Vissza a fényre

Trychydts | | | 2015., február 24., 12:15 | | |

Vége a régi szép nightshifter-napoknak, amikor akkor keltem, amikor akartam, felkelés után olvastam, játszottam, fényképeztem, főztem vagy biciklit szerelnek; reggel be kell mennem dolgozni és nem is engednek haza egészen kora estig. Alapvetően ez a probléma, nem pedig az, hogy nem alhatok sokáig: aludni mindig is utáltam és ez most sincs másképpen.

Brutálnehéz volt ez, talán a múlt hét volt az első, amikor végre tényleg kezdtem elkapni a fonalat: fel tudok kelni elég korán ahhoz, hogy tudjak eleget foglalkozni a saját dolgaimmal ahhoz, hogy ne kizsigerelt, aszott agyú, kiégett bérrabszolgának érezzem magam a munkahelyemen. Apró igazításokra persze szükség volt, például nincs több éjszakázás hajnal háromig — vagy ha mégis van, hát borul a nagy gonddal felépített rend. (Éjfélig tartó tánc azért még belefér, legalábbis pénteken még fel tudtam kelni reggel hatkor.)

Az edzésem is reggelre tolódott; késő délután még simán lehetnek nagyon sokan az edzőteremben, arról már nem is beszélve, hogy az öt hétköznapból hármon fix tangós programom van. Úgyhogy most, hacsak közbe nem jön valami, fél hét körül hallgatok hangoskönyveket futás közben és egy hossszú de tűzforró zuhany után érek be fáradtan de megelégedetten a munkahelyemre. Ahol már rögtön nem olyan rossz ülve tölteni a következő órákat.

Még arról ábrándozom, hogy egy nap majd reggelit is lesz kedvem készíteni magamnak. Egyelőre, visszatérve az államigazgatásban szerzett szokásomhoz, negyed tizenkettőre behúzott reggelivel próbálom pótolni a dolgot.

Jane Eyre és sajtos kenyér

Trychydts | | | 2015., február 24., 0:02 | | | Kategóriák:

“Az utolsók között voltam, akik kimentek, és láttam, hogy az egyik tanár elveszi az egyik zabkásás tálat és megkóstolja, majd ránéz a többiekre. Valamennyiük arckifejezése elégedetlenséget árult el, és egyikük, az erős testalkatú ezt suttogta:

— Undorító lötty! Micsoda szégyen!

[…]

A felvigyázó felállt.

— A növendékeknek szeretnék mondani valamit — mondta. Az órák végeztével általános zsivaly már megindult, de a hangjára rögtön le is csillapodott. Folytatta:

— Ma reggel olyan reggelit kaptak, amelyet nem lehetett megenni; bizonyára éhesek, ezért elrendeltem, hogy mindenkinek szolgáljanak fel sajtos kenyereket.

A tanárok meglepve néztek rá.

— Az én felelősségemre — mondta nekik magyarázólag, majd minden további nélkül elhagyta a termet.

— Charlotte Brontë: Jane Eyre (saját fordítás)

 

Akkortájt találtam ki ezt a kaját magamnak, amikor először lett mikrónk. A kenyérre szeletelt sajtot teszek, majd addig mikrózom, amíg a sajt forrni nem kezd. Kicsit hűlni hagyom, így a kenyér tésztája beissza a sajtot. Mivel a kenyér alja sokszor elég párás, néha egy kést is alátolok, hogy egy kicsit “szellőzzön”.

Hogy is volt az a Szilveszter?

Trychydts | | | 2015., február 23., 17:00 | | |

Viszonylag hamar eljutottunk arra a kompromisszumra, hogy a költözés és karrierváltás, az egész decemberes rohangálás után a legjobb lépés lesz inkább kettesben tölteni a Szilvesztert, valahol vidéken. Nicoline a tőle megszokott rutinnal rögtön kerített is egy helyre kis apartmant Balatonfüred belvárosában, egy elég jól felszerelt konyhával, kilátással a Balatonra. Még ahhoz is elég okos volt, hogy előreláthatólag december 30-tól január 2-ig szervezzük a közös lazítást, gondosan elkerülve mindenféle ünnepi őrületet, másnapos hazatapogatózást és kényelmetlenséget.

