Nem kell jó embernek lennünk, hogy kis helyen is elférjünk

Trychydts | | | 2014., október 13., 21:53 | | | Kategóriák: ,

„Amikor végre eljött a reggeli ideje, az soha nem volt elég. Ha kért még, felszólították, kérje ékes görög nyelven; majd azt válaszolták neki, ugyancsak ékes görög nyelven, hogy egészségesebb, ha keveset eszik az ember reggelire.”

— Mary Renault, Fire from Heaven (saját fordítás)

Táncoljunk 60×60 centin; legyen benne ocho, ocho milonguero, moulinette és oldallépés egymás körül. András és Zsóka helyes kis csíkokat is ragasztottak a padlóra, hogy minél egyértelműbb legyen a feladat, sőt, aztán székekkel is körbepakolnak bennünket.

A hajmeresztő, hogy a feladat nem lehetetlen. Amikor ránéztem a kijelölt területre, az első gondolatom persze az volt, hogy bocs, de én eleve nagyobb vagyok, mint 60×60 centi; aztán veszünk egy nagy levegőt és mégis megpróbáljuk. Kiderül, a workshop első másfél órájában tényleg erre a feladatra készített fel bennünket Zsóka és András, de akkor még valahogy azt gondoltam, hogy ez egy amolyan szürreális túlzás csupán, amit nem kell túlságosan komolyan venni. (És akkor még hátra volt az, amikor zsebkendővel a lábunk között kellett táncolni.)

Olyasmi ez, amit akár az orvos is felírhatott volna nekem: geometriailag tökéletes kockafejem van, jobban szeretem, ha egy rendezvényen mindenki szabályokhoz igazodik, mintha megy a saját erőszakos feje után és küzd minden talpalatnyi parkettért az utolsó csepp véréig. Arról már nem is beszélve, hogy mostanában nem is egy olyan milongán voltam, ahol már egy talpalatnyi saját hely is luxusnak számít. A partneremet is jobban szeretem biztonságban tudni, mint folyamatosan kockáztatni a testi épségét az állandó tülekedésben. Már régóta gondoltam, jó lenne megtanulni, mi is a teendő ilyen helyzetben — aztán teljesen véletlenül szembe jött ez a lehetőség. Még szerencse, hogy szombat kora reggel felkeltem egy kicsit fórumozgatni; gyors, határozott mozdulatokkal átszabjuk a napunkat, így egykor csatlakozni tudtunk az érdeklődő sokadalomhoz (rajtunk kívül még egy pár volt jelen). Talán egy kicsit kevésbé diszkrét marketing nem ártott volna.

Aki nem volt ott, sajnálhatja, mert rafináltan van felépítve a workshop nagyon. Bevezetésképpen egy aprócska (akkor még a 2.5×2.5 méter aprócskának tűnik) kis karámban kell táncolnia minden résztvevőnek egyszerre, közben Andrásék alakítják az önző, furakodó táncospárost. Utána kezdjük el csak megtanulni, hogyan intézzünk mindent szorosan magunk körül, hogyan adjak utat a határozott elfordulással magam mellett egy új irányhoz, hogyan irányítsak lépés helyett csak felsőtesttel. Ez egy hatalmas paradigmaváltás: amikor az ember megtanul tangózni, leginkább a hétmérföldes lépésekhez van hozzászokva, legszívesebben, folyamatosan, lendületesen haladna minden figura után. Na, erre nincs tér abszolút egy ilyen zsúfolt milongán, a folyamatos táncélményhez így mindenféle piszkos trükköket kell bevetni, amiket apránként meg is tanulgatunk: ha nem is tökéletesen, de azért később is használhatóan. A vége felé, a ragasztószalagos-zsebkendős gyakorlat után visszaterelnek minket a karámba, ahol először bénáztunk, és lám, van helyünk bőven, éppen csak pánikrohamot nem kapunk az agorafóbiától.

A workshopnak még a milonga etikett cizellálása képezi szerves részét: akkor már amúgy is elég volt a kihívásokból, jó ezeket átvenni olyasvalakiktől, akik rendszeresen boldogulnak mondjuk egy tangó maratonon is — nekem ez még évekre van, de jó látni, merre van az előre.

A slusszpoén persze mégis az, amikor este beszorulok az Urániában és faarccal, lépés nélkül levezetek egy ochot magam mellett.