Lapozgattuk a moziműsort, de vagy egyik sem érdekelt, vagy nem voltam hozzá hangulatban (a Spotlightról pedig, amit Nicoline újra és újra visszacsempész a pakliba, számomra ordít, hogy egy hatásvadász marhaság — ha tévedek is, sose fog kiderülni, az Aljas Nyolcast meg elvitte az orrom elől a munkahelyváltás őrülete és a jelek szerint már csak DVD-n tudom majd megnézni). Persze ritka az olyan helyzet, amit Nicoline ne tudna feldobni egy megfelelő ötlettel: szerintem ha lezuhanunk majd a sivatagban, és unatkozunk a roncsok között, neki szerintem akkor is lesz a zsebében egy füzet, hogy mit lehetne csinálni a környéken, ami felfrissíti a szellemünket. Úgyhogy egy telefonos foglalás és rohamtempóban való készülődés után már száguldottunk is az Ötker Snooker Klub felé, ahol már várt minket az asztalunk meg a jégbe hűtött Cuba Libre.

Eddig egyetlenegyszer snookereztünk életünkben, a szabályokat is csak úgy kábé néztem meg, aminek az lett a következménye, hogy Nicoline laposra vert: én próbáltam óvatos, kis ütésekkel játszani, ő pedig minden létező kockázatot bevállalt. Ami ebben a játékban, ami tudásszintünkön valóban kifizetődő stratégia, egészen addig, amíg el nem kezdünk pontozni és be nem húzzuk a hibapontot minden egyes rontásért.

Ami tulajdonképpen nagyon szuper ebben a játékban — és ami lehetővé teszi, hogy akár négy ember is játsszon ugyanazon az asztalon –, hogy soha nem áll elő olyan helyzet, mint mondjuk poolban, amikor két ellentétes sarokba próbáljuk betolni a fekete golyót. A lényeg az, hogy a lehető legpontosabban lökjünk — ha ez sikerül, akkor nyerni fogunk.

A snooker egyetlen és nyilvánvaló hátulütője, hogy iszonyatosan nehéz. Évente pár alkalommal szoktunk elmenni játszani, nem is érzem magamban a feszítő ambíciót, hogy órákon keresztül gyakoroljak; a snooker asztala viszont kb. kétszer akkora, mint a poolé, a golyók cserébe viszont jelentősen kisebbek. Körülbelül két óráig tartott, amíg egyetlen játszmát letoltunk, és egészen biztosan több olyan negyedóra is volt, amikor csak a fehér golyó pozíciója változott a pályán.

A gigantikus asztal sokszor gyakorlatilag elengedhetetlenné teszi a hosszabbítók használatát, ami eléggé csiklandozta Nicoline extrawurstok iránti vonzalmát. Néha öt percen keresztül mikádózott a különböző botokkal, alátmasztékokkal, ez kicsi, ez nagy, ez hosszú ez rövid, légy szíves, add ide a másikat, nem ezt, a másikat, ez magas, ez alacsony, megpróbálom inkább a másik oldalról, megpróbálom inkább erről az oldalról, megpróbálom a planfonról, megpróbálom az utcáról. Hogy aztán a nagy rendezkedésben véletlenül meglökjön egy nem megengedett golyót és négy hibapont után ismét nálam legyen a lépés sora.

Klassz volt, bár nem véletlen, hogy a tradicionális névnapi ereszdelahajamatomra nem ezt a játékot választottam. A teljes őrülethez mégiscsak jobb lesz nekünk a sima pool.