Balatonfüredet amúgy is nagyon szeretjük, voltunk már itt többször együtt is, engem meg a múltam legszebb emlékeinek egy része is ideköt; télen ennek ellenére még én sem láttam. Akárcsak a a Balaton-parti városok, Balatonfüred is Csipkerózsika-álomba süllyed télre; maximum a legbelső részeken van egy kis élet. Így az ünnepek táján megmozdulnak valamennyire a dolgok, de éppen csak annyira, hogy ne legyen teljesen halott minden. Nicoline kedvenc velőskenyerezője azért nyitva volt és a közös főzőcskézéshez is egészen jól be tudtunk vásárolni. A virsli egy kissé a kihívásos kategória volt, sokadik próbálkozásra sikerült csak eljutni valami minőségi termékig, de a pizzához pl. mindent megtaláltunk, amit szerettünk volna. Sajna a pizzareceptet valahogy benéztem; tudtam, mit keresek, mégis sikerült egy elgépelt verzióból dolgoznom, ami kb. háromszor-négyszer annyi vizet ír elő, mint amennyi a valóságban kell. Így persze borult az egész, a végredmény meg hat nagyságrenddel rusztikusabb lett a kelleténél. Azért így sem volt rossz.

Klasszikus, gyönyörű téli időnk volt végig; a Balaton éppen fagyott be, napról napra láthattuk, hogyan vastagszik meg a jég; egyik nap pedig sűrű hóesés fogadott minket, amikor a parkba tervezett sétára indultunk. Havas, sötét utcáról betérni egy klasszikus hangulatú cukrászdába sütizni plusz forró csokizni; imádom az ilyen giccsesen klasszikus dolgokat.

Majdnem mindent megcsináltunk, amit terveztünk: kicsit többet sorozatoztunk és kicsit kevesebb filmet néztünk, mint ahogy az a tervekben szerepelt. A pizzán kívül még egy James Bond rántottát sütöttem, amit természetesen, ugyancsak a receptnek megfelelően, rózsaszín pezsgővel kellett fogyasztani. Kicsit tangóztunk is a kiváló minőségű laminált parkettán.

Balaton, szilveszter_0006

Balaton, szilveszter_0036

Balaton, szilveszter_0016

Balaton, szilveszter_0010

Balaton, szilveszter_0007

Landliebe grízpuding és Átjáró

Trychydts | | | 2015., február 18., 16:25 | | | Kategóriák:

Néha eszem valamit uzsonnára. Ha eszembe jut ez a rész az Átjáróból — márpedig mostanában, hogy új csapatban dolgozom, egyre gyakrabban érzem magam úgy, mint egy feltáró — akkor Landliebe grízpudingot.

“Felsóhajtott.

— Az Ikrek soha nem tanulják meg, hogyan bánjanak a pénzzel — mondja — de nagyon jók tudnak lenni az ágyban.

Felöltözünk és valóban elmegyünk enni valamit, de a Társaság kantinjába, ahol sorban kell állnod tálcáddal, és csak állva ehetsz. Az étel nem rossz, főleg, ha nem gondolsz túlságosan bele, miféle táptalajon termelik. Az ára rendben van — nem kerül semmibe. Ha csak azt eszed, amit a kantinban adnak, akkor is bő száz százalékát ígérik mindama tápanyagnak, amire szükséged van. Ez így is van, de csak akkor, ha tényleg mindent elfogyasztasz: az egysejtű és a növényi proteinek önmagukban nem elégségesek. Nem elég csak a szójazselé vagy a baktériumpuding — mind a kettőt meg kell enned.”

Frederik Pohl: Gateway — saját fordítás

Zen. Zummm.

Trychydts | | | 2015., február 17., 21:15 | | | Kategóriák: ,

Keddenként tangó technikára járok Tiháékhoz. Utána merő zen vagyok, békében a világgal és egy fokkal jobb viszonyban a saját testemmel. Amióta ide járok, alig fárad a lábam tánc közben, oda terhelek, ahová kell és egyre inkább értem, mit csinálok. Imádom a technikaórákat. Ilyenkor elemeire szedjük szét a tangót; nem figurák után rohanunk, csak mozdulatokat tökéletesítünk. Mégis jobb lesz tőle minden.

