teljesen magunkénak érezzük a konfliktusokat és a dilemmákat, miközben apró jelek elárulják, hogy egy száz évvel ezelőtti világban járunk.

A darab központjában egy banálisnak tűnő konfliktus áll. Egy fiatal (valószínűleg tiltott abortusz során bekövetkezett fertőzés miatt) haldokló nő fekszik a egy magánklinikán. A nővér papot hív hozzá, akit viszont a kórház igazgatója, Bernhardi professzor nem enged be — a lány nincs tisztában azzal, hogy éppen utolsó perceit éli át, az utolsó kenet viszont nyilvánvalóan felzaklatná. Végül egyikőjük igaza sem érvényesül: a túlbuzgó nővér közli a haldoklóval, hogy a pap megérkezett — ennek hatására az megretten és meg is hal anélkül, hogy végül találkozhatna a lelkésszel. Mivel Bernhardi doktor zsidó, hamar hecckampány indul ellene, az eleve antiszemita közvélemény is ellene fordul. Az öt felvonásban ennek a botránynak a krónikáját kísérhetjük végig.

Arthur Schnitzler eredeti szövege nagyon könnyen adaptálható: miközben adott egy feszes történet, finom, fanyar humorral és egy érdekes konfliktussal, nagyon sokféle előadásmódot tesz lehetővé. A lehetőséggel az Örkény alkotói megnyugtató magabiztossággal éltek is. A díszlet kellően rugalmas és stilizált ahhoz, hogy könnyen alkalmazkodjon a színváltozásokhoz; a színpad elő- és hátterét szinte filmes módon használják ki nem csak ahhoz, hogy egyes eseményeket kiemeljenek vagy letompítsanak, de arra is, hogy a szereplők lelkiállapotát, egymáshoz való viszonyt érzékeltessék. A jelmezek kellőképpen modernek ahhoz, hogy a darab kora és aktualitása közötti feszültséget fenntartsák.

A legmarkánsabb változást az eredetihez képest két karakter átdolgozása hozza. Míg az eredeti történet orvos szereplői (természetesen) férfiak, addig itt több karaktert is nők vesznek át. Ebenwald doktor, Bernhardi legfőbb ellenlábasának, a klinika militáns módon keresztény-konzervatív igazgatóhelyettesének szerepét Für Anikó testesíti meg, visszafogott, mégis könyörtelen magabiztossággal. Színpadi súlyát még erőteljesebbé teszi egy nagyon erősen visszafogott és nagyon tudatosan és óvatosan adagolt szexuális feszültség. Az ő ellenpontja Dr. Löwenstein, aki még a kompromisszumokkal sem érné be — teljes elégtételt akar főnökének, szenvedélyes, türelmetlen, vissza nem fogott igazságérzettel. A címszereplőt játszó Mácsai Pál mellett ők azok, akik játéka leginkább meghatározza a darab hangulatát. Mácsai pedig tökéletesen alakítja a világlátott, tapasztalt, erős morális talajon álló, mégis ambíciózus orvost. Enyhe, finom gúnnyal, mégsem sértően kezeli a túlbuzgó, de alapvetően mégis teljesen tehetségtelen orvostanhallgatót; türelmesen és korrekt módon teszi helyére a túlbuzgó nővért; világos, egyenes módon helyezkedik szembe kollégáival, akik szűklátókörűsége még akkor is megakadályozza őket abban, hogy helyesen lássák a helyzetet, ha alapvetően jó szándék mozgatná őket.

De rajtuk kívül is abszolút a helyén van mindenki. Az összes szereplőnek jut legalább egy vagy két olyan pont, amikor ők határozzák meg, merre mozdul a hangulatunk ebben a sötét komédiában. A plébános szerepét játszó nagy Zsolt ugyanúgy pontosan azt az identitáskrízisét buzgósággal pótló, mégis szelíd figurát alakítja, aki igazán hitelessé teszi a darab elején kialakuló patthelyzetet, mint ahogy a plébánost a cselekménybe hozó Ludmilla nővér (Kókai Tünde eh.) naiv túlbuzgósága kínossá tudja fokozni az amúgy is zavarba ejtő helyzetet. Az orvosok mindegyik egy-egy archetípust teljesít meg: nem csak száz évvel ezelőtt, most is felismerhető valamennyi figura, a nagypolgári egzisztenciájába gőgösen beletemetkező nőgyógyásztól kezdve a szakmailag kiváló, de a közélettel érintkezni nem kívánó, fejét a konfliktusok elől a homokba dugó bőrgyógyászon át a keményen pragmatikus Cyprian doktorig, aki Bernhardi talán legközelebbi barátja a kórházban. De még ő sem képes teljes válaszélességgel mellé állni — számára az antiszemita előítéletek olyan, sajnálatos realitást képviselnek, amivel együtt kell élni, amit egy bizonyos szükséges minimumig ki is kell szolgálni.

