Mindig is bíztam benne, hogy olyasvalaki vagyok, aki tiszteletben tartja mások jogait. Amióta utcai fotózással is foglalkozom, ez persze nehezebb, sokkal több a dilemma. Ez a műfaj alapvetően a spontán városi élet megörökítéséről szól; ehhez pedig embereket kell fényképezni. Persze az ember nyilván nem mehet oda mindenkihez az utcán, hogy le szeretnénk fényképezni, kellene az engedélye, de viselkedjen csak spontánul.

Könyvekből meg lassan gyűlő tapasztalataim alapján persze megtanultam, hogy megvan ennek is a technikája, hogyan kell észrevétlennek meg természetesnek maradni, miközben az ember másokat fényképez. Több időbe kerül, mire így az ember elé kerül valami, jobban el kell játszani, hogy valami egészen mást fényképezünk, de az öt hónap egy-két eset volt csak, amikor valaki elkezdett kellemetlenkedni. A morális és jogi dilemmáimat egyelőre úgy hidalom át, hogy csak nagyon szűk körben osztom meg a képeimet, alapvetően nem kezelem ezeket publikusan. Mert persze tisztában vagyok azzal, mindenkinek vannak személyiségi jogai; ezer oka lehet annak, hogy valaki nem akar egy nyilvános fotón szerepelni és ezekhez alapvetően semmi közöm nincsen.

Néha azonban úgy érzem, a fotózás körüli neurózis Magyarországon egy kicsit nagyobb a kelleténél. Itt van pl. ez a kép.

Történetesen abszolút nem volt cél, hogy a háttérben levő emberek felismerhetők legyenek; a cél a Skála üléseinek ismétlődő, majd az épületen is megjelenő mintázata volt a lényeg. Azt gondolom, egy városban abszolút természetes, ha valaki utcaképeket akar készíteni, és előtte nem kér fel mindenkit, aki esetleg pár pixel erejéig szerepelhet a képen, hogy sasszézzon arrébb, amíg én elkattantom a képet. Ehhez képest az egyik csávó, aki látta, mit csinálok, elkezdett ordibálni — exponálás után — hogy nem kéne fotózni. Meg hogy neki személyiségi jogai vannak.

Tehát csak azért, mert ő ott áll, ahol, én nem fotózhatom le a Skálát. Számomra ez olyan szinten abszurd, hogy egyszerűen nem is tudok vele mit kezdeni.