Az egyik leggyakoribb vezényszó a zummm. Sok kulcsmozdulat van, amit nem megcsinálni kell, csak zummm, hagyni, hogy megtörténjen. Dolgozni nem ezen kell, hanem az előkészítésen; ha az megvan, már nem lehet elrontani.

Tiha és Kati pedig remek tanárok, akik mindenkire egyesével figyelnek, mindenkinek személyre szabott tanácsokat adnak, és még olyan részletekre is van szemük, hogy cserélgessék a sorokat, hogy mindenki szem elé kerüljön.

És olyan gyönyörűen csinálják a legegyszerűbb lépéseket is, hogy az már önmagában kedvet csinál minden gyakorlathoz.

Egy tökéletes milonga

Trychydts | | | 2015., február 12., 1:40 | | | Kategóriák: ,

Most már jó ideje, hogy nem úgy tekintek a milongákra, mint régebben. Az izgalom nem múlt el, most is, ha elkezdek egy táncot, van bennem egy adag stressz — még azokkal szemben is, akiket már jól ismerek. Ahogy a Pókembertől tudjuk, a nagy hatalom nagy felelősséggel jár, és hogy négy szám alatt el tudok mondani egy történetet szavak nélkül, egy olyan varázslat, amivel még mindig nem tudok betelni. De azt valahogy már nem esik nehezemre elhinni, hogy ha elmegyek egy milongára, akár egyedül is, akkor elég sokat fogok tudni táncolni — most már elég sokan hajlandóak eljönni velem. Most is vannak persze, akiknek éppen a feketelistáján tartózkodom egy-egy balul sikerült tanda következményeképpen, vannak, akik ránézésre látják, hogy nem vagyok nekik elég magas szinten, és van egy (most már viszonylag vékony) réteg, akiket csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem kérek fel — ők a tanáraim, a hivatásosok vagy akik csak olyan magas szinten táncolnak, hogy úgy érzem, egyelőre nem lennénk egy súlycsoportban. De vannak olyanok is, akik már ismerősként köszöntenek és szívesen beillesztenek az estéjükbe, ha épp arra járok.

Múlt héten a vasárnapi milonga egy alkalom erejéig visszatért az Urániába, kértem számot is és már az elején ott voltam. Akkor még nem tudtam, de ez az igazán tökéletes esték egyike volt. Leginkább azért, mert most éltem meg először, hogy képes vagyok egy teljes estét végigtáncolni csak ismerősökkel, úgy, hogy szinte csak akkor ülök, amikor szeretnék — és még az utolsó tandára is jut nekem valaki. Ez utóbbi különösen trükkös dolog; ilyenkor már nagyon kevesen vannak csak, párt találni is nehezebb tehát, de hát ilyenkor van a La Cumparsita, ami már csak szimbolikus ereje miatt is nagyon fontos nekem és valahogy nagyon jó érzés a milonga végén befejezni az estét, nem csak hazamenni, amikor mások táncolnak. (Az egyetlen kivétel, amikor olyan táncot kapok valakitől, aminek az utánérzését inkább megőrizném magamnak az est hátralevő részére.)

Szóval mindig volt, aki szívesen táncol velem, ráadásul még én is formában voltam — előfordul, hogy nagyon szeretnék valakivel összekerülni, aztán, amikor sikerül, persze jól elrontom a legdrámaibb pillanatokat. De most abszolút nem ez történt, kábé a maximumot nyújtottam, ami bennem van. Két különösen fontos tandám is volt pedig, de mind a kettő hibátlanul sikerült.

Ezzel a számmal még Csontos Kata ismertetett meg bennünket, amikor a tangó zeneiségével foglalkoztunk; sokkal később hallottam élőben is milongán. Most pedig ezt kértem — magamban pedig már azt is elképzeltem, kivel szeretném ezt eltáncolni.

Sikerült is elcsípnem az illetőt, utána pedig sikerült tök jól ráhangolódnom a zenére és visszaadnom, ami nekem ezzel kapcsolatban a fejemben van. Technikailag nem annyira egyszerű ez azért, elsősorban azért, mert tényleg van egy nagyon erős ritmikája, és a tánc akkor működik a legjobban, ha az embernek sikerül olyan lépéseket választania, amik illeszkednek ehhez a belső játékhoz.

