Elképesztően izgalmas és érdekes álmom volt. Nicoline szerint a túl sok kaja miatt, szerintem a tegnapi slampoetry-döntő tett ilyen szabaddá. Azt álmodtam, hogy egy lyuk vagyok a földben, pontosabban egy kis gödör valahol a kilencedik kerületben, az Üllői út és a Baross utca között — mégis egy tudattal rendelkező entitás. Aki olvasta az Amerrikai Isteneket Neil Gaimantól, az azért el tudja képzelni, hogyan is lehetséges ez, de azért elég absztrakt érzés volt.

Hogy romantikusabb legyen a dolog, egy barátom is volt, egy kisfiú, aki ott lakott az egyik szomszédos telken levő házban és valahogy rájött erre — telente, amikor megteltem vízzel, csúszkált rajtam, máskor meg azzal szórakoztattam, hogy kis agyagfigurákat hoztam létre neki a falamból, akik mozogni és beszélni is tudtak. Néha velem beszélte meg a lelki problémáit is; elég sokáig azt gondolta, hogy én tulajdonképpen csak egy kis agyagemberke vagyok.

Egyszer aztán valami buliból jött haza és szóba került, hogy ki is vagyok valójában, és akkor már elég idős is volt ahhoz (fiatal felnőtt), hogy megértse. Rájött arra is, hogy elpusztulni akkor tudok, amikor egy ilyen lyuk megszűnik lyuk lenni: ha megtöltenek mindenféle szeméttel, az nem jó ugyan nekem, de attól még maradok egy gödör. Ellenben ha újradolgozzák a területet, elsimítják a talajt vagy úgy töltenek fel, hogy nem tudnak megkülönböztetni a környezetemtől, akkor tényleg végem.

Már fiatal felnőttként megvette a telket, körülkerítette, hogy ne lehessen semmi bajom, aztán, hogy végképp biztosítsa a jövőmet, egy hatalmas buli keretében leplezte le, hogy egy óriási, oldalt kipalánkozott, kb. két elemet mély gödröt csináltatott belőlem. A vendégek meg nem értették, mire neki az a bazi nagy gödör. Az pedig végig az ő titka maradt, hogy így csak hatalmasabbá tette az ő saját, helyi istenségét.

„Amikor végre eljött a reggeli ideje, az soha nem volt elég. Ha kért még, felszólították, kérje ékes görög nyelven; majd azt válaszolták neki, ugyancsak ékes görög nyelven, hogy egészségesebb, ha keveset eszik az ember reggelire.”

— Mary Renault, Fire from Heaven (saját fordítás)

Táncoljunk 60×60 centin; legyen benne ocho, ocho milonguero, moulinette és oldallépés egymás körül. András és Zsóka helyes kis csíkokat is ragasztottak a padlóra, hogy minél egyértelműbb legyen a feladat, sőt, aztán székekkel is körbepakolnak bennünket.

A hajmeresztő, hogy a feladat nem lehetetlen. Amikor ránéztem a kijelölt területre, az első gondolatom persze az volt, hogy bocs, de én eleve nagyobb vagyok, mint 60×60 centi; aztán veszünk egy nagy levegőt és mégis megpróbáljuk. Kiderül, a workshop első másfél órájában tényleg erre a feladatra készített fel bennünket Zsóka és András, de akkor még valahogy azt gondoltam, hogy ez egy amolyan szürreális túlzás csupán, amit nem kell túlságosan komolyan venni. (És akkor még hátra volt az, amikor zsebkendővel a lábunk között kellett táncolni.)

Olyasmi ez, amit akár az orvos is felírhatott volna nekem: geometriailag tökéletes kockafejem van, jobban szeretem, ha egy rendezvényen mindenki szabályokhoz igazodik, mintha megy a saját erőszakos feje után és küzd minden talpalatnyi parkettért az utolsó csepp véréig. Arról már nem is beszélve, hogy mostanában nem is egy olyan milongán voltam, ahol már egy talpalatnyi saját hely is luxusnak számít. A partneremet is jobban szeretem biztonságban tudni, mint folyamatosan kockáztatni a testi épségét az állandó tülekedésben. Már régóta gondoltam, jó lenne megtanulni, mi is a teendő ilyen helyzetben — aztán teljesen véletlenül szembe jött ez a lehetőség. Még szerencse, hogy szombat kora reggel felkeltem egy kicsit fórumozgatni; gyors, határozott mozdulatokkal átszabjuk a napunkat, így egykor csatlakozni tudtunk az érdeklődő sokadalomhoz (rajtunk kívül még egy pár volt jelen). Talán egy kicsit kevésbé diszkrét marketing nem ártott volna.

