Még élünk

Trychydts | | | 2014., június 22., 15:31 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Most, hogy vége a tábornak, belinkelem az én videómat — Nicoline-nek ugye megvolt a maga előzetes koncepciója.

A kép tehát jóval pozitívabb, de azért ne feledjük el, Luke Skywalker sem teríti a royal flusht a Birodalom Visszavágban, hanem a barátját karbonitba fagyasztják, az ő kezét pedig Darth Vader (akiről mintegy mellesleg megtudja, hogy az apja) levágja egy fénykarddal és a Millenium Falconnak úgy kell őt összekanalaznia a felhőváros külső oldaláról.

Az analógia, hogy úgy mondjam, tökéletes. (Noha nekem most nem teszteli a műlábamat egy orvosrobot, egy hétig még regenerálódunk itt a Balaton-parton.)

Igyekeztek minket felkészíteni, hogy nem fogunk tudni lépést tartani az elvárásokkal; nekem ezzel semmi problémám nem volt, mindig volt más is, akinek hozzánk hasonló technikai problémái voltak, és senki nem kapott ránézésre agyérgörcsöt attól, ahogy kiléptünk a tánctérre.

A miliő amúgy abszolút kedvemre való volt. Egy, a neobrutál építészeti stílus legszebb hagyományait követő, álfuturisztikus hotelban laktunk. Ezer minden emlékeztetett ott gyerekkoromra: a kolosszális, márványborítású előcsarnok és az ebédlő; az össze nem illő étkészlet, az űrkapszulára emlékeztető erkély; az acélvázas, kagylófotelek a szobában, az egyszerű beosztású szoba és a fura felosztású erkély, a csocsó- és biliárd- és ping-pongasztalok a közösségi térben, a soha nyitva nem tartó ajándékpult. Valódi felüdülés volt nekünk a hely, és azt a néhány személyes kapcsolatot is nagyra értékeltük, amit sikerült kiépítenünk — Nicoline tündökölt, mint social manager, nem hiába fizetem. Klassz történeteket hallhattunk a közös kajálásoknál — megtudtuk, milyen szabadtéri milongák vannak Bécsben, de azt is, milyen negyven fokban több tíz kilométeres zarándoklatokat szervezni.

Amit én a legjobban élveztem, azok a technika órák voltak: itt nem közvetlenül táncolgattunk, hanem a tangó egyes elemeit tanultuk egy tornaóra-szerű konstrukció keretében. Ez nekem, akinek (kellő szintű testtudat hiányában) rendszerint pont a mozdulatok elsajátítása a legnagyobb kihívás. Összerakni, hová teszem a mellkasomat a csípőmet meg a jobb és a bal lábamat, honnan fordulok hová, nekem ez rendszerint olyan, mint egy tébolyító puzzle — így minden perc, ahol erre treníroznak, kész nyereség. Valódi zen életérzés volt minden óra, ha szeptembertől belefér a mostanában alakuló új életembe ez is, akkor remélhetőleg járok majd rendszeresen is. Megtanultam egy kicsit jobban megfordulni, jobban értem, mitől lesz jó a séta — Nicoline állítólag érzi is a változást.

Amit még nagyon értékeltem, azok az érdekes, apróságok voltak, amikről tudtam, hogy belátható időn belül hasznosítani fogok. Földhözragadt, kicsinyes gondolkodású ember vagyok, de én azért tanulok tangózni, hogy más emberekkel tudjak táncolni milongákon. Amitől színesebben vagy izgalmasabban fogok tudni táncolni, ott éreztem, hogy érdemes rajta dolgozni, láttam, hogy a fogok tudni rá építkezni; azok a mozdulatok, amiket még előre rögzített helyzetben is csak fogcsikorgatva, kemény izommunkával tudunk kirázni egymásból, inkább csak amolyan tangós csuklógyakorlatként voltak nekem értelmezhetők.

Sajnos nem csak kicsinyes és földhözragadt vagyok, de egy kicsit kockafejű is, így voltaképpen azt sem bántam volna, ha az órák szintje nem csak orosz rulett szerűen illeszkedik a kírásokhoz. Megbeszéltük, hogy haladókra nem megyünk be, a kezdő-középhaladón is először csak a lábujjunkat dugjuk be a medencébe. Ehhez képest tegnap a kezdő órán kaptunk egy olyan lépéssort, amibe pattanva tört bele a bicskám, és amitől úgy kezdett el kiömleni belőlem az életkedv, mintha valami Lovecraft-novellából előrántott kultikus szertartást végeztem volna el (rosszul). Mielőtt átmentem volna láncfűrészes pszichóba, inkább skippeltük a következő órát plusz életemben először idegi okok miatt az esti milongát is. Helyette terápiás jelleggel sétáltunk az éjszakai Balaton-parton, üldögéltünk az erkélyen és néztük a Balaton meg az autókat a távolban, megmasszíroztam Nicoline lábát, én kólát ittam Nicoline fröccsöt és beszélgettünk mindenféléről.

Másnapra már nem éreztem elképzelhetetlennek, hogy még egyszer az életben (vagy pláne ma reggel) tangózni fogok. A „tangó minden szint” órán a fentiekhez képest már egészen higgadtan fogadtam, hogy olyasmit tanulunk (a milonga nevű stílust ami nekem mellesleg az első számú ambícióm), amit épp a tanár szerint harmadik szint előtt csak kóklerek fognak bele. Nem kérdeztem meg, mi hanyadikon vagyunk, gondolom, max a mínusz ötödiken.

Legközelebb két hét múlva tangózunk, ezt most nem is érzem olyan távolninak és kellemetlennek, mint általában. Addig is gyógyulnak a sebeim meg ülepszik bennem ez-az. Jövőre meg majd jelentkezés előtt felméretem valakivel a szintemet.