Viszonylag jól tudok tortát sütni. Nem mondom, hogy minden alkalom előtt, amikor felbontok egy sütőport, nem kell szedatív és adrenalininjekciókat elhelyezni a jégszekrényben és nem kell betelefonálni a legközelebbi pszichiátriára, hogy van-e szabad ágyuk (legalább környezetem biztonsága érdekében). Tény, hogy a kudarctűrő képességem nincs a topon, főleg, amikor több óra reszelés-kavarás-verés-sütés-szurkálás után csak úgy lazán kettéválik a tervezett álomsüti, de azért viszonylag magas success rate-et tudok villantani, plusz az idők során szert tettem arra a szuperképességre, hogy egzotikus, krémes finomságként tudjam eladni a félig nyers tésztát. A szerda sajnos egy full mélypont volt.
M-nek (jól álcázom: a csapatunkban 10-ből 4 ember neve kezdődik M-el) volt szülinapja, és mivel már pár alkalommal már sikeresen villantottam, most is bevállaltam. Egy tűrhetően grandiózus citromtortát szemeltem ki, a legklasszikusabb amerikai szakácskönyből — ha már amerikás nightshifter vagyok, igyekszem ezt a vonalat képviselni gasztronómiai oldalról is. Korán kel, SPAR, bevásárol, haza, kever, szitál, kavar, vegyít, önt. Azt hiszem, akkor kellett volna megértenem az égi jelet, amikor a 25 helyett 30 centis, vadiúj őzgerincforma is színültig megtelt, miközben én tudtam, hogy a tortamasszában időzített bombaként ketyeg a sütőpor. Lelki szemeim előtt már láttam a tésztával elárasztott sütőt, így inkább médiumot váltottam és átöntöttem mindent a kerek tortaformámba, ami nagyobb. Sütés.
Barna is volt, a tű tiszta, kivettem hát és mivel már sikeresen kiterápiáztam magam abból a korszakból, amikor a tűzforró tészta együttműködési képessége még valós potenciálnak tűnt a szememben, letettem hűlni. Aztán kiborítottam. Ami meglepően simán ment. „Meglepőt” írok, de csak én voltam meglepve, hiszen visszatekintve persze nem sok különlegesség van abban, ha a félig sült tésztamassza+egy relatíve jól megsült külső kéreg könnyen válik el a kizsírozott teflonfelülettől.
Zokogva rogytam térdre, hiszen még volt 80 perc munkába indulásig, nekem pedig vásárlással együtt tuti több időbe került volna nekifutni a második körnek. Arról már nem is beszélve, hogy másodszor is nekiállni ugyanannak, amit egyszer már elszúrtunk, nem valami lélekemelő foglalatosság. Nicoline viszont nem vesztette el a fejét: szempillantás alatt elővarázsolt egy 35 perces citromtorta receptet, segített nekem tésztát kavarni, elsúrolta gyorsan a tortaformát. Láttam, hogy talán nyolc perc ráhagyás is van a dologban, szóval valamelyest megnyugodtam. Egészen pontosan addig voltam nyugodt, amíg ki nem derült, hogy ez a változat viszont — talán még az elő karmájának hatására — nem óhajta elhagyni a tortaformát egyáltalán. Nicoline előkapott egy gőzkalapácsot, azzal próbálta meg kizúzni a lefelé fordított formából, de ettől csak berepedezett a teteje. Végül Indiana Jones módszeréhez folyamodtunk és régészeti eszközökkel választottuk szét az ehető és a nem ehető részegységeket.
Az érdekes mutatvány az volt, amikor megpróbáltam rákenni a krémet a már erősen meggyalázott piskótára; végül azért csak előállt valami tortának látszó tárgy. Szerencsére elég gyorsan elfogyott.
A következő próbatétel Nicoline kókusztortája lesz. Már alig várom.