Aki felett érdemes még elidőzni, az az orvosból lett egészségügyi miniszter, Dr. Flint (Gálffi László). Sármos és gátlástalan gazember; mindent és mindennek az ellenkezőjét is képtelen ugyanazokra a politikai szükségszerűségekre hivatkozva megindokolni. Mint ahogy azt is, miért fontos, hogy az ő amúgy teljesen jelentéktelen személye újra és újra előtérbe kerüljön másokhoz képest. Elvtelensége, saját politikai képességeinek túlbecslése, a szakmai döntések politikai szívességekké való konvertálása is csupa olyasmi, amire bőven tudnánk példát mondani mai politikusok közül is. Az ő figurája is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Schnitzler szövege különösebb változtatások nélkül a mai napig aktuálisan hasson.

Elegendő a végén “bolond” helyett “balfaszt” mondani.

Kirándulás Classic Light

Trychydts | | | 2016., április 06., 23:40 | | |

Nicoline jó régóta rágta már a fülemet, hogy menjünk el kirándulni, úgyhogy végül úgy döntöttem, rendes férj(jelölt) leszek és szervezünk egy classic túrát valahová a budai hegyekbe.

Édesanyámmal mentünk kocsival Adyligetbe, és ott szálltunk buszra Nagykovácsi felé. Itt már nem volt nálam a helyes kis kézikönyv, amit a húgoméktól kaptam volt valamikor — mindenféle túraútvonalakat tartalmaz Budapest környékén és azokból választottam egy lightosabbat. Persze túratérképem is van, úgyhogy elvben rábökhettem volna akármelyik piros csíkra is, hogy ezen fogunk végigkúszni, de mint kiderült, tényleg megérte profikra hallgatni. (Arra azért kíváncsi lennék, Gáborka fejében annak idején hogyan álltak össze a túrák. Annak idején én csak annyit érzékeltem a dologból, hogy nekivágok az unokatestvéremmel a hegynek egy randomnak tűnő útvonalon, kaland volt, izgalom és mindenféle vad dolgok, erdőkben sétálgattunk, szántóföldeken másztunk át, mégis biztonságosan és időben hazaérkeztünk. Erre szerintem én sosem leszek képes a saját unokaöcsémmel.)

A tervezési fázisban Nicoline amúgy kapott egy kisebb sokkot, amikor kiderült, hogy a túra 350 (háromszázötven) méter szintet is tartalmaz, már előre sopánkodott, hogyan fogja ezt kibírni — szerencsére a könyvben írásba volt fektetve, hogy ez egy ún. “könnyű, egynapos túra”. Ami amúgy simán bírható volt — tulajdonképpen úgy kell ezt képzelni, hogy másfél órán keresztül másztunk, nem túl meredeken felfelé, utána két és fél órán keresztül lassan ereszkedtünk.

A klasszik túrázás jegyében vittünk magunkkal szendvicseket, mi több, a magam részéről a Tibortól kapott termoszt is fel tudtam avatni és végig volt nálunk forró tea. Jót piknikeztünk a Nagy Kopasz tetején, a kilátó tövében — ez volt az egyetlen hosszabb pihenő aztán mentünk tovább. Eltévedni csak egyszer tévedtünk el — nem is volt ez igazi eltévedés, csak előre el nem tervezetten letértünk a turistaútról, de végül egészen jól beazonosítottuk, hogy merre megyünk a térképen és minden visszazökkent az eltervezett kerékvágásba.

A túra végén aztán pont úgy értünk vissza a kocsihoz, ahogy terveztem — nem kicsit úgy éreztem magam, mint Hannibál, aki sikeresen manőverezte át magát az Alpokon.

Hazaérkezés, ebéd és némi ebéd utáni lazítás után aztán kissé más keretek között folytattuk a sétát: várt minket a praktika, engem pedig utána a milonga is. Azért nem mondom, hogy rossz érzés volt mindezek után éjjel elnyúlni az ágyon és végre jól megcsavargatni a bokámat.

Húsvéti eszemiszom

Trychydts | | | 2016., április 04., 23:51 | | | Kategóriák:

Most főztünk először húsvétra Nicoline-nal húsvétra, családi vendégséget is fogadtunk, de végül nem vallottunk szégyent. Végül az édesapja is az én kalácsomat vitte haza magának tízóraira, csináltunk sonkakrémet, Nicoline pedig mindenféle bárányos dologgal húzott el a kanyarban (pedig nekünk a bárány elég érzékeny témának számít).

A sonkát ezúttal Bőből szereztük be, Tibi segítségével, amivel egy rakás jó tanács is járt: nagyon alaposan a lelkünkre kötötte (hetente négyszer), hogy ezt a sonkát bizony elég alaposan be kell áztatni. Most már bevallom, én ezt felesleges óvatoskodásnak tartottam, de aztán beadtam a derekam: még a hideg víztől is olyan brutális füstölt sonakszag keletkezett, hogy jó eséllyel rá is fért a húsra ennyi szelidítés. Jó sokáig főztük, nagyon alacsony lángon: lehet, hogy egy kicsit túlságosan is sokáig, de tényleg éreztük, mekkora az elvárás irányunkban sonkafronton, szóval szépen ráhagytunk a főzési időre. A végeredmény elég jó lett, csak éppen nagyon omlós lett a sonka… de azért nem maradt belőle menedzselhetetlen mennyiség.

