Mindig is bíztam benne, hogy olyasvalaki vagyok, aki tiszteletben tartja mások jogait. Amióta utcai fotózással is foglalkozom, ez persze nehezebb, sokkal több a dilemma. Ez a műfaj alapvetően a spontán városi élet megörökítéséről szól; ehhez pedig embereket kell fényképezni. Persze az ember nyilván nem mehet oda mindenkihez az utcán, hogy le szeretnénk fényképezni, kellene az engedélye, de viselkedjen csak spontánul.

Könyvekből meg lassan gyűlő tapasztalataim alapján persze megtanultam, hogy megvan ennek is a technikája, hogyan kell észrevétlennek meg természetesnek maradni, miközben az ember másokat fényképez. Több időbe kerül, mire így az ember elé kerül valami, jobban el kell játszani, hogy valami egészen mást fényképezünk, de az öt hónap egy-két eset volt csak, amikor valaki elkezdett kellemetlenkedni. A morális és jogi dilemmáimat egyelőre úgy hidalom át, hogy csak nagyon szűk körben osztom meg a képeimet, alapvetően nem kezelem ezeket publikusan. Mert persze tisztában vagyok azzal, mindenkinek vannak személyiségi jogai; ezer oka lehet annak, hogy valaki nem akar egy nyilvános fotón szerepelni és ezekhez alapvetően semmi közöm nincsen.

Néha azonban úgy érzem, a fotózás körüli neurózis Magyarországon egy kicsit nagyobb a kelleténél. Itt van pl. ez a kép.

Történetesen abszolút nem volt cél, hogy a háttérben levő emberek felismerhetők legyenek; a cél a Skála üléseinek ismétlődő, majd az épületen is megjelenő mintázata volt a lényeg. Azt gondolom, egy városban abszolút természetes, ha valaki utcaképeket akar készíteni, és előtte nem kér fel mindenkit, aki esetleg pár pixel erejéig szerepelhet a képen, hogy sasszézzon arrébb, amíg én elkattantom a képet. Ehhez képest az egyik csávó, aki látta, mit csinálok, elkezdett ordibálni — exponálás után — hogy nem kéne fotózni. Meg hogy neki személyiségi jogai vannak.

Tehát csak azért, mert ő ott áll, ahol, én nem fotózhatom le a Skálát. Számomra ez olyan szinten abszurd, hogy egyszerűen nem is tudok vele mit kezdeni.

Christopher Prücsök hatodik születésnapjára kapott egy kolosszális legókocka méretű ládányi legókockát, plusz pár kisebb készletet. Én is ebbe a mezőnybe szálltam be, mi több, együtt is raktuk össze az ajándékomat: az egyikben egy motorcsónakos ment meg egy szörföst egy kb. négy ember nagyságú cápától; a másik dobozban egy borostás motoros tűzoltó (?) volt, aki egy kézi poroltóval oltja el a szemáttárolóban felhorgadt lángokat. Próbálom elképzelni magam előtt, ahogy szirénázva megáll egy motor a lángoló fémkonténer előtt, hogy aztán a tűzoltó egy poroltóval győzedelmeskedjen a vad elemek felett. Úgy látszik, Lego Cityben nagyon pöpecül megy az erőforrás-tervezés, mert a jelek szerint fel sem merült, mi van, ha a lángoló pörköltmaradék kioltásához nem elég egyporoltó. Motorosunk megy még egy kört?

Utána átváltottunk freestyle legózásba, először egy mammutot építettünk, aztán egy játszóteret kis mammutoknak. Én egy hintával meg egy alagúttal járultam hozzá a dologhoz, de aztán baromira belefáradtam. Tulajdonképpen sosem voltam egy legó-champion és most sem egyszerűbb olyan struktúrákat kitalálnom, amik meg is állnak.

Anyutól amúgy gyurmát kapott, húgom pedig egy gyurmakönyvet is elővarázsolt valahonnan. Ha lett volna ilyenem, lehet, hogy kevésbé absztrakt formavilágot valósítottam volna meg annak idején az én gyurmáimmal.

Dupla műszakot tartottam és elég sűrű lett az estém is. Kajám is csak az a kis gyümölcskosár volt, amit még Nicoline készített össze nekem reggel. Késő volt már, úgyhogy eredetileg csak a késő estig nyitva tartó kisboltba terveztem kiugrani valami hidegért, de aztán észrevettem, hogy a kis kínai is nyitva van még.

Az üzletben elég családias hangulat fogadott: a vidáman nevetgélő párocska mögött egy kínai kardozós kalandfilm ment egy no name okostelefon képernyőjén, természetesen kínaiul. Kaja már nem nagyon volt, viszont a fiatalember biztosított róla, hogy bármit összeránt nekem 3 pejc alatt. Amíg vártam, hogy teljen az idő, kaptam egy kis ajándék sült sajtot.

A srác tényleg nem sercegtetett-wokozgatott tovább 3 percnél, és már előttem is volt a „csípős, nem szószos” csirke, amit kértem. Gőzölgő forró, friss kaját kaptam egy dobozos kólával együtt 900 forintért, ami szerintem elég baráti és személyre szabott kiszolgálás.

Ez a hely egyszer amúgy már nagyon elvágta magát nálam egy rosszul sikerült kajával; azért kezdten ismét ott enni, mert láttam, hogy a kollégáim milyen elégedett rendszerességgel eszik az onnan hozott ebédet. Néha sajnos az irodában, az asztaluknál: ilyenkor mindig összefutott a nyál a számban.