A másik fontos tandám Eszter tangós-születésnapi ajándéka volt. Korábban már táncoltunk vals tandát, ezért most is itt váltottam be a kuponomat. Sajnos fogalmam sincs, mire táncoltunk, pedig ha a DJ-t kéri fel az ember, eléggé adottak a feltételek ahhoz, hogy az ember rákérdezzen — az elején azonban még a technikára koncentráltam, a végére pedig annyira felszabadultam, hogy ez nem is tűnt olyan lényegesnek. Imádom a valsot (ez tulajdonképpen a tangós keringő, rengeteg forgással, amit rendszerint szünetek nélkül, egy folyamatos flowban a legjobb táncolni), de most különösen lendületes táncok szóltak. Szerencsére nagyon jó táncossal a bonyolultabb dolgokat is könnyű megmondani, és miután minden időzítésem sikerült, egyszer csak vége lett a tandának és megöleltek a teljesítményemért.

Bár elsősorban ezekkel a táncokkal akartam bizonyítani magamnak, boldog voltam, hogy a többi is elég jól sikerült; ott volt szinte mindenki, akivel mostanában a legszívesebben alkotok párt és mindenkivel volt egy-két nagyon jó pillanatom. A La Cumparsita pedig ezúttal maga volt a színtiszta zen.

Panodráma: Más nem történt

Trychydts | | | 2015., február 10., 23:07 | | | Kategóriák: ,

Panodráma legújabb produkciója, a középiskolás fiatalokat rendszeresen molesztáló, szexuálisan kihasználó Sipos Pál ügye (a történteket először a 444.hu tárta fel) alapján született Más nem történt az eddigiektől eltérően nem verbatim színház. Pass Andrea saját feldolgozása egy olyan erős, őszinte és elegáns megközelítésnek bizonyult, hogy az előadás végére maximálisan elmúlt belőlem a kezdeti húzódozás.

Talán a legerősebb része a darabnak, hogy belülről ismerhetjük meg ezt a történetet. Mivel az előadás nézőpontja a diákoké, köztük vagyunk, azt látjuk-halljuk, ami órák alatt/közben/után, házibulikon, otthon és iskola utáni foglalkozásokon történik, csak azt tudjuk, amit ők. Látjuk, hogy van egy népszerű tanár, érthető, hogy miért kötődnek hozzá a fiatalok — nem tartja magát túl mereven a szabályokhoz, de mégis csak értelmes keretek között rugalmas. Meghallja a valódi problémákat, és segít, ha csak lehet: a kiválasztott prűd matektanárnő helyett megoldja a szexuális felvilágosítást, érzelmi-szellemi iránymutatást ad az identitáskrízisben levő gyerekeknek. Elfogadja őket olyannak, amilyenek, nem akar mindenbe beavatkozni — talán éppen ezért lehet hiteles példakép. És éppen ezért hat mellbevágóan, amikor elkezdjük sejteni, hogy hogyan él vissza azoknak a bizalmával, akikről azt gondolja, hogy elég magányosak és sebezhetőek ahhoz, hogy büntetlenül lehessen náluk próbálkozni.

Szimpatikus, hogy a hangsúly nem a részleteken való csámcsogáson van, hanem a probléma valódi mélységeinek bemutatásán. Láthatjuk a fiatalok tanácstalanságát, az énkeresés magányosságát, a generációs problémákat, a nevelési és az oktatási módszerek elégtelenségét, elavultságát, a felnőttek korlátoltságát és a gyerekekre ható saját bizonytalanságát. A gyereknevelés akkor is egy nehéz feladat, ha megvan ennek a megfelelő kultúrája; a mai magyar valóságnak viszont a tanárok gyakori kontraszelektáltsága éppen úgy része, mint a szülők tájékozatlansága, érdektelensége vagy frusztrált szerepzavara.

Hogy pontosan mi történt a darabban megalázott gyerekekkel, az tulajdonképpen a néző elképzelésére van bízva, de nyilván alapjaiban befolyásolja a véleményünket, mennyit tudunk az eredeti, valóságos történetről.

Mind a rendezés, mind a játék minimalista letisztultságában is nagyon erősen hat. Senki nem mesterkélt vagy erőltetett; sokszor a nyomasztó történet ellenére is muszáj nevetnünk, annyira hitelesen köszönnek vissza a mindennapi élet visszásságai, felemás, fonák helyzetei. A Panodráma Facebook-oldalán az osztályt játszó fiatalokkal készült interjúk révén egy kicsit jobban is megismerhetjük őket; rám Dombi Diána,  Szepes Anna és Potocsni Klaudia hatott a leginkább.