Aki nem volt ott, sajnálhatja, mert rafináltan van felépítve a workshop nagyon. Bevezetésképpen egy aprócska (akkor még a 2.5×2.5 méter aprócskának tűnik) kis karámban kell táncolnia minden résztvevőnek egyszerre, közben Andrásék alakítják az önző, furakodó táncospárost. Utána kezdjük el csak megtanulni, hogyan intézzünk mindent szorosan magunk körül, hogyan adjak utat a határozott elfordulással magam mellett egy új irányhoz, hogyan irányítsak lépés helyett csak felsőtesttel. Ez egy hatalmas paradigmaváltás: amikor az ember megtanul tangózni, leginkább a hétmérföldes lépésekhez van hozzászokva, legszívesebben, folyamatosan, lendületesen haladna minden figura után. Na, erre nincs tér abszolút egy ilyen zsúfolt milongán, a folyamatos táncélményhez így mindenféle piszkos trükköket kell bevetni, amiket apránként meg is tanulgatunk: ha nem is tökéletesen, de azért később is használhatóan. A vége felé, a ragasztószalagos-zsebkendős gyakorlat után visszaterelnek minket a karámba, ahol először bénáztunk, és lám, van helyünk bőven, éppen csak pánikrohamot nem kapunk az agorafóbiától.

A workshopnak még a milonga etikett cizellálása képezi szerves részét: akkor már amúgy is elég volt a kihívásokból, jó ezeket átvenni olyasvalakiktől, akik rendszeresen boldogulnak mondjuk egy tangó maratonon is — nekem ez még évekre van, de jó látni, merre van az előre.

A slusszpoén persze mégis az, amikor este beszorulok az Urániában és faarccal, lépés nélkül levezetek egy ochot magam mellett.

„– Bármikor felkérhetsz, nem foglak visszautasítani.”

Számomra ezzel az ígérettel (amit nem Nicoline-tól kaptam) ért az abszolút csúcsára az Októberpest Tangofest, vasárnap este az Urániában. Csütörtök este, amikor lefelé ballagtam a Műcsarnok kávézójába szervezett milongára, még álmodni sem mertem volna ekkora elismerésről.

Huszonhárom tandát táncoltam végig Nicoline nélkül — összesen talán kétszer vagy háromszor éreztem, hogy kifejezetten próbára teszem a partnerem türelmét. Igyekeztem elég hamar, még az első tánc előtt definiálni magam, mint nyolc hónapja tanuló kezdőt, utána viszont már egyszerűen csak próbáltam a legjobbat adni magamból és nem mentegetőzni. Ez a taktika elég jól bevált: sokszor összejött a megfelelő összhang és engem sem nyomasztott, hogy a másik esetleg többet várna tőlem, mint amit nyújtani tudok.

Elképesztően jó érzés, amikor egy viszonylagos idegen követ engem, és azt lépi, amit én — anélkül, hogy (amivel nagyon kezdő koromban próbálkoztam) komolyabban rángatnám. Egyre inkább felsőtesttel irányítok; néhányan még azt is megjegyezték, hogy kellemes engem követni. Egy milonga tanda volt csak, amikor kifejezetten a másik tudására és tapasztalatára kellett támaszkodnom. Ennél még egy fokkal kínosabb volt, amikor egy másvalaki inkább csak levizsgáztatott majd beírt egy hármast. Egyszer pedig, hogy is fogalmazzam finoman, letáncoltak a sárga földig. Minden figurán volt három díszítés, egy idő után már felfogni sem nagyon tudtam, mit csinál a partnerem, mikor, miért és merre fordulunk, csak sétálgattam mellette és arra gondoltam, talán a Tündérkirálynő táncolhat így egy elefánttal. Ennek a szereposztásnak megfelelően minden szám után rám is mosolygott, miközben én az egyensúlyomat keresgéltem a lábaimon.

