Nicoline szerint blogot kéne írnom azokról az esetekről, amikor kifejezetten azért eszem/iszom valamit, mert olyasmit olvastam, ami erre inspirál (szakácskönyv nem ér). Annyira megtetszett az ötlet, hogy rögtön csalással kezdem, mivel az alábbi incidens nem mostanában, hanem kb. egy éve, egy brutális influenza alatt esett meg, amikor napokig nyomtam az ágyat a vendégszobában.

It was Will Tierce, former president of the Ford Conty Board of Supervisors. Will had served his district for twenty-four years, six consecutive terms, but had lost the last election in ’83 by seven votes. The Perry mans had always supported Tierce because he took care of them with an occasional load of gravel or a culvert for the driveway.

„Evenin’, Will,” said Joe Frank as the ex-supervisor walked across the lawn and up the steps.
„Evening, Joe Frank.” They shook hands and relaxed on the porch.
„Gemme a chew,” Tierce siad.
„Sure. What brings you around here?”
„Just passin’ by. Thought about Lela’s iced tea and got real thirsty. Hadn’t seen you folks in a while.”

— John Grisham: A Time to Kill

Mind az A Time to Killben, mind a Sycamore Row-ban vedelik a jeges teát, de ez a rész maradt meg legjobban: talán mert az egyik legfeszültebb jelenetet vezeti be. Amint elolvastam, jeges teát kértem az ápolónőmtől; szerencsére az elte.fozocske csoportban megtanultam, hogyan kell készíteni.

Főzünk egy jó erős teát, cukrozzuk (adott esetben citromozzuk), majd annyi jégkockát adunk hozzá, hogy szobahőmérsékletűre hűljön. Finom üdítőital lesz belőle, sokkal finomabb, mint a lassan kihűlt tea.

Na tessék. Már megint megszomjaztam.