Bejáratom az új életem

Trychydts | | | 2016., február 27., 23:11 | | |

Nem kezdődött valami sikeresen a nagy blogolós fogadalmam betartása, de igazság szerint erre az első két hónapban valamilyen szinten számítottam is. Teljesen beszippantott az új munkám betanulása, talán valahogy múlt héten kezdett lassan tisztulni a köd az agyamról. Jövő héten már tangó órákat is lefixáltam magamnak, de a legédesebb érzés mégis az volt, amikor múlt héten pénteken négy órakor lekapcsoltam a számítógépet és azzal a boldog tudattal tántorogtam ki a februári délutánba, hogy a hétre tulajdonképpen kész vagyok végeztem.

Tegnap jöttem haza Bécsből — sikerült megint olyan munkát szereznem, ahol bárhová utazom, garantált, hogy nem kell romantikus, köves utcákon mászkálnom, nem kell felfedeznem sehol sem a belvárost, viszont továbbra is mozoghatok jó sok indusztriális környezetben, rutinszerűen lépkedve be a “Staff only” feliratú ajtókon. Fogadkoztam pedig, hogy a szabadidőmben majd körülnézek egy kicsit, de aztán a szabadidőmet végül alvásra fordítottam, másnap pedig arra, hogy keressek egy vonatot, amelyik hamarabb hazahoz. Szerencsére a vonat nem repülő, ha van rajta hely, mindenféle kekeckedés nélkül fel lehet rá szállni.

Kíváncsi vagyok, mikor jön el az, amikor nem az NXP-s azonosítómmal és a régi jelszavammal, hanem az itteni belépési kódjaimmal kezdek majd el belépni a laptopomra. Van, hogy második-harmadik alkalomra jövök csak rá, hogy nem elgépeltem, hanem egy másik cégnél dolgozom.

Új és jól bejáratott kedvenc kajahelyem viszont már van: levest eszem melegszendviccsel. Nem gondoltam, hogy ennyire be fog nekem jönni ez a levesező, de olyankor is tökéletes megoldás, amikor alig van időm, és olyankor is, amikor van bőven — ilyenkor van, hogy kiviszem a cuccot a parkban és ott piknikezek egy sort. Néha csatlakozom a kollégáimhoz ebédre, ilyenkor a világ legrosszabb kínaiájába: úgy veszem, ilyenkor egyúttal a gyengeségeimért is megbűnhődöm. Nehéz megmondani, mi a rossz, a hagymával terhelt, ízetlen húsféleségek vagy a hideg, ragacsos, túlfőzött, állott rizs, de tényleg elég kegyetlen. Kólával próbálom elnyomni az ízét, rendszerint elég kevés sikerrel.

A munkába gyalog járok, ezt is elég jól megszoktam. Olyannyira, hogy amikor hétvégén a piacra mentem, ami ugyanabba az irányba esik, a húsospult előtt állva azt vettem észre, hogy velem van a céges laptopom.

Az ébredő erő (Star Wars — The Force Awakens), 2015.

Trychydts | | | 2016., február 27., 17:33 | | | Kategóriák: ,

Legyünk őszinték: én simán kinőttem a Star Warsból. A régebben lefikázott előzménytrilógia után egyszerűen már kínos végignézni az eredeti első (ma már negyedik részt): zavar az erőltetett tempó, a gyenge dialógusok, a röhejes cselekmény és az arányérzék teljes hiánya. Egyre kevesebb bajom van a Sithek bosszújával, de a legjobban mégis az expanded universe egyes könyveit élvezem. Ezek próbáltak meg mélységet, árnyalatokat, részleteket vinni a történetbe; a zsigeri látványorgiának már nincs sok hatása rám. Ha filmet nézek, akkor valami újdonságra vágyom; arra, hogy gondolkodásra kényszerítsenek.

Az ébredő erőről pont azért akartam kimenni, és pont azért nem fogok megnézni egyetlen folytatást sem, mert a film készítői egyszerűen nem engem céloztak be. Minden egyes képkocka azokat a rajongókat célozza, akik ugyanabból szeretnének még többet látni, amit már eddig is látták ezerszer. Ellentétben az előzménytrilógiával, ami (most mindegy, milyen eredménnyel), mégiscsak újított a koncepción, itt minden konfliktus, szereplő és fordulat szerepelt már valahol, valamelyik filmben — most csak újrahangszerelve láthatjuk ugyanazt. És nem véletlenül említettem az új reményt: még erőfeszítést sem tesznek arra, hogy a cselekményt logikussá vagy koherenssé tegyék: ha a cselekménynek egy bizonyos irányba kell fordulnia, akkor kőbaltával csapkodva fordítják arra. Két dolgot éreztem: hol mérhetetlen unalmat, hol frusztrációt, amikor az újabb és újabb ismétléseket nyomták az arcomba.

Gondolom, a Disney mindent megtett azért, hogy értékként tüntesse fel: van minden megvan a filmeben, ami annak idején, a hetvenes években még szétvetette a mozikat: fantasztikus látvány, űrhajók, öreg mesterek, vicces robotok és bizarr űrlények, régi hagyományok, sátánian intelligens főgonoszok és brutálisan hatékony, könyörtelen algonoszok, nagy áldozatvállalások és egy évekig ládában heverő fénykard.

Harminckét év telt el azóta, hogy először láttam a Star Warst: azóta sokkal komplexebb történetekre van szükségem, szeretem, ha a karakterek A-ból B-be jutnak el, és nem jövök attól izgalomba, ha a Birodalom megépít még egy Halálcsillagot. Reméltem, hogy a készítők nem hagyják teljesen kívül mindazt, amit az expanded universe hozzátett a franchise-hoz; nem is annyira a konkrét történetet hiányolom, mint inkább annak felismerését, hogy még egy akciófilmben sem szégyen valamiféle mondanivalót felvállalni.

Soha nem volt nyilvánvalóbb számomra, hogy a Star Wars tulajdonképpen nem több egy profitgeneráló kereskedelmi márkánál — de azt is tudom, hogy ezért a termékért többet én már egy vasat sem vagyok hajlandó fizetni.

| | |