Összességében véve mégis az ismerkedést és a kapcsolatépítést élveztem a legjobban ezen a hétvégén. Volt aki másodszorra, harmadszorra vagy negyedszerre is eljött velem — pedig ilyenkor már nem voltam ismeretlen, tudatosan mondtak nekem igent. Az egyik partnerem a tánc után még tanított is egy apróságot — ez már egy informális és bizalomteli lépésnek számít egy milongán.

Három volt tanárom is felkért. Elég sok kellene ahhoz, hogy a saját tanáraimmal kezdeményezzek táncot; tisztában vagyok a kettőnk közötti különbséggel, ráadásul tudom, hogy az összes gyenge pontomat ismerik vagy ismerhetik.

Pirity Andinak a nyári táborban voltam a kezei alatt, most a Műcsarnokban szólított meg hátulról, amikor éppen a szemkontaktust keresgéltem valakivel a következő körre. Kedden, az élmény-leülepítő órámon Gabriella elmagyarázta nekem, amit persze magamtól is sejtettem: iszonyúan kell figyelnie egy haladó táncosnak egy kezdőre ahhoz, hogy azt tudja vele éreztetni, amit Andi velem. Úgy viselkedett, mintha élete táncát táncolná, minden simán ment, minden mozdulatomnak ott volt a tükörképe és ő mosolygott, nevetett és dicsért végig.

Kata az első tanárnőm volt, azóta is mind közül ő a leginkább tanárszerű; fegyelmezett, konkrét és a direkt kritika következetes híve. A Hölgyválaszban kért fel. Nagyon egyedi stílusa van, még a mostani tanárom, Gabriella táncol hozzá hasonlóan. Amikor megöleljük egymást, általában minden nőnél érezhető egy határozott, egyértelmű jelenlét előttem, amelyikkel jobb esetben együtt mozgok, rosszabb esetben belegázolok kissé. Kata ezzel szemben csak egy gondolatnyi érintés a karomon; ott van, de csak alig érezhetően. A tánc jutalma itt nem az, ha érzem, hogy a másik is ugyanazt mozdulja, amit én, hanem ha ez a nagyon finom kapcsolat marad fenn végig.

Bár tudtam, hogy most csak táncolunk, kicsit mégis olyan volt, mintha szigorlatoznék — nem volt még olyan messze az idő, amikor Kata sétált körbe-körbe a tánciskolában, miközben mi küszködtünk az éppen aktuális feladattal, és lélegzet-visszafojtva vártam, mond-e valamit, amikor hozzám ér a sorban. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) majdnem mindent kihozott belőlem, amit megtanultam, még egy sacadát is csináltam, ami nekem az első alkalom volt Nicoline nélkül, nem kontrollált környezetben. „Köszönöm szépen, fogok máskor is”  — köszönt el. (Átmentem.)

Mártáról már írtam nem olyan régen — csütörtökön elvitt egy milonga tandára, illetve volt egy szerencsekártyám még korábbról, azt egy klasszikus tangóra használtam fel. Ő amúgy mindig és mindenütt ott volt, iszonyú sok munkája volt ebben is — hálásak lehetünk neki megint.

Érdekes élmény látni, hogyan változik az ember árfolyama egy-egy milongán az idő előrehaladtával. Az elején még csak elkeltem valahogy; éjfél után, amikor már sok kedvelt és gyakorlott táncos ott volt, már az sem jött el velem, aki ült, de az sem, akit már több tánc óta nem kért fel senki — a kivétel csak az volt, ha kifogtam valakit, akinél már bizonyítottam korábban. De ha elmentem egy tanárral táncolni, az olyan volt, mintha feltettek volna a térképre (vagy az én önbizalmam ugrott meg egy rövid időre), de lényegében csak körülnéztem utána és már kattant is össze a szemkontaktus és jött a megerősítő mosoly és bólintás.

„– Ez a nagy mackó pont jó lesz nekem.

— Sajnálom, én már lefoglaltam.”

Ennek a párbeszédnek is én voltam az alanya, de már egy workshopon hangzott el, amik a fesztivál másik részét jelentették a milongák mellett. Párcsere volt és hogy-hogy nem, rám ketten is „cseréltek volna”.

Mi öt workshopon vettünk részt (tulajdonképpen mindenre, ami a mi szintünknek meg volt hirdetve), három tanár-páros vezetésével.

