Nem működött a gáztűzhely, pontosabban folyamatosan szorultunk le a még használható gázrózsákról: egyre lassabban csordogált a nafta, egyre tovább tartott a sütés-főzés. Már rémeket láttam, hogy ha egyszer vendégeket hívunk, kénytelen leszek pár teamécsessel aládurrantani a gulyás levesnek, úgyhogy megkértem Nicoline-t, ugyan, szerváljon már egy gázszerelőt.

A gázszerelő ugyanakkor jól elhajtott minket a vérbe, mondván, ő bizony ilyen piszlicsáré marhaság miatt nem száll ki. Csináljuk meg mi, elmagyarázta vérbeli műszaki mátkámnak, hogyan kell az elfojtott gázba újra életre lehelni. Hazaérve tehát szembesültem az instruckciókkal, bár kicsit olyan volt a dolog, mint amikor nagyanyám megkérte Öreg Balást, magyarázzon el neki egy viccet.

— Te öreg, hallottam egy viccet és nem értem.

— Hát hogy volt az a vicc, Bözsi?

— Jancsi és Juliska elmennek az állatkertbe. Sétálnak az akváriumban, amikor Juliska megkérezi Jancsit:

— Mondja Jancsi, tudja, én legszívesebben egy gyönyörű süllő lennék. Maga milyen hal szeretne lenni?

Mire Jancsi:

— Pszt! Csendesen!

Öregapám gondolkodik, aztán egyszer csak megkérdi:

— Mondd csak, Bözsi, nem lehet, hogy Jancsi azt mondta:

— Pszt! Halkan!

— De hát az ugyanaz! — méltatlankodott nagyanyám.

Na szóval, Nicoline is mutogat nekem egy vékony fémrúdra, hogy azt kéne nekem kicsavarni egy hetes kulccsal. Ránézésre tudtam persze, hogy azt ugyan max a helyéből kiverni tudnám egy hetes kulccsal, úgyhogy jobb híján csak nézem, nézem, és végül csak megtalálom a kis szelepet, amire tényleg illik egy hetes kulcs. Kicsavarom, ahogy a lelkiismeretes szerelő mondta, kitisztítom egy tűvel, majd, ahogy az előírás szólt, gyújtottam egyet csak úgy, szelep nélkül a gázon.

Mintha a Hellboynak forgattunk volna trailert: méteres színes láng csapott a magasba, épp, csak hogy a szakállam nem égett le, és zúgott, mint a veszdelem. A fölötte levő szekrény szerencsére nem hamvadt el teljesen. Visszacsavartam a szelepet, és láss csodát, a gáznyomás ismét példás volt.

Már csak a másik szelep volt hátra.