Az egyik búcsúivászaton azt kérdezte a kolléganőm, szoktam-e újévi fogadalmakat tartani. Mondtam, hogy nem csak szoktam, de rendszerint be is tartom őket — nyilván az a trükk, hogy olyasmit vállalok, amit szívesen tartok be.

Idén azt fogadom meg, hogy kissé feltámasztom ezt a blogot hamvaiból és rendszeresen fogok írni. Méghozzá nem csak mindenféle kulturális izéket, hanem megpróbálok megint egy kicsit személyesre hangszerelni a dolgot.

Bemelegítésnek lássunk egy egész éven áthúzódó sztorit: 2015 ugyanis nem kis részben arról szólt, hogyan szántam rá magam arra, hogy ott hagyjam imádott munkahelyemet.

Nem hiszem, hogy nagyon túl lehet becsülni a lehetőséget, amit az NXP-től kaptam; minden papírforma dacára behívtak egy AC-re és onnantól kezdve, néhány kisebb megszakítással, tulajdonképpen egyetlen folyamatos flow volt minden. Egyik lehetőséget kaptam a másik után, olyasmit csinálhattam és tanulhattam, amit imádok, arról már nem is beszélve, hogy életemben először dolgozhattam egy igazi nemzetközi csapat tagjaként. Megismertem egy csomó vevőt, megtanultam, ki mitől nyugszik le, mi kell ahhoz, hogy az ember b2b környezetben hamar és könnyen kialakítsa a jó együttműködés feltételeit. Fejlődtem egy csomót üzleti kommunikációban, dolgozhattam SAP-ban, mi több, egészen jó is lettem benne. Tudom, mi az az iDoc, a sales order, a forecast is a Business Warehouse: csupa olyasmi, ami máshol is nagyon jól jön az embernek. Elkezdhettem igazi projekteken dolgozni, először csak közreműködőként, de aztán vezethettem is; mi több, az utolsó évem egy részét egy olyan projekten mókolva töltöttem, amit elejétől én terveztem meg.

Megismerkedtem a multinacionális vállalati kultúrával is, a performance evaluation és az escalation is mindennapi szókincsem részei lettek, meetingekre jártam olykor szó szerint éjjel-nappal, teamekben és organizationökben dolgozunk, nem főnököm volt, hanem managerem, akinek a tevékenységét — legalábbis nálunk — leginkább „management supportnak” hívták, ami azért alapjaiban különbözött a közszférás parancsuralmi rendszertől.

Szóval jó volt, na.

Egy apróság nem volt olyan jó, jelesül, hogy akármit pályáztam meg, sosem kaptam meg. A karrierem azért mendegélt előre, elő is léptettek (arra a pozícióra nem lehetett pályázni), a fizetésemre sem lehetett panasz, a szakmai portfólióm is szaporodott, éppen csak ráhatásom nem volt arra, mi történik velem. Szépen lassan lett egy sajátságos szerepem a cégnél, afféle Jolly Joker lettem, akit előszeretettel tettek rá mindenféle projektre meg belső support tevékenységre. Ami valahol nem volt rossz, ugyanakkor szépen lassan laposodott el a tanulási görbém, míg egy idő után azon vettem észre magam, hogy új dolgokat már nem nagyon tanít nekem senki. És valahogy mindenkinek nagyon megfelel, hogy itt vagyok és nem is nagyon akarnak máshová engedni — az új lehetőségeket mindig leosztják valaki másnak, számomra nem is mindig transzparens szempontok alapján, nekem pedig csak haloványan lebeg a láthatáron valamiféle délibábként ködlő pozíció, ami majd, egyszer, talán, majd meglátom. Csak hát ugye amikor valaki olyan öreg már, mint én, akkor ezeknek az ellaposodó, nyugis időszakoknak már nem tud olyan nagyon örülni: sokkal fontosabb az elhülyülés elleni küzdelem, mint a nagyon kényelmes pozíció.

