Talán a harmadik vagy a negyedik óránk volt, amikor megjelent Laci mellett. Mint megtudtuk, ő helyettesítette Katit, aki pár hétig egy külföldi workshopon vett részt. Másfél éve táncol, egy éve jár milongára és nagyon népszerű a vezetők között — még ezt lehetett megtudni róla, és nem hangzott ez rosszul. Biztató perspektívába helyezte azt a távolságot, ami a jelenlegi tudásunk és a tanáraink bemutatója között tátongott. Márta ráadásul pont úgy nézett ki, mintha egy film noir tangós jelenetéből lépett volna be az óránkra egy kicsit segíteni; vörös táncos ruhában, tangócipőben. Rögtön felcsigázta a kíváncsiságomat.

Aznap tanultuk először az ocho-t; amikor Laci vezetését követve elfordult felsőtestével, hogy aztán finoman utána csavarodjon a lábaival is, egy olyan mozzanat volt, amire biztosan emlékezni fogok. Valahogy felmelegedett a levegő; ez az egy mozdulat érdekessé és vonzóvá tette ezt az amúgy (visszatekintve) elég szimpla gyakorlatot. Elég nehezen tanulok lépéseket, rengeteget kell gyakorolnom és próbálkoznom, általában több kérdésem van, mint másoknak, többet kell javítgatni, mire a helyre kattan valami. Ilyenkor minden extra motiváció rengeteget számít, és az a plusz lelkesedés és szenvedély, amit Márta hozott az óráinkba, pontosan az volt, amire szükségem volt. Elég messze volt még az az idő, amikor először mertem bedugni az orromat a milongára; ezeknek az estéknek a varázslatos hangulatát egyelőre Márta jelentette nekem.

Amikor egy-egy párcserénél vagy egy problémásabb résznél tudtam vele táncolni pár lépést, meghatározó élmény volt megtapasztalni, hogy mennyire simán és finoman is lehet reagálni a mozdulatokra, milyen harmonikus dolog tud lenni ez a követés-vezetés kapcsolat, és hogy mennyi pozitív érzelmet lehet meríteni a táncból. Nekünk akkor még inkább csak sport volt a tangó, gyakorlatok sorozata — Márta volt az ígéret, hogy ez egyszer máshogy lesz. Azóta már jóval több tanárral van tapasztalatom és a legtöbbjüknek nagyon sokat köszönhetek. Tanár kell ahhoz, hogy valaki kitalálja, hogyan magyarázzon el valamit, milyen apró lépésekben tanítsa meg az egyre bonyolultabb figurákat, hogy tudja, hogyan kell lecsiszolni az egyenetlenségeket, kikúrálni a gyerekbetegségeket vagy hogy legyen ötlete egy B tervre ha a szokásos módszerek csődöt vallottak. Márta nem definiálja magát tanárnak, ő csak azért volt ott, hogy segítsen — én mégis azért a rengeteg pozitív érzelemért vagyok hálás, amivel megkönnyítette és élettel töltötte meg a tangótanulást. Tele van lelkesen, a rá jellemző nagy lendülettel előadott történetekkel, amivel megfoghatóbbá és színesebbé tudta tenni, ami órákon elhangzott és amelynek a révén ráláthattunk mások nehézségeire is.

Ráadásul ez a a kedves elköteleződés nem ér véget az órákkal. Nicoline-nek segített eligazodni, amikor tangócipőt akartunk venni, ha tudta, hogy épp ott van egy tábor, ahol mi nyaralunk, akkor rögtön szólt nekünk; rendszeresen felkért (azért ez egy jelentős gesztus egy milongán egy követőtől) táncolni, akkor is, ha tudta, én még nem leszek a topon. És mivel táncolni is szívből és rengeteg érzelemmel táncol, minden egyes alkalom, amikor elmegyek vele egy tandára, egy újabb lökés abba az irányba, hogy gyakoroljak még jobban, még többet, hogy még többet kaphassak a legközelebbi táncból. Egyszer csak úgy sebtében kellett beállnia, mert a partnere sietett és neki már nem volt ideje cipőt cserélnie — mezítláb táncolt végig, ugyanazzal a lágy költőiséggel, ahogy mindig is szokott. Már nézni is egy élmény volt.

Amióta a vonzáskörzetében vagyunk, sokkal könnyebben részt veszünk mindenféle tangóhoz kapcsolódó programon, rengeteget tesz azért, hogy színesebb legyen a tangósok élete.

Mártának amúgy már honlapja is van; édesanyám is erre a tanfolyamra jár. Az ő elmondása szerint itt azt kapják az emberek, amit szeretnének: kedvességet, kötetlen hangulatot, figyelmet. Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az utolsó, akit Márta behúz majd a a tangó világába.