A darab vége az egyetlen, amit nem nagyon tudtam hová tenni. A testnevelőtanár nélkül maradt diákok kimennek a parkba, sétálgatnak, beszélgetnek a napon, a fiúk udvarolnak a lányoknak, az élet megy tovább. Miközben — ezt már csak az újságcikkekből tudjuk — az esetek elszenvedői évekig, évtizedekig szenvedtek a történtekről. Ez a feszültség viszont számomra feloldódik a záró jelenettel. Persze ez nem jelenti azt, hogy a felvetett kérdések ne foglalkoztatnának azóta is.

Cabaceo

Trychydts | | | 2015., február 10., 10:38 | | | Kategóriák:

Hosszan nézem, mire végre felém fordítja a fejét és észreveszi, hogy rá várok…

Épp őt keresem a tömegben, amikor egyszer csak ott van előttem, egymásra nézünk, lerakja a vizespalackját és tíz másodperc múlva már táncolunk…

Beszélget valakivel, de mosolyogva odabólint nekem és a cortina végén feláll…

Megszólal a szám, amit én kértem és vele szerettem volna eltáncolni, nem csak megtalálom, de szabad is és össze is akad a tekintetünk…

Már a cortina elején ott áll előttem és mosolyogva biccent nekem a forma kedvéért…

Régóta ül és mindig keres valakit — örül neki, hogy végre talált…

Soha nem ül egy másodpercnél tovább, de hatodszorra végre engem választ.

Egy éves vagyok

Trychydts | | | 2015., február 02., 16:07 | | | Kategóriák: ,

I have been dancing tango for a year. A lucky coincidence that the beginning of my very first tango lesson has been documented: Gaspar Laszlo and Katalin Csontos demonstrated what tango is like. Then we started to walk around in pairs with our palms touched together; myself with Zsófia Dániel.

It has been one huge adventure — it is hard to think into everything that happened and how much I could develop in this 365 days. I attended a lot of lessons and workshops, I was on 3 tango weekends, on one tango festival and on one tango flashmob, besides of many, many milongas.

It is impossible to enumerate everybody who helped along the way, so let me just thank to those who did the most for me.

Laszlo Gaspar and Katalin Csontos I have already mentioned: they were the ones starting me on that journey and this is something I will never forget. Rápolthy Gabriella is also a wonderful teacher who I could wholeheartedly recommend to everybody. She took a huge role in refining my leading skills, teaching simple yet effective moves and patiently advising me on every tango-related topic. Endre Szeghalmi and Mária Glotz also improved a lot on our technique with Zsófi, and they were there for me on a November weekend when I was just about to give up and gave me a fresh start on a wonderful set of milongas, lessons and tango cafes. Marta Bucsi inspired and lectured me on how to move forward all the time.

My favorite dj, Kárász Eszter put together countless wonderful tandas for us; Katalin Czidor also gave me one magical experience when I left many boundaries behind during a single Sunday night.

I have danced with many wonderful partners, but I definitely owe a special thank you to some of them. First and foremost to my love and regular partner Zsófia Dániel, who supported me all along. Borók Zsuzsa was one of the first followers who agreed to dance with me on a milonga in September and she never stops charming and inspiring me ever since. Since I met Kata Jezsó with her lively, fun-loving and fun-inspiring stlye, milongas she attends becomes a very special experience to me. The charmingly unpredictableMirela Pascaru never lets me forget the importance of paying close attention and to expect (and appreciate) surprises all the time. The balanced, punctually and attentively dancing Ramona Kyoko Wentworth always teaches me a bit more on how to stay focused and tuned to each other.

I hope to stay around for a very long time.

(Másolva a Facebookról.)

Amerikai Istenek és forró csokoládé

Trychydts | | | 2015., február 02., 16:00 | | | Kategóriák:

Sminktanfolyamra igyekszünk Nicoline-nel. Szürke téli délután van, egyre hűvösebben fúj a szél. A zöldséges oldalában meglátok egy kávéautomatát. Pénzt dobálok bele és kortyolgatom a forró csokit, amíg várjuk a buszt.

