– Nos, Pál úr, mi ma az ebéd? – kérdi a hazaérkező kapitány, kardját leoldva oldaláról s fegyvergyűjteményébe akasztva, melyet pompás antik fringiák és handzsárok egészítének ki.
Pál úr tudni illik, hogy szakács is.
– Hát „görög olvasó” – felel Pál úr karakán flegmával.
– Az jó lehet – szólt a kapitány -, s mi főtt bele?
– „Angyalbakancs.”
– Hisz az pompás eledel! Terített rám, Pál úr?
Pál úr végigméri e szóra tetőtül talpig a kérdezőt.
– Hát ma megint itthon ebédelünk?
– Ha kapunk valamit, Pál úr.
– Meglészen – szól Pár úr, s hozzáfog a terítéshez, ami annyiból áll, hogy az asztalon levő kék virágos, veres abrosz megfordíttatik, hogy veres virágos, kék abrosz legyen belőle, azután rá egy fajansztányér lehelyeztetik – melléje tétetvén egy szarvasagancs nyelű étszer és egy antik ezüstkanál, miket Pál úr mind megtörülget elébb magában az abrosz szegletében. Kiegészíti egy ócska pezsgőspalack, persze friss kútvízzel tele.
A kapitány széket húz magának az asztal mellé, s kedélyesen helyet foglal rajta, sarkantyús lábait kétfelé elnyújtva.
Pál úr pedig két kezét hátratéve így szól hozzá:
– Már megint nincs egy vad garasunk sem, ugye?
– Bizony nincs ott, Pál úr – szólt Richárd, elkezdve a késsel, villával a tányérján a legújabb capfenstreichot dobolni.
– Pedig még ma reggel két aranyat találtam a lajblink zsebében.
Richárd lovag nevetve inte a kezével:
„Hol van az már!”
– Szép! – dörmögé a vén szolga, s azzal elkapta ura elől a vizes palackot, kiment vele. Valahonnan kerített bele bort. Mikor visszahozta, s letette eléje, folytatá a diskurzust:
– Bizonyosan bukétra ment valami szép lánynak! Vagy elsámpányereztük a cimborákkal? Szép!
Azalatt előkeresett a pohárszékből egy körülcsorba tálat.
Azután egész filozófiai rezignációval mondá:
– Különben én is ilyen voltam, mikor fiatal voltam.
Nemsokára visszatért a gőzölgő tállal.
A „görög olvasó” paszuly volt, jó vastagon rántva, s a belefőtt „angyalbakancs” nem volt más, mint disznóláb.
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai
— Jaj, de szépek vagytok! — nézegeti Nicoline a piacon vásárolt fejtett babot. — Nézd — mutatja nekem — itt egy kakukktojás! Valóban, ott egy szem sötétvörös szem a világos tarkababok között.
A babfőzeléket én mindig rántom, sohasem habarom; minél tovább ázik, annál nyugodtabban kezdek bele a főzésbe. Aztán amikor végre puha a bab, a pirospaprikás-fokhagymás, zsemleszínű rántást szépen lassan felhígítom a bab levével, amíg egy viszonylag híg massza nem lesz belőle. Utána belekeverem a főzővízbe és igyeszem mindent megtenni, hogy semmiképpen se legyen túl csomós. Vízből sem kell sok, elég, ha épp ellepi a babot.
Disznólábat azért nem főzök hozzá, a főzelékeket én leginkább üresen szeretem.