Vége a régi szép nightshifter-napoknak, amikor akkor keltem, amikor akartam, felkelés után olvastam, játszottam, fényképeztem, főztem vagy biciklit szerelnek; reggel be kell mennem dolgozni és nem is engednek haza egészen kora estig. Alapvetően ez a probléma, nem pedig az, hogy nem alhatok sokáig: aludni mindig is utáltam és ez most sincs másképpen.

Brutálnehéz volt ez, talán a múlt hét volt az első, amikor végre tényleg kezdtem elkapni a fonalat: fel tudok kelni elég korán ahhoz, hogy tudjak eleget foglalkozni a saját dolgaimmal ahhoz, hogy ne kizsigerelt, aszott agyú, kiégett bérrabszolgának érezzem magam a munkahelyemen. Apró igazításokra persze szükség volt, például nincs több éjszakázás hajnal háromig — vagy ha mégis van, hát borul a nagy gonddal felépített rend. (Éjfélig tartó tánc azért még belefér, legalábbis pénteken még fel tudtam kelni reggel hatkor.)

Az edzésem is reggelre tolódott; késő délután még simán lehetnek nagyon sokan az edzőteremben, arról már nem is beszélve, hogy az öt hétköznapból hármon fix tangós programom van. Úgyhogy most, hacsak közbe nem jön valami, fél hét körül hallgatok hangoskönyveket futás közben és egy hossszú de tűzforró zuhany után érek be fáradtan de megelégedetten a munkahelyemre. Ahol már rögtön nem olyan rossz ülve tölteni a következő órákat.

Még arról ábrándozom, hogy egy nap majd reggelit is lesz kedvem készíteni magamnak. Egyelőre, visszatérve az államigazgatásban szerzett szokásomhoz, negyed tizenkettőre behúzott reggelivel próbálom pótolni a dolgot.