Most már egy jó fél éve, hogy rendszeresen járok munka után edzeni. Kicsit sokáig tartott, mire ez a kézenfekvő megoldás eszembe jutott, de tény, hogy így sokkal kevésbé lógom el a dolgot, mintha délelőtt kéne erre időt szakítanom. Ráadásul tavaly ősszel Hombre is csatlakozott hozzám heti pár alkalommal: így egymást is húzzuk előre, meg dumálni is szoktunk mindenféléről. Vele súlyzózni szoktam, de ha egyedül vagyok vagy maradok, akkor kardiózom.

És hát mit tud az ember csinálni egy futógépen? Kezdetben visszatértem a zenehallgatáshoz, aztán a projektjeimen agyaltam, míg pár hete leesett a tantusz, hogy hangoskönyvet is hallgathatnék. Valamiért Poirot-nál kötötem ki, eddig két regényen (az elsőn meg az utolsón) vagyok túl, most meg épp egy novelláskötetnél tartok. Ha Hugh Fraser a narrátor, kb. olyan, mintha a sorozatba csöppentem volna bele. A Curtain Down amúgy az And then there were none-hoz hasonlóan még irodalmi értékkel is bír. Túl azon, hogy talán az egyik legcsavarosabb Poirot-történet, valódi erkölcsi dilemmák és érdekes karakterek körül forog. Maga Poirot pedig olyan arcát mutatja, amelyik élesen eltér attól a képtől, amit a többi regény alakított ki róla; az igazi bravúr, hogy a karakter ennek ellenére hiteles marad. A történet egyik legérdekesebb vonása, hogy ugyanazon a helyszínen játszódik, mint az első regény, a The Mysterious Affair at Styles; így érdekes térbeli keretet is ad a Poirot-történeteknek.

Én pedig eljutottam oda, hogy a futásnak ösztönösen is jutalomértéke lett a szememben: minél többet futok, annál hamarabb tudom meg, ki lett a gyilkos.

Érdekes, a tegnapi előadásban a külföldre költözéssel kapcsolatban pont azt nem említették meg, ami engem a legjobban aggasztott, amikor édesanyám elköltözött a USA-ba: a kapcsolattartást. Nicoline-en (akinek jó sok barátja, ismerőse van külföldön) is azt látom, hogy ez egy elég problémás pont.

Édesanyámmal kapcsolatban nekem végül sokkal jobban alakultak a dolgok, mint ahogy gondoltam volna. Levélírós természet lévén ugyanúgy meg tudtam vele osztani mindent, ahogy itthon, és akkoriban kezdett igazán bejönni a Skype meg a többi instant messenger alkalmazás, úgyhogy az élő kapcsolattartás is megvolt. Persze rá kellett szánni az időt.

Furcsa, milyen sokan alulértékelik a levelezést; holott pont ez az, amihez elég, ha csak az egyik fél ér rá. És még akkor is nagyon sokat segít, ha csak az egyik fél ír igazán rendszeresen; bár tapasztalataim alapján van a leveleknek az a kritikus tömege, amire már nem lehet nem válaszolni. Calairral való kapcsolatom is így alakulhatott igazán érdekesen. Az itthoni ismerősei közül egyedül én vettem a fáradságot, hogy pár naponta írjak neki, így aztán akármilyen lusta is volt alapból, időnként csak rászánta magát, hogy megírja a kalandjait. Ami nekem is érdekes élmény volt, lévén, hogy már akkor tudtam, én sosem leszek ez a fajta, klasszikus szerencsevadász.

Persze lehet, hogy ezek a dolgok azért nem kaptak semmilyen szerepet a tegnapi darabban (az otthoni kapcsolattartás csak egy haláleset kapcsán vetődött fel), mert a hangsúlyt inkább a kivándorolt magyarok virtuális közösségére akarták helyezni. Ami a valóságban, gondolom, nem annyira erős és meghatározó, mint amilyennek itt feltüntették — csak így drámaibb volt a történet.

Nem nagyon szoktam panaszkodni a nightshifter életre, de azért mégis csak fantasztikus volt fél nyolckor lecsusszanni a székemről és belevetni magam az estébe, abba a világba, amikor ugyan sötét van már, de messze még a záróra, nyitva vannak a boltok meg a kajahelyek. Meg például az Odeon, ahová vissza tudtam vinni a Valaki forrón szeretit, amit vasárnap néztünk meg. Továbbra is ez az egyik kedvenc filmem amúgy — nemcsak vígjáték kategóriában, de amúgy is tele van olyan trükkökkel és megoldásokkal, amelyek úgy tökéletesek, ahogy vannak. Miközben teljesen nyilvánvaló, hogy egy filmben járunk, egy filmbeli realitásban zajlanak az események, önként és dalolva feledkezünk bele ebbe az alternatív valóságba. És persze tele van zseniális dialógusokkal, tökéletesre szerkesztett, idézhető mondatokkal, isteni figurákkal. Minden benne van ebben a filmben, ami jó volt a klasszikus Hollywoodban.

Mindezt egy mangalicás szendvicset majszolgatva is végiggondoltam, amíg odaértem az Élesztőbe, ahol Nicoline szülinapi sörözgetése zajlott. Mindenáron a saját sörére akart rábeszélni, én azonban végül szűretlen búzasört ittam. Eddig a cidert nem számítva a búzasör jött be nekem a legjobban és ha már módom nyílt egy kis hétköznap esti sörözésre, nem akartam kockáztatni. Tényleg biztