Elkerített Város

Reader’s Log — Eoin Colfer: And Another Thing …: Douglas Adams’ Hitchhiker’s Guide to the Galaxy: Part Six of Three (Hitchhikers Guide)

Trychydts ||| 2016., március 31., 0:19 |||
Kategóriák: ,

Kezdetben elég izgatottan lapoztam bele ebbe a könyvbe: a sorozat utolsó kötete elég nyomorúságosan végződött, nem is volt szívem egynél többször elolvasni. Sokat dilemmáztam, belevágjak-e az utolsó, már Douglas Adams halála után (de az özvegy engedélyével) született részbe, de végül rászántam magam.

Először nagyon jó és szórakoztató a könyv, jópofa dolog még egyszer visszazökkenni a már ismert világba, a már ismert karakterek közé — aztán az ember rájön, hogy Douglas Adams nem egyszerűen egy felszabadult, gátlások nélküli író volt, aki képes volt arra, hogy a legőrültebb ötleteit is kiírja magából (miközben ugyanazzal a lendülettel feldolgozta az összes sci-fi klisét és közhelyet), hanem egyben egy zseniális író is, aki tökéletesen értett a cselekményszálak rafinált sodorgatásához, pontosan értett hozzá, mikor lehet bedobni egy-egy viszonylag érdektelen, de mégis szórakoztató melléktémát és mikor kell tolni az akciót.

Itt viszont sokszor mintha sokszor fontosabb lenne a megszokott stíluselemek meghatározott időnként történő újra és újra elővétele, mint a feszes történet. Amikor huszadszor szakad meg a történet azért, hogy egy hosszú, de teljesen jelentéktelen Galaxis Útikalauz idézet kedvéért, vagy amikor ugyanazt a jelenetet csócsáljuk oldalak tucatjain keresztül, az utolsó bőrt is lehúzva a már régen nem létező izgalmakról, mire megint történik valami. Pedig maga a cselekmény teljesen hézagmentesen illeszkedik a trilógiába: úgy egy áll egy hatalmas ívű, heroikus küzdelem a történet hátterében, hogy közben mindenki a saját, nevetségesen kicsinyes problémáin bíbelődik, és senki nem képes túllépni saját bumfordi árnyékán.

Ami ennél is problematikusabb, hogy Colfer szemlátomást nem tudta az összes szereplőt egyformán birtokba venni. Ford Prefect és Zaphod karaktere úgy tökéletes, ahogy van, ábrázolásuk teljesen folytonos a régi regényekkel, amiért lehetett őket szeretni, az most ismét előkerül — másolás nélkül kapnak új, egyedi kalandokat, fordulatokat, jellegzetes, de mégis soha nem látott manírokat. Ugyancsak egy örömteli meglepetés Wowbagger visszatérése — nekem ő volt az egyik kedvenc mellékszereplőm és itt is hitelesnek éreztem. Trillian ezzel szemben már úgy semmitmondó, ahogy van, Arthur karakterét pedig leplezetlenül gyűlöli a szerző. Ami nagy baj, nem is csak azért, mert nekem speciel ő volt a kedvenc karakterem, hanem mert az erdeti könyvekben Arthur minden esetlensége ellenére sem az a totális, esetlen balfácán, akit büntetlenül kínozhat a szerző. Ehhez képest egyetlen épkézláb sor nem jut neki, de még a regény befejezése is teljesen elszúródik ezen ellenszenv miatt.

Azt az űrt pótolja tehát a regény, amit az utolsó “valódi regény” totális apokalipszise teremtett bennem — arra viszont esély sincsen, hogy annyiszor elolvassam, mint az első négy kötet bármelyikét. Minőségi fanficton — sajnos semmivel sem több.

Lapozgattuk a moziműsort, de vagy egyik sem érdekelt, vagy nem voltam hozzá hangulatban (a Spotlightról pedig, amit Nicoline újra és újra visszacsempész a pakliba, számomra ordít, hogy egy hatásvadász marhaság — ha tévedek is, sose fog kiderülni, az Aljas Nyolcast meg elvitte az orrom elől a munkahelyváltás őrülete és a jelek szerint már csak DVD-n tudom majd megnézni). Persze ritka az olyan helyzet, amit Nicoline ne tudna feldobni egy megfelelő ötlettel: szerintem ha lezuhanunk majd a sivatagban, és unatkozunk a roncsok között, neki szerintem akkor is lesz a zsebében egy füzet, hogy mit lehetne csinálni a környéken, ami felfrissíti a szellemünket. Úgyhogy egy telefonos foglalás és rohamtempóban való készülődés után már száguldottunk is az Ötker Snooker Klub felé, ahol már várt minket az asztalunk meg a jégbe hűtött Cuba Libre.

Eddig egyetlenegyszer snookereztünk életünkben, a szabályokat is csak úgy kábé néztem meg, aminek az lett a következménye, hogy Nicoline laposra vert: én próbáltam óvatos, kis ütésekkel játszani, ő pedig minden létező kockázatot bevállalt. Ami ebben a játékban, ami tudásszintünkön valóban kifizetődő stratégia, egészen addig, amíg el nem kezdünk pontozni és be nem húzzuk a hibapontot minden egyes rontásért.

Ami tulajdonképpen nagyon szuper ebben a játékban — és ami lehetővé teszi, hogy akár négy ember is játsszon ugyanazon az asztalon –, hogy soha nem áll elő olyan helyzet, mint mondjuk poolban, amikor két ellentétes sarokba próbáljuk betolni a fekete golyót. A lényeg az, hogy a lehető legpontosabban lökjünk — ha ez sikerül, akkor nyerni fogunk.

A snooker egyetlen és nyilvánvaló hátulütője, hogy iszonyatosan nehéz. Évente pár alkalommal szoktunk elmenni játszani, nem is érzem magamban a feszítő ambíciót, hogy órákon keresztül gyakoroljak; a snooker asztala viszont kb. kétszer akkora, mint a poolé, a golyók cserébe viszont jelentősen kisebbek. Körülbelül két óráig tartott, amíg egyetlen játszmát letoltunk, és egészen biztosan több olyan negyedóra is volt, amikor csak a fehér golyó pozíciója változott a pályán.

Nicoline_snooker

A gigantikus asztal sokszor gyakorlatilag elengedhetetlenné teszi a hosszabbítók használatát, ami eléggé csiklandozta Nicoline extrawurstok iránti vonzalmát. Néha öt percen keresztül mikádózott a különböző botokkal, alátmasztékokkal, ez kicsi, ez nagy, ez hosszú ez rövid, légy szíves, add ide a másikat, nem ezt, a másikat, ez magas, ez alacsony, megpróbálom inkább a másik oldalról, megpróbálom inkább erről az oldalról, megpróbálom a planfonról, megpróbálom az utcáról. Hogy aztán a nagy rendezkedésben véletlenül meglökjön egy nem megengedett golyót és négy hibapont után ismét nálam legyen a lépés sora.

Klassz volt, bár nem véletlen, hogy a tradicionális névnapi ereszdelahajamatomra nem ezt a játékot választottam. A teljes őrülethez mégiscsak jobb lesz nekünk a sima pool.

Hétköznapi kétsoros

Trychydts ||| 2016., március 25., 14:39 |||

— Szeretsz? — kérdezte Vén Rigó.

— Oké, csá! — szólt a Nap.

Sziszüphos az olasz étteremben

Trychydts ||| 2016., március 19., 17:34 |||

Valamikor a kilencvenes évek közepén utaztunk át Olaszországon egy családi nyaralás keretében, és megálltunk egy országút menti kis vendéglőben. Kizárólag olaszul beszélő, fiatal pincérnő, piros kockás terítő, kamionosokból álló közönség, akik sokkolva nézték, hogyan szerencsétlenkedünk a kanállal és a villával. Az olasz nyelvű étlapból egy szót sem értettünk, én pedig akkor még soha nem ettem ilyet, mi több, nem is hallottam róla, szóval inkább csak kalandvágyból rendelhettem egy spaghetti al pestot.

Nem gyengén meglepődtem, amikor a kihozott tésztán valami sötétzöld trutymó volt. Mindenesetre nagyon ízlett, a végén pedig egy jó vastag, tiszta olajréteg maradt a tányér alján.

