Elkerített Város

Mindenki megvan (Everybody’s Fine), 2009.

Trychydts ||| 2016., január 05., 0:38
Kategóriák: ,

Hajnal volt már, amikor leragadtam ennél a filmnél, de elég volt egy fél jelenetet megnéznem a New Yorki apartmanjában a felnőtt fiát hiába kereső Robert de Niróval, és máris elszállt minden álmosságom. Végig is néztem, aztán némileg hüledezve láttam, mennyire is megosztotta a kritikusokat a Rotten Tomatoeson.

Fura volt, milyen sokan értékelték hamisnak ezt a történetet — azt hiszem, alapvető hiba kiindulni abból egy film értékelésekor, hogy a kritikus mit tud elképzelni vagy milyen személyes tapasztalatai vannak. Persze könnyen beszélek, nekem elég sok visszaigazolást adott a film ahhoz, hogy velejéig hitelesnek érezzem. Ennek ellenére is hiányoltam a fanyalgás mellől az érveket. Nem világos, hogy a családja érdekében az egész életét egy telefonkábel-gyárban lerobotoló apa miért ne érezhetné azt, hogy öreg- és özvegy korára szeretne közel kerülni gyerekeihez. Ami nem könnyű, hiszen néhány hónapja elhunyt felesége csak egy erősen kiszínezett valóságot közvetített felé — most pedig, amikor végiglátogatja a gyerekeket, akkor azok rögtönzött hazugságokkal próbálják meg előle takargatni életük árnyoldalait. (És ennek az indoklása is telejen hiteles: Frank egy olyan apa volt, aki egész életét arra tette fel, hogy gyerekeinek jobb legyen, mint neki volt — így hát őket is hajtotta keményen a minél jobb teljesítmények felé.)

Nekem kifejezetten tetszett, hogy mennyire plasztikusan hétköznapi mindenki; a mindennapi élet megértése körül forognak a messze nem túlhúzott konfliktusok. Olyan emberekről szól a film, akik alapvetően szeretik egymást, még ha a kölcsönös megértés és elfogadás nem is megy könnyen.

A legtöbben a végkifejletet kifogásolják, mintha túlságosan könnyen oldódnának fel ezek a konfliktusok, mintha érthetetlen lenne, hogyan jöhet mégis össze ez a szétesés előtt álló család. Holott a háttérben álló tragédia pont elégséges magyarázat kellene, hogy legyen. Ennek bekövetkezte a filmnek olyan érzelmi mélypontja, ami nagyon sok dolgot visszamenőleg is érthetőbbé tesz. Ugyanakkor, bár ezért nagyon nagy árat kell fizetniük, mégis mindenki ebben a mélypontban kap lehetőséget kap arra, hogy újraértékelje a többi családtaghoz való viszonyát — anélkül, hogy bármi olyasmit kellene tennie, ami nem következik eddig megismert személyiségéből.

Ami mellett viszont végképp nem érdemes elmenni, azt a finoman elegáns, melankolikus stílus, ami az egész operatőrmunkát összefogja és tovább értelmezi a filmet. A tompa pasztellszínek még jobban belénk nyomják a bemutatott hétköznapok szürkeségét, a magányos, üres tájakon fényképezett, telefonpóznák pedig hatásosan növelik a feszültséget és teszik kézzelfoghatóbbá a szereplők közötti fizikai és lelki távolságot.

Drew Barrymore, Kate Beckinsale és Sam Rockwell elegáns természetességgel játszanak a végtelen rutinnal és könnyedséggel játszó de Niro alá. Az ő helyüket néha a gyerekkori önmagukat megtestesítő gyerekszínészek veszik át — megint egy olyan megoldás, amely eredeti és megindító módon egészíti ki a szavakkal elmesélt történeteket.

A bejegyzés trackback címe:
http://walled.trychydts.hu/index.php/2016/01/mindenki-megvan-everybodys-fine-2009/trackback/

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site