Érdekes, a tegnapi előadásban a külföldre költözéssel kapcsolatban pont azt nem említették meg, ami engem a legjobban aggasztott, amikor édesanyám elköltözött a USA-ba: a kapcsolattartást. Nicoline-en (akinek jó sok barátja, ismerőse van külföldön) is azt látom, hogy ez egy elég problémás pont.

Édesanyámmal kapcsolatban nekem végül sokkal jobban alakultak a dolgok, mint ahogy gondoltam volna. Levélírós természet lévén ugyanúgy meg tudtam vele osztani mindent, ahogy itthon, és akkoriban kezdett igazán bejönni a Skype meg a többi instant messenger alkalmazás, úgyhogy az élő kapcsolattartás is megvolt. Persze rá kellett szánni az időt.

Furcsa, milyen sokan alulértékelik a levelezést; holott pont ez az, amihez elég, ha csak az egyik fél ér rá. És még akkor is nagyon sokat segít, ha csak az egyik fél ír igazán rendszeresen; bár tapasztalataim alapján van a leveleknek az a kritikus tömege, amire már nem lehet nem válaszolni. Calairral való kapcsolatom is így alakulhatott igazán érdekesen. Az itthoni ismerősei közül egyedül én vettem a fáradságot, hogy pár naponta írjak neki, így aztán akármilyen lusta is volt alapból, időnként csak rászánta magát, hogy megírja a kalandjait. Ami nekem is érdekes élmény volt, lévén, hogy már akkor tudtam, én sosem leszek ez a fajta, klasszikus szerencsevadász.

Persze lehet, hogy ezek a dolgok azért nem kaptak semmilyen szerepet a tegnapi darabban (az otthoni kapcsolattartás csak egy haláleset kapcsán vetődött fel), mert a hangsúlyt inkább a kivándorolt magyarok virtuális közösségére akarták helyezni. Ami a valóságban, gondolom, nem annyira erős és meghatározó, mint amilyennek itt feltüntették — csak így drámaibb volt a történet.