A vágás közben lepotyogott darabokból meg néhány tojásból (meg persze vajból is fűszerekből) Nicoline aprítója segítségévvel egészen finom sonkás krémet rittyentettem: az íze elég erős volt ahhoz, hogy különleges legyen és elég krémes ahhoz hogy ne csak kóstolónyi adagot lehessen enni belőle.

Nicoline báránycombot és -gerincet vett, amiből részben leves lett, részben mindenféle sültek, friss zöldfűszerekkel. Zsófi édesapja szoros felügyelet tartotta ugyan, amíg a sütés folyt — mind a mai napig téma az a gasztronómiai atomcsapás, amit Nicoline francia, citromos báránya jelentett, amikor a világjáró hazaért a bodeaux-i bébisittelésből. Ezúttal nem merülhetett fel semmilyen panasz, a sült omlós volt és egyszerűségében is nagy ízletes — a legjobban mégis a zöldséges raguleves ízlett, ami a csontokból meg kiegészítésképpen egy kis csirkeaprólékból készült.

Egy Bori féle pizzát azért még megettem volna!

CAPM hal a vízben

Trychydts | | | 2016., április 02., 0:20 | | |

Amikor CAPM lettem, megfogadtam, hogy nem csak azért váltom ki a PMI-tagságot, hogy olcsóbban kapjam meg a kézikönyvet meg kevesebb legyen a vizsgadíjam, hanem majd jól kihasználom az egyéb előnyöket is. Részt is vettem már egy-két egészen érdekes webinaron, és most is, amikor megkaptam az értesítést a scheduling konferenciáról, úgy éreztem, éppen itt az alkalom egy kis további fejtágításra.

Ilyenkor persze jól jön, hogy kötetlen munkaidőben dolgozik az ember, kettőkor leléptem, fél háromkor pedig már be is regisztráltam a nappalimban berendezett regisztrációs pultnál, majd egy kávéval a kezemben laza networkingbe kezdtem a másik résztvevővel, Benyussal. Virtuális konferenciáról volt szó ugyanis, ahol nem kelt feltűnést, ha kiszalad teát főzni a keynote speech közepette és a szünetben lehet zöldfűszeres báránygerincet ebédelni (a Nicoline Catering ugyanis ezt a menüt biztosította számomra).

A bullshit-mutató ugyanakkor szerintem nem érte el a konferenciák szintjét. Az én szememben egy konferencia a pénz- és időpcsékolás egy különösen fancy formája, ahol jó drágán hallgathatjuk meg, amit már úgyis tudunk, miközben okos arccal bólogatunk. Ez a konferencia valójában inkább egy nyolcórás webinarsorozat volt, egészen menő szakértőkkel, a szokásos fej- és látókörtágító jelleggel.

A projektmenedzsmentben én éppen azt szeretem, hogy nem annyira a formalizált ismereteken van a hangsúly — a jó metodológia persze alap, de a tapasztalat, a stratégiai érzék és a megfelelő mentalitás erre nagyon is szervesen kell, hogy ráépüljön. Így persze egyik előadás sem tudott varázspálcát adni a kezembe, de azért volt min elgondolkodnom. (Ha igazi projektmenedzser-blogger lennék, akkor most menőznék mindenféle szakkifejezésekkel, hogy miről tanultam pontosan, ha pedig még igazibb lennék, akkor az eddigieket egyszerűen kihagytam volna, saját tudásként feltüntetve azt, amit másfél órája hallottam először — ennél egyelőre nagyobb az önmérsékletem.)

Ahhoz képest, hogy mondjuk az eddigi munkahelyeimen mennyit tudtunk szívni a kapcsolódással (halló, halló, nem hallak, nem halltszol, most hallasz? én nem hallak, elment a kép, elment a hang, se kép, se hang, na jó, inkább tárcsázzunk be telefonról), ehhez képest itt most hibátlanul ment le minden, semmiféle technikai gond nem volt, pedig jó sok résztvevő hallgatta élőben az előadásokat. A prezentációkat pedig rögtön le is lehetett tölteni, mi több, korlátozás nélkül lehetett HD felbontású PMI-reklámokat nézni a szünetben.

Érdekes volt majdnem egy munkanapot úgy szakmai dolgokkal tölteni, hogy az egészet én finanszíroztam saját magamnak, miközben az adott szakma éppen nem is tartozik nagyon szervesen ahhoz, amit most csinálok — de remélem, jól jön majd ez nekem egyszer. Még ötezer óra tapasztalatot kell összekaparnom, és már indulhatok is a PMP-fokozatért.

| | |