— Miért iszol forró csokit? — kérdezi Nicoline.

— Az Amerikai Istenekre gondoltam.

Szerda elgondolkodva, szakállát vakargatva álldogált egy darabig a járda szélén. Aztán átsétált a készpénzautomatákoz és a falba épített éjszakás széfhez és mindkettőt alaposan megvizsgálta. Aztán átmentek Árnyékkal a szemközti boltba, ahol magának egy karamellás jégkrémet vett, Árnyéknak pedig egy forró csokoládét. A bejárat mellett a falon, egy kiadó szobákkal, szerető otthont kereső kutyusokkal és cicákkal teli hirdetőtábla alatt volt egy pénzbedobós telefon. Szerda felírta készülék telefonszámát, majd visszamentek a túloldalra.

— Szükségünk van — mondta hirtelen Szerda — hóra. Sűrűn hulló, irritáló hóra. Gondolnál egy kicsit a hóra?

— Mi?

— Koncentrálj arra, hogy azok a felhők — azok ott, nyugaton — nagyobbak és sötétebbek legyenek. Gondolj a szürke égre és a sarkvidékről lezúduló szélre. Gondolj a hóra.

— Nem hiszem, hogy ez használ majd.

— Hülyeség. Legalább elfoglalod magad valamivel — mondta Szerda, miközben kinyitotta a kocsi ajtaját. Most pedig irány a Kinko. Szállj be gyorsan!

— gondolta Árnyék, miközben a forró csokiját kortyolgatta az anyósülésen. Hó hatalmas, kárpázatos méretű csomói és tömjei esnek át a levegőn, fehér foltok az acélszürke ég háttere előtt, hó, ami a tél hidegével érinti meg a nyelvedet, ami habozva ad hideg csókot az arcodra, mielőtt halálra fagyasztana. Harminc centi vastag, vattacukorszerű hó, amely tündérvilágot teremt körülöttünk, mindent felismerhetetlenül gyönyörűvé változtatva.

Szerda mondott valamit.

— Tessék? kérdezte Árnyék.

— Azt mondtam, itt vagyunk — felelte Szerda. — Elgondolkodtál.

— A hóra gondoltam — felelte Árnyék.

— Neil Gaiman: Amerikai Istenek (saját fordítás)

A Time to Kill és jeges tea

Trychydts | | | 2015., február 02., 15:14 | | | Kategóriák:

Nicoline szerint blogot kéne írnom azokról az esetekről, amikor kifejezetten azért eszem/iszom valamit, mert olyasmit olvastam, ami erre inspirál (szakácskönyv nem ér). Annyira megtetszett az ötlet, hogy rögtön csalással kezdem, mivel az alábbi incidens nem mostanában, hanem kb. egy éve, egy brutális influenza alatt esett meg, amikor napokig nyomtam az ágyat a vendégszobában.

It was Will Tierce, former president of the Ford Conty Board of Supervisors. Will had served his district for twenty-four years, six consecutive terms, but had lost the last election in ’83 by seven votes. The Perry mans had always supported Tierce because he took care of them with an occasional load of gravel or a culvert for the driveway.

“Evenin’, Will,” said Joe Frank as the ex-supervisor walked across the lawn and up the steps.
“Evening, Joe Frank.” They shook hands and relaxed on the porch.
“Gemme a chew,” Tierce siad.
“Sure. What brings you around here?”
“Just passin’ by. Thought about Lela’s iced tea and got real thirsty. Hadn’t seen you folks in a while.”

— John Grisham: A Time to Kill

Mind az A Time to Killben, mind a Sycamore Row-ban vedelik a jeges teát, de ez a rész maradt meg legjobban: talán mert az egyik legfeszültebb jelenetet vezeti be. Amint elolvastam, jeges teát kértem az ápolónőmtől; szerencsére az elte.fozocske csoportban megtanultam, hogyan kell készíteni.

Főzünk egy jó erős teát, cukrozzuk (adott esetben citromozzuk), majd annyi jégkockát adunk hozzá, hogy szobahőmérsékletűre hűljön. Finom üdítőital lesz belőle, sokkal finomabb, mint a lassan kihűlt tea.

Na tessék. Már megint megszomjaztam.

| | |