A milonga stílusból Kati és Tiha tartottak egy bevezető kurzust. Nekem pont ennek az elsajátítása a jelenlegi legerősebb törekvésem, itthon is gyakorlom elég sokat, Gabriellával is sokat foglalkozunk vele. Így most pont jól jött az a kedves, közvetlen, az alapoktól logikusan felfelé építkező metodika, amibe már a Budai Tangó Klub nyitóhétvégéjén is belekóstolhattam.

Lucian Stan és Cristina Aky Romániából életem eddigi legkülönlegesebb óráját tanították: új figurákat sem tanultunk és a szint nem volt fontos — sokkal inkább arról volt szó, milyen mentalitással érdemes belekezdeni egy táncba úgy, hogy tényleg át tudjuk adni egy üzenetet. Nekem ez az óra különösen azért volt kedves, mert nekem a tánc leginkább a történetmeséléshez hasonlít; itt pont arról volt szó, hogyan lehet ehhez érdemben hozzálátni. Lucian és Cristina sokkal többet színészkedtek is, mint bármelyik tanárom eddig és talán azóta is ezen az órán gondolkodom a legtöbbet.

Három workshopra iratkoztunk fel egy görög pároshoz, Loukas Balokashoz & Georgia Priskouhoz. Az ő óráikon minden javarészt a lineáris és körkörös energiák körül forgott (haha), de elég sok szó volt a tánc szerkezetéről meg a zeneiségről is. Egy-két gyakorlat kivételével mindent meg tudtunk csinálni és rengeteg minden került más megvilágításba. A szombati milongán már a tőlük tanultak alapján kezdtem el felépíteni a táncokat. Ég és föld volt a különbség, pedig még biztos jó sok idő lesz, mire tényleg rutinná tudom tenni, amit tőlük tanultam.

A workshopok amúgy eszméletlen fárasztóak voltak. Pénteken, miután az összes, aznapra meghirdetett órát lelkiismeretesen végigtoltuk, nemhogy a milongára nem tudtam volna elmenni, de leginkább annak örültem volna, ha valaki lecsavarozza a lábaimat és megolajozza az ízületeimet, amíg én mozdulatlanul fekve nézem a plafont. Se agyilag, se testileg nem éreztem képesnek magam semmi értelmesre.

Hogy mit is tudnak úgy istenigazából a workshopos tanáraink, azt a szombati Hölgyválaszos fellépésen mutatták meg; itt táncolt mindhárom pár, aki oktatott is. Valami észbontóan. Visszafojtott lélegzettel figyeltem végig, a részleteket nem is nagyon tudtam megjegyezni. Tiha és Kati szép és tiszta mozdulataira és az időnként bedobott,  pimasz trükkjeire azért jól emlékszem, Lucianék színpadszerű játszadozásaira is, meg arra a nagyon dinamikus, forgásokkal teli technikára is, ami Loukas és Georgina stílusát dominálta. Az gondolom, egy következő lépcsőfok lesz, amikor majd érdemben is tudok ilyesmiről mesélni.

Vasárnap, az Uránia milonga (amúgy is egy többé-kevésbé fix pont az életünkben) volt az egyetlen, amire Nicoline is eljött velem. DJ Esztert, a családias hangulatot és a magát a helyet is nagyon szeretjük. Az erőfeszítéseim, úgy látom, Nicoline-nál is kezdenek beérni, most már elég sok dicséretet is kapok tőle, a jó szándékú, konstruktív, ámde a végtelenségig alapos és korábban zavarba ejtően gyakori kritikák mintha ritkulnak volna. Tánc közben különösen, ilyenkor ugyanis már igyekszik nem beszélni — így én is jobban tudok koncentrálni a többi kétszáz dologra, amire figyelnem kell.

Éjfélkor, nem sokkal a Chacarera-bemutató után pedig már éreztem, hogy kezd leolvadni az agyam, nem nagyon tudok koncentrálni arra, mit lépek és mikor, úgyhogy bedobtam a törölközőt. Elég sokat táncoltam a hétvégén, ez így elég is volt. Két dolgot vártam nagyon: hogy leülhessek odahaza csöndben egy teával, illetve hogy a keddi órán Gabriellával elkezdhessük szétszálazni, amit nem sikerült az elmúlt négy nap alatt.