Sminktanfolyamra igyekszünk Nicoline-nel. Szürke téli délután van, egyre hűvösebben fúj a szél. A zöldséges oldalában meglátok egy kávéautomatát. Pénzt dobálok bele és kortyolgatom a forró csokit, amíg várjuk a buszt.

— Miért iszol forró csokit? — kérdezi Nicoline.

— Az Amerikai Istenekre gondoltam.

Szerda elgondolkodva, szakállát vakargatva álldogált egy darabig a járda szélén. Aztán átsétált a készpénzautomatákoz és a falba épített éjszakás széfhez és mindkettőt alaposan megvizsgálta. Aztán átmentek Árnyékkal a szemközti boltba, ahol magának egy karamellás jégkrémet vett, Árnyéknak pedig egy forró csokoládét. A bejárat mellett a falon, egy kiadó szobákkal, szerető otthont kereső kutyusokkal és cicákkal teli hirdetőtábla alatt volt egy pénzbedobós telefon. Szerda felírta készülék telefonszámát, majd visszamentek a túloldalra.

— Szükségünk van — mondta hirtelen Szerda — hóra. Sűrűn hulló, irritáló hóra. Gondolnál egy kicsit a hóra?

— Mi?

— Koncentrálj arra, hogy azok a felhők — azok ott, nyugaton — nagyobbak és sötétebbek legyenek. Gondolj a szürke égre és a sarkvidékről lezúduló szélre. Gondolj a hóra.

— Nem hiszem, hogy ez használ majd.

— Hülyeség. Legalább elfoglalod magad valamivel — mondta Szerda, miközben kinyitotta a kocsi ajtaját. Most pedig irány a Kinko. Szállj be gyorsan!

— Hó — gondolta Árnyék, miközben a forró csokiját kortyolgatta az anyósülésen. Hó hatalmas, kárpázatos méretű csomói és tömjei esnek át a levegőn, fehér foltok az acélszürke ég háttere előtt, hó, ami a tél hidegével érinti meg a nyelvedet, ami habozva ad hideg csókot az arcodra, mielőtt halálra fagyasztana. Harminc centi vastag, vattacukorszerű hó, amely tündérvilágot teremt körülöttünk, mindent felismerhetetlenül gyönyörűvé változtatva.

Szerda mondott valamit.

— Tessék? kérdezte Árnyék.

— Azt mondtam, itt vagyunk — felelte Szerda. — Elgondolkodtál.

— A hóra gondoltam — felelte Árnyék.

— Neil Gaiman: Amerikai Istenek (saját fordítás)