Az üldözött (A Most Wanted Man), 2014

Trychydts | | | 2014., szeptember 28., 9:29 | | | Kategóriák: ,

Kidolgozatlan szálai, elnagyolt karakterei és a realizmus teljes hiánya teszi még unalmasabbá ezt a teljesen érdektelen történetet. A képi világ legalább igényes, de újszerűnek semmiképpen sem mondható: melankolikus, visszafogott ábrázolása eléggé hasonlít mondjuk a Drive című filmére, csak ott funkciója és van és egy jó filmet illusztrálnak vele.

A trailer alapján sokkal többre lehetett számítani — feszült cselekményszálakra, érdekes morális dilemmákra és áramvonalasított akciósztárok helyett hús-vér karakterekre. Mivel Az üldözött John le Carré regénye alapján készült, nyilván senki nem várt túlzsúfolt akciójeleneteket vagy folyamatosan feszített tempójú cselekményt, de gondolhattuk, hogy ezt majd pótolja a felvetett problémákban való aprólékos elmélyülés vagy a szereplőkkel való azonosulás lehetősége. Egyikre sincs módunk.

Felbukkan egy fiatal, koszlott csecsen Hamburg utcáin. Mivel a neve felmerült egy terrortámadással kapcsolatban és egy négyfős, alulfinanszírozott, illegális (papíron nem is létező) terrorelhárító szuperteam fiatal tagja észnél van, ezért egy mobiltelefonnal készült fotó és néhány bejelentés alapján rögtön kiszúrja. Ha valaki igazán figyel, az tulajdonképpen itt leírhatja magában a filmet. Hamburg egy 1,7 milliós nagyváros — kikötője feltételezhetően hemzseg a “gyanús” alakoktól. Megjegyzem, szerencsétlen Issa Karpovban az égvilágon semmi gyanús nincsen, egy vasággyal ötven kilós, szakállas, szakadt, figura, aki suttogásnál hangosabban szinte soha nem beszél, már ha egyáltalán. Valaki mégis készít róla egy képet mobillal, ezt valahol rögzítik, ahol ez a teljesen elszigetelt fiatal kém kiszúrja, és főnökei kapásból érdemesnek tartják arra, hogy a nap huszonnégy órájában utána loholjanak. Ez a tökéletes senki valamiért a rivális, legális elhárításnak is iszonyú fontos lesz hirtelen. Az arrogáns, lihegve beszélő, vízilószerűre vett Bachmann (a féllegális csoport vezetője) mégis vállalja érte a súlyos hivatali konfrontációt, az amerikai nagykövetség csinos, ámde pengeéles elméjű szakértőjét bevonva sikeresen tartja vissza a teljes német nemzetbiztonsági gépezetet, csak hogy szabadon keresgélhesse Issát. Pedig az első pillanattól kezdve tudják, hogy az illető terrorista hátterére egy 24 órás, orosz stílusú kínvallatás az egyetlen bizonyíték.

Megindítják hát a hajtóvadászatot — mivel erőforrásaik nincsenek, ez leginkább olyan, mintha a szénakazalban hűtőmágnessel kellene megtalálnunk azt a bizonyos tűt. Szerencsére a mobiltelefon egy hajléktalan, krónikus és súlyos alkoholizmusal küzdő exkatonát is beazonosít, akit már gond nélkül megtalálnak Bachmann egyik törzshelyén, egy lepukkant lebujban. Miután sikeresen felemelik a fejét az asztalról, ott helyben megtudják tőle: Issa valamiért felbérelte, hogy “találja meg” neki egy helyi bank igazgatóját. Gyanús Watson, nagyon gyanús.

Kábé az első tíz percnél járunk. Ha itt kimerevíthetnénk a képet és mindent átgondolnánk, akkor már eleve tudhatnánk, hogy csak egy olcsó bűvésztrükkről lehet szó, semmi másról. Ha ilyen iszonyatos erőfeszítést kell tenni annak érdekében, hogy kém és kémvadász találkozzanak, akkor ott tulajdonképpen mindennel baj van vagy lesz — pusztán a szereplők történetbeli pozíciója erre predesztinálja őket. Ha szükség van erre a nevetséges hókuszpókuszra, akkor annak nyilván oka van — kis gyakorlattal előre meg lehetne jósolni az egész film végét.

A további cselekmény tulajdonképpen két szálon fut, néhány, még ezeknél is érdektelenebb mellékszállal. Bachmann megpróbálja elkapni Issát; Issa néhány muszlimmal a helyi szegénynegyedből és egy fiatal, tapasztalatlan, dacból aktivistásodó ügyvédnő segítségével pedig megpróbál valahogy elrejtőzni és új életet kezdeni. Némileg hátráltatja őket ebben, hogy semmiféle tervvel nem rendelkeznek, illetve a célt sem látják maguk előtt; ehhez képest dicséretes, hogy legalább néha futkosnak ide-oda, mint a mérgezett egér. Az első igazán elszalasztott lehetőség itt van. A félig csecsen, félig orosz, árva, elhagyatott, súlyos egzisztenciális és identitáskrízissel küszködő (viszont németül kiválóan beszélő) Issa alakja érdekes is lehetne, ha lehetőséget kapnánk arra, hogy legalább megpróbálhassunk azonosulni ezzel az első látásra tökéletesen antipatikus karakterrel. Akár valamiféle katarzis felé is eljuthatnánk — csak hát ehhez érdemi időt kellene töltenünk vele, meg kellene ismernünk úgy is, hogy nem épp zavaros dolgokat mond vagy egy papírrepülőt dobál. (Ennek a jelenetnek az eredeti, szándékolt értelmére még mindig nem jöttem rá. Mi visz rá egy felnőtt, alapjában véve azért mégiscsak értelmes embert arra, hogy vég nélkül ugyanazt a papírrepülőt dobálja egy egy méter távolságban levő vastag, műanyag fóliába? Néha még beszélgetés közben is?)

Menet közben persze kiderül, hogy Bachmann-nak azért csak megvan a saját, magasabb szintű, messzire vezető és valóban jelentős, nagybetűs, körmonfont, igazi mesterkémhez való Terve — kár hogy triviláis, némileg átlátszó és feltételezéseken alapszik, arról már nem is beszélve, hogy alapjában véve az égvilágon semmi köze nincs az egésznek Issa Karpovhoz. Ő csak azért van berángatva a képbe, hogy a Bachmann által álmatlan éjszakákon kigondolt tíz perces rendőrségi rutinakció (aminek körmönfontsági szintje megegyezik egy meglepetésszerű NAV-ellenőrzéssel a sarki éjjel-nappaliban) kitöltsön egy teljes filmet. Bachmannt és társait ez a nagy, magasztos terv próbálja érdekesebbé tenni, alapjában véve tökéletesen sikertelenül. A láncdohányos, masszív alkoholista Bachmann zsíros fejében végül nincsen sokkal több gógyi, mint amennyit első pillantásra kinéznénk belőle. Társai meg leginkább csak néznek. Egyikükről még kiderül valami érdekes, de ezért soha nem néztem volna meg a filmet.

Az üldözöttnek tulajdonképpen nincs is igazi tétje, ha mindent lecsupaszítjukk, elvesszük a felesleges sallangokat, kihúzzuk a vargabetűket, az üres, sablonos fenyegetőzéseket az ipari hulladéklerakónak ábrázolt Hamburg kevésbé szimpatikus külterületein, a szőke ügyvédnő szerencsétlenkedéseit saját biciklijével, akkor tulajdonképpen az marad, hogy egy magas rangú katona és egy félig bukott tucatkém azon vitatkozik, ki hallgasson ki először egy gyanúsítottat, és hogy melyikőjük mellé álljon a CIA. Ilyesmin meg nem szoktuk csuklóig rágni a körmünket.

Márta

Trychydts | | | 2014., szeptember 26., 1:06 | | | Kategóriák: ,

Talán a harmadik vagy a negyedik óránk volt, amikor megjelent Laci mellett. Mint megtudtuk, ő helyettesítette Katit, aki pár hétig egy külföldi workshopon vett részt. Másfél éve táncol, egy éve jár milongára és nagyon népszerű a vezetők között — még ezt lehetett megtudni róla, és nem hangzott ez rosszul. Biztató perspektívába helyezte azt a távolságot, ami a jelenlegi tudásunk és a tanáraink bemutatója között tátongott. Márta ráadásul pont úgy nézett ki, mintha egy film noir tangós jelenetéből lépett volna be az óránkra egy kicsit segíteni; vörös táncos ruhában, tangócipőben. Rögtön felcsigázta a kíváncsiságomat.

Aznap tanultuk először az ocho-t; amikor Laci vezetését követve elfordult felsőtestével, hogy aztán finoman utána csavarodjon a lábaival is, egy olyan mozzanat volt, amire biztosan emlékezni fogok. Valahogy felmelegedett a levegő; ez az egy mozdulat érdekessé és vonzóvá tette ezt az amúgy (visszatekintve) elég szimpla gyakorlatot. Elég nehezen tanulok lépéseket, rengeteget kell gyakorolnom és próbálkoznom, általában több kérdésem van, mint másoknak, többet kell javítgatni, mire a helyre kattan valami. Ilyenkor minden extra motiváció rengeteget számít, és az a plusz lelkesedés és szenvedély, amit Márta hozott az óráinkba, pontosan az volt, amire szükségem volt. Elég messze volt még az az idő, amikor először mertem bedugni az orromat a milongára; ezeknek az estéknek a varázslatos hangulatát egyelőre Márta jelentette nekem.

Amikor egy-egy párcserénél vagy egy problémásabb résznél tudtam vele táncolni pár lépést, meghatározó élmény volt megtapasztalni, hogy mennyire simán és finoman is lehet reagálni a mozdulatokra, milyen harmonikus dolog tud lenni ez a követés-vezetés kapcsolat, és hogy mennyi pozitív érzelmet lehet meríteni a táncból. Nekünk akkor még inkább csak sport volt a tangó, gyakorlatok sorozata — Márta volt az ígéret, hogy ez egyszer máshogy lesz. Azóta már jóval több tanárral van tapasztalatom és a legtöbbjüknek nagyon sokat köszönhetek. Tanár kell ahhoz, hogy valaki kitalálja, hogyan magyarázzon el valamit, milyen apró lépésekben tanítsa meg az egyre bonyolultabb figurákat, hogy tudja, hogyan kell lecsiszolni az egyenetlenségeket, kikúrálni a gyerekbetegségeket vagy hogy legyen ötlete egy B tervre ha a szokásos módszerek csődöt vallottak. Márta nem definiálja magát tanárnak, ő csak azért volt ott, hogy segítsen — én mégis azért a rengeteg pozitív érzelemért vagyok hálás, amivel megkönnyítette és élettel töltötte meg a tangótanulást. Tele van lelkesen, a rá jellemző nagy lendülettel előadott történetekkel, amivel megfoghatóbbá és színesebbé tudta tenni, ami órákon elhangzott és amelynek a révén ráláthattunk mások nehézségeire is.

Ráadásul ez a a kedves elköteleződés nem ér véget az órákkal. Nicoline-nek segített eligazodni, amikor tangócipőt akartunk venni, ha tudta, hogy épp ott van egy tábor, ahol mi nyaralunk, akkor rögtön szólt nekünk; rendszeresen felkért (azért ez egy jelentős gesztus egy milongán egy követőtől) táncolni, akkor is, ha tudta, én még nem leszek a topon. És mivel táncolni is szívből és rengeteg érzelemmel táncol, minden egyes alkalom, amikor elmegyek vele egy tandára, egy újabb lökés abba az irányba, hogy gyakoroljak még jobban, még többet, hogy még többet kaphassak a legközelebbi táncból. Egyszer csak úgy sebtében kellett beállnia, mert a partnere sietett és neki már nem volt ideje cipőt cserélnie — mezítláb táncolt végig, ugyanazzal a lágy költőiséggel, ahogy mindig is szokott. Már nézni is egy élmény volt.

Amióta a vonzáskörzetében vagyunk, sokkal könnyebben részt veszünk mindenféle tangóhoz kapcsolódó programon, rengeteget tesz azért, hogy színesebb legyen a tangósok élete.

Mártának amúgy már honlapja is van; édesanyám is erre a tanfolyamra jár. Az ő elmondása szerint itt azt kapják az emberek, amit szeretnének: kedvességet, kötetlen hangulatot, figyelmet. Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az utolsó, akit Márta behúz majd a a tangó világába.

Kérjük a tizenhetes számú versenyzőt, álljon rajtvonalhoz

Trychydts | | | 2014., szeptember 15., 12:39 | | | Kategóriák: ,

A tizenhetes volt a jegyem száma a tegnapi milongán.

— Egyedül? — kérdezte kissé csodálkozva Eszter, és amikor igent mondtam, akkor esett le végleg, hogy igen, itt vagyok egy milongán tökegyedül és csak annyi tánc lesz, amennyit össze is tudok hozni magamnak. Persze már ahhoz is elég sok minden kellett, hogy ide eljussunk.

A tábor óta járunk magánórára Endréhez. Kifejezetten az kértük, hogy alapozzunk, amennyit csak lehet; most már egészen elfogadhatóan tudok sétálni, egyre kevesebb dolog feszül rugószerűen a lábamban. Kidolgoztunk pár figurát is, ami a nyári táborokból rejtélyes ködökbe burkolózva maradt csak meg a fejünkben. Endre óráiban azt is nagyon élvezem, hogy miközben tényleg nagyon sokat tanulunk, nem vesszük véresen komolyan a dolgokat, elég sokat nevetünk önmagunkon is (illetve Endre csak rajtunk). Sorra kattannak a fejemben a helyére a dolgok, egyik a másik után, egyre kézzelfoghatóbbá téve a fejlődést. És ezekre az apróságokra aztán a valóságban (mondjuk egy milongán) is remekül lehet építkezni.

Mivel úgy éreztem, ez  még pont hiányzik nekem, ezért hat hete én külön is járok vezetést gyakorolni Gabriellához. Az részemről az elmélet az volt, hogy ő majd kapásból kiszúrja és helyre teszi majd azokat a hibáimat, amiket már észrevétlenre csiszoltunk Nicoline-nel. Ez pontosan így is történt, de érdekes módon ez a legkevesebb, amit ezeken az órákon kapok. Rengeteg apróság előkerül, ami szintén színesebbé teszi nekem a tangót, vagy amik képessé tesznek arra, hogy udvariasabban, kényelmesebben és szebben táncoljak. Merő zen vagyok mindig, valahányszor eljövök tőle, tele harmóniával meg hittel, hogy egyszer tényleg meg fogok tanulni tangózni. Ami pont rám is fért, mert amikor elkezdtem járni hozzá, akkor már nagyon közel jártam hozzá, hogy padlót fogjak és félretegyem a tangót azon dolgok mellé, amivel nekem jobb nem kísérleteznem.

Amikor legutóbb sikerült Mártát elcsípnem egy tandára, a végén egy bátortalan vigyorral felvetettem, hogy talán ez már egészen hasonlított a tangóra. “Nyugi, ez már tangó”, veregette meg a karomat, én meg úgy éreztem magam, mint egymillió dollár.

Így érkeztünk el ehhez a hétvégéhez. Pénteken volt Endréék első Tango Libre órája, Endre- és Marcsi-féle technikával, aztán (fél)szabad táncolgatással, közben oktatói javítgatásokkal; az egyik legjobb csoportos óra volt, amin valaha voltam. Nem is csak azért, mert Endre sétajavítgató technikája nekem eddig mindig nagyon sokat segített, hanem mert most volt több párcsere is, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást — és háromból kétszer sikerült is egészen jól alakítanom. Szombaton nyitott a Budai Tangó Club; Nicoline sajnos fájlalta a lábát, de én azért elmentem a technika órára, sőt, mivel sikerült egy szuperkedves és türelmes partnert is találnom, ezért a vezetés-követés órára is ott maradtam. Itt is volt párcsere, itt sem teljesítettem rosszul, ráadásul összekerültem Henivel is, akinek a tánctudását eleddig csak látásból meg leírásokból ismertem, de a valóságban még ennél is sokkal-sokkal jobban táncolt. Elég kötött volt a gyakorlat, amit táncolnunk kellett, de simán, finoman és gördülékenyen ment minden, én meg a végén úgy éreztem magam, mint akit teleinjekcióztak endorfinnal.

Már régebben megbeszéltük, hogy Nicoline nem jön a vasárnapi milongára: elvileg a budai borfesztiválra ment volna, de végül inkább egy privát, szárítkozással egybekötött fesztivált tartottak Szuzival, tekintettel arra, hogy már a Clark Ádám téren bőrig áztak. Én viszont annyira tele voltam a sok pozitív élménnyel, hogy sok-sok dilemmázás után úgy döntöttem, bepróbálkozom egy önálló szerepléssel — így lettem a tizenhetes számú jegy tulajdonosa. Amúgy, ha nem az Urániáról van szó, nyilván meg sem fordul a fejemben a dolog, de én valahogy azt a rendezvényt érzem “hazai” pályának — oda kezdtem el járni és a társaság is toronymagasan ott legbarátságosabb velem.

Nem is sikerült rosszul. Kár lenne tagadnom, egészen biztosan felkerültem egy-két hölgy feketelistájára; de egészen kedves visszajelzéseket is kaptam — ez utóbbi a tandák nem is voltak kínosak egyáltalán. Kértem fel hölgyeket szemkontaktussal és szóban is. Hogy az előbbi módszer mennyire finomabb és humánusabb, azt jól megtapasztaltam akkor, amikor az egyik lány (pont akit az egyik tanárom javaslatára gondoltam volna felkérni) egy lézersugár-erejű pillantással küldött jelezte, hogy kösz, de nem. Ilyenkor rendkívül kellemes, hogy az ember tehet úgy, mintha semmi sem történt volna. Valsot sajnos nem sikerült táncolnom, de Eszter megint fantasztikus formáját hozta és a tangók, amelyeknél kijutottam a parkettre, mind gyönyörűek voltak. A “simple is good” szellemében táncoltam, nem próbáltam meg minden lépést letáncolni, amit valaha is megcsináltam, de talán jobb is volt ez így elsőre.

Talán most már én is veszek egy tangócipőt.

| | |