Persze, ha az ember ennyire öreg, akkor egyfajta cinikus realizmusra is szert tesz útközben: ha a cég képe rólunk nagyon nem esik egybe az önképünkkel, akkor a legegyszerűbb kimenni a munkaerőpiacra, és megnézni, mit gondolnak rólunk azok a jól fizetett profik, akiket azért foglalkoztatnak, hogy felbecsüljék az embert szakmailag és anyagilag egyaránt. Ha semmi jót, akkor jobb szépen csöndben visszaállni a sorba, ha meg elég nagy a disszonancia, akkor akár tovább is lehet lépni. Úgyhogy Nicoline inspirációjára először rágyúrtam egy kicsit a projektmendzsment módszertanra és CAPM lettem, aztán pedig frissítettem a CV-met és szétküldtem a nagyvilágba.

Őszintén szólva kissé meg is lepett az a lelkes fogadtatás, amivel a külvilág fogadott: a nagyon óvatos, félpontozgatós hümmögéssel szemben, amivel az NXP-ben próbálták meg kissé visszafogni az önmagam iránt érzett lelkesedésemet, elég jól igazolták vissza a jelentkezésemet elég sok helyre, és szépen hívogattak be interjúkra, nem is egyszer a második-harmadik körbe is továbbjutottam. Hamar kiderült persze, hogy ha komolyan gondolom a váltást, akkor nekem már csak felfelé érdemes céloznom, ahol azért kőkemény a kompetíció, de azért egy hat hetes sprint végén mégiscsak ott volt két ajánlat a kezemben.

Az egyik egy NXP-nél valamivel nagyobb vállalat volt, akik egyszer már megkerestek egy fejvadászcégen keresztül: akkor ugyan nem engem választottak, de azért megmaradtak a fejemben. A kiválasztási folyamatot eleve imádtam, minden egyes fordulónak volt értelme és rögtön már az első is tele volt érdekes kihívásokkal.

Az másik viszont ráadásul egy olyan gigacégtől, amelyik évek óta szerepel a listámon, mint potenciális karriercél: ráadásul szakmailag is nyílegyenes folytatása lett volna, annak, amit eddig csinálok. Amikor körbevezettek a leendő munkaterületen, ott olyan dolgokat láttam, amiket eddig csak training slide-okon, és a munka is olyan, hogy minden nap térdig gázol az ember a való életben. Sok ismerősöm volt, aki itt dolgozott vagy éppenséggel most is itt dolgozik és elég jó dolgokat hallottam tőlük.

Ahhoz képest, hogy baromi nagy dilemmázásra számítottam, amikor mind a két ajánlat megérkezett a postafiókomba, elég hamar leesett, hogy nem nagyon van min gondolkodnom. Gyakorlatilag nem volt olyan szempont, ami nem amellett szólt, hogy tegyem félre az előzetes előítéleteimet és ne oda menjek, amelyikhez eredetileg szerettem volna. Ha ugyanis a konkrét pozíciókat és ajánlatokat néztem, az égvilágon minden a kisebb cég mellett szólt: az anyagiak, a munkakörülmények, a munkába lépéskor is nyilvánvaló lehetőségek, a munka nemzetközi jellege,  de még az emberi faktor is. Gondolhatom persze azt, hogy két év múlva majd nagyon jó lesz nekem és tényleg ki fogom használni azt a kifutási lehetőséget, amit a másik, sokkal nagyobb helyen ígérgettek nekem, de ennyi erővel az NXP-nél is maradhatnék: ott is tök jó dolgokat ígértek nekem két év múlvára. Már két évvel ezelőtt is.

Úgyhogy felmondtam. Kifejezetten jól esett amúgy, hogy mire idáig jutottak a dolgok, addigra minden érintett tudott már mindent. Szakítva ugyanis a hagyományokkal, amikor már volt értelme, bejelentettem, hogy állást keresek és nem volt szükség arra, hogy végignyomjam ugyanazt a megalázó hazudozást, amit túlságosan is sok kollégánál végig kellett néznem. Így úgy mehettem interjúzni, hogy erre hivatkozva kértem egy-egy fél napot a főnökömtől; nem kellett izgulnom, hogy átlátnak-e a szitán és felmondáskor sem kellet pironkodva bevallanom, hogy hát igen, nem hasmenésem és fogfájásom volt tizenkilenc alkalommal, hanem valójában állást kerestem.

Az új évet már az új helyen kezdem. Blogolni azért nem az új munkámról fogok.