Magyarországra hazaérve persze feltűnt nekem, hogy az olasz éttermek kínálatában is ott van ez az izé, de igazság szerint soha nem sikerült olyan finomat ennem mint ebben a viszonylag jelentéktelen, olasz étteremben. Amint megtudtam, hogy a zöldség bazsalikom volt, úgy ráérzésre magam is kísérleteztem valami hasonlóval, a végeredmény nem volt rossz, de persze messze nem volt az igazi. Nyilván a boltokban kapható cuccoknak sem volt köze az eredeti élményhez. Nicoline is csinált nekem pestot, nagyon is fonom volt, de sajnos nem volt ez sem hozta vissza, ami a fejemben volt.

Nemrég, amikor Áronnál és Veronikánál fetrengtünk a heverőn, várva a Jedi-késtechnikával darabolt répával készült lasagnát, nekik is felvetettem a problémát. Áron élt is Olaszban, Veronika az egyetlen fekete öves szakács az ismeretségi körömben — ők azt javasolták, hogy használjak több bazsalikomot és kevesebbet a mellékes hozzávalókból. Kipróbáltam ezt is — jó sok olajjal, mert az egyetlen tuti támpontom mégiscsak az olajban tocsogó tányér. Ugyancsak Veronikától hallottam azt a szuper javaslatot, hogy próbáljam a tésztát egy kis rizottófőző technikával feldobni. Nagyon jó lett, de nem az igazi.

Most utánaolvastam a Wikipedián, pár dolog ismét bekerült a képbe. Tehát a következő kísérlet paraméterei:

  1. Rengeteg bazsalikom
  2. Nagyszemű só
  3. Kevés fokhagyma
  4. Kevés fenyőmag.
  5. Mozsár a kés helyett.

Persze gondolom, az esélyeim a tökéletes pestóra együtt szűkülnek azzal, ahol az emlékeim szépülnek arról a Spanyolországban töltött nyárról.

Vissza a parkettre

Trychydts ||| 2016., március 09., 20:41 |||
Kategóriák:

Öt hetet hagytam ki.

Ezt még decemberben is elképzelhetetlennek tartottam volna, bár a tanáromnak azért megmondtam, hogy a hétköznapi óráinkat egy pár hétig szüneteltetni fogjuk. Gondoltam, hét közben minden energiámra szükségem lesz, de azért milongára még el fogok tudni járni, vagy ha nagyon jól mennek a dolgok, akkor majd egy-egy szerdai csoportos órára is elmegyek majd a Bem rakpartra, azt nem kell előre megbeszélni.

Január elején, amikor leginkább csak a kulturális sokk éreztette hatását, még meg is jelentem a kedvenc milongáimon. Aztán ahogy egyre beljebb sodródtam a mély vízbe, úgy éreztem azt, hogy egyre fáradtabb vagyok, egyre kevésbé van energiám bármire. Hétköznap, ha hazaértem, rendszerint már éjfél előtt ájultam az ágyba; hétvégén meg örültem, hogy élek, legszívesebben ágyban heverészve kortyolgattam a cukrozott fekete teát vagy nyomtam a Skyrimet, amihez végre lett megfelelő laptopom.

Amikor elkezdtek körülöttem tisztulni a dolgok, akkor már tudtam volna menni táncolni, legalább hétvégén, de akkor meg már úgy voltam vele, én bizony nem mutatkozom nyilvánosság előtt, amíg át nem esek egy nagygenerálon. Többé-kevésbé emlékszem arra, milyen volt tavaly, a hosszú tüdőgyulladásom után; elég jól be voltam rozsdásodva. Most meg már túl sok energiát fektettem abba, hogy legalább a bejáratott milongáimon végig tudjak táncolni egy-egy estét; nem volt kedvem megkockáztatni, hogy fél évig feketelistára kerüljek egy-egy rossz tanda miatt. Márpedig ez a közösség nem épp a nagy hibatűréséről híres; még a viszonylag kis hibáknak is elég hosszú árnyéka lesz.

Végül összesen négy órányi gyakorlás után kezdtem bele az első éles tandámba. Pont olyasvalakivel, akit legutóbb is jól elszalasztottam, ezért most nagyon örültem, hogy végre sikerült vele összeakadni. Szerencsére nem löttyintette az italált az arcomba.

Szombaton 13 óra munka után sikerült elmennem — de lehet, hogy a fejlesztői munka jót tesz az embernek, mert régen sikerült ennyire elmélyülten koncentrálnom, mint most. Az egyik tanda alatt annyira belemélyedtem a táncba, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy már alig tudatosul bennem, hogy hol vagyok — olyan volt körülnézni, mint felébredni.

Vasárnap felkértem valakit, akit csak nagyon ritkán szoktam. Nagyon régen táncol, szerepelni is elég rutinosan szokott, szóval rendszerint csak olyankor kérem fel, ha nagyon jó formában érzem magam és látom, hogy nem akarják mások felkérni és úgy érzem, hogy táncolni is szeretne aznap és a múlt héten nem kértem fel… pont egy elég változatos vals szólalt meg. Az elején még tudtam magam türtőztetni és finomra venni a figurát, az utolsó számnál viszont úgy meghajtottam magunkat, mint Singer a a varrógépet.

Csak félúton jutott eszembe, hogy talán nem öt hét kihagyás után kéne nyomni a gázt, csak éppen egy dinamikai váltást sem olyan egyszerű levezényelni ebben a stílusban. Úgyhogy örültem, amikor a végén mégis megölelt.

Gázszerelést vállalok

Trychydts ||| 2016., március 07., 20:41 |||

Nem működött a gáztűzhely, pontosabban folyamatosan szorultunk le a még használható gázrózsákról: egyre lassabban csordogált a nafta, egyre tovább tartott a sütés-főzés. Már rémeket láttam, hogy ha egyszer vendégeket hívunk, kénytelen leszek pár teamécsessel aládurrantani a gulyás levesnek, úgyhogy megkértem Nicoline-t, ugyan, szerváljon már egy gázszerelőt.

A gázszerelő ugyanakkor jól elhajtott minket a vérbe, mondván, ő bizony ilyen piszlicsáré marhaság miatt nem száll ki. Csináljuk meg mi, elmagyarázta vérbeli műszaki mátkámnak, hogyan kell az elfojtott gázba újra életre lehelni. Hazaérve tehát szembesültem az instruckciókkal, bár kicsit olyan volt a dolog, mint amikor nagyanyám megkérte Öreg Balást, magyarázzon el neki egy viccet.

— Te öreg, hallottam egy viccet és nem értem.

— Hát hogy volt az a vicc, Bözsi?

— Jancsi és Juliska elmennek az állatkertbe. Sétálnak az akváriumban, amikor Juliska megkérezi Jancsit:

— Mondja Jancsi, tudja, én legszívesebben egy gyönyörű süllő lennék. Maga milyen hal szeretne lenni?

Mire Jancsi:

— Pszt! Csendesen!

Öregapám gondolkodik, aztán egyszer csak megkérdi:

— Mondd csak, Bözsi, nem lehet, hogy Jancsi azt mondta:

— Pszt! Halkan!

— De hát az ugyanaz! — méltatlankodott nagyanyám.

Na szóval, Nicoline is mutogat nekem egy vékony fémrúdra, hogy azt kéne nekem kicsavarni egy hetes kulccsal. Ránézésre tudtam persze, hogy azt ugyan max a helyéből kiverni tudnám egy hetes kulccsal, úgyhogy jobb híján csak nézem, nézem, és végül csak megtalálom a kis szelepet, amire tényleg illik egy hetes kulcs. Kicsavarom, ahogy a lelkiismeretes szerelő mondta, kitisztítom egy tűvel, majd, ahogy az előírás szólt, gyújtottam egyet csak úgy, szelep nélkül a gázon.

Mintha a Hellboynak forgattunk volna trailert: méteres színes láng csapott a magasba, épp, csak hogy a szakállam nem égett le, és zúgott, mint a veszdelem. A fölötte levő szekrény szerencsére nem hamvadt el teljesen. Visszacsavartam a szelepet, és láss csodát, a gáznyomás ismét példás volt.

Már csak a másik szelep volt hátra.

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site