Nem nagyon szoktam panaszkodni a nightshifter életre, de azért mégis csak fantasztikus volt fél nyolckor lecsusszanni a székemről és belevetni magam az estébe, abba a világba, amikor ugyan sötét van már, de messze még a záróra, nyitva vannak a boltok meg a kajahelyek. Meg például az Odeon, ahová vissza tudtam vinni a Valaki forrón szeretit, amit vasárnap néztünk meg. Továbbra is ez az egyik kedvenc filmem amúgy — nemcsak vígjáték kategóriában, de amúgy is tele van olyan trükkökkel és megoldásokkal, amelyek úgy tökéletesek, ahogy vannak. Miközben teljesen nyilvánvaló, hogy egy filmben járunk, egy filmbeli realitásban zajlanak az események, önként és dalolva feledkezünk bele ebbe az alternatív valóságba. És persze tele van zseniális dialógusokkal, tökéletesre szerkesztett, idézhető mondatokkal, isteni figurákkal. Minden benne van ebben a filmben, ami jó volt a klasszikus Hollywoodban.

Mindezt egy mangalicás szendvicset majszolgatva is végiggondoltam, amíg odaértem az Élesztőbe, ahol Nicoline szülinapi sörözgetése zajlott. Mindenáron a saját sörére akart rábeszélni, én azonban végül szűretlen búzasört ittam. Eddig a cidert nem számítva a búzasör jött be nekem a legjobban és ha már módom nyílt egy kis hétköznap esti sörözésre, nem akartam kockáztatni. Tényleg biztonsági választás volt, enyhén, kellemesen kesernyés ízével, meg a hozzá vásárolt, szikkadt sajtos pogácsával.

Amikor megérkeztem, Zsuzsa épp cigarettázott, Nicoline-ék pedig éppen a sült kolbászt várták. Tökéletes időzítés volt, Nicoline ugyanis egy nagy klasszikust idéző módon adta elő magát.

— Már csak tormás mustár és csípős szósz van — mondta a sütőember.

— Jó, akkor én csak ketchupot kérek!

— Ketchup nincs. Tormás mustár és csípős szósz van.

— Mennyire csíp?

— Nem nagyon erős, csak egy kicsit csípős.

— A tormás mustárt nem szeretem… úgyhogy akkor maradnék a házi paradicsomnál!

— Házi paradicsom nincs… Jó lesz akkor a csípős?

Ki tudja, mennyi ideig jojóztak volna ezen, ha a társaság szociológus tagja, aki szintén az adagjára várt, nem avatkozik közbe.

Darida némi késéssel futott be — neki én rendeltem elő a kolbászt, de már így is csak arra volt ideje, hogy röptében tolja be az arcába. Utána már rohannunk kellett a Trafóba, a Hungarira. Ami nem volt egy kifejezetten rossz darab, bár iszonyatosan hosszú, rengeteget lehetne vágni belőle. Külföldön élő, blogolgató, egymással fórumozgató magyarok voltak a szereplők, a virtuális teret egy lakás testesítette meg és elég ügyesen komoly szerep jutott mindenféle hangszereknek. Ugyanakkor nagyon sok volt a repetitív elem, a történet fő szála egy idő után nagyon ellaposodott, a mellékszálak nagyobbik része ugyanakkor teljesen feleslegesnek bizonyult, és néhány közhelyet sem sikerült a kitartó ismételgetéssel összetettebb értelmezési tartományba emelni. Úgyhogy bár nem bántam meg, hogy elmentem, azt sem bántam, amikor végül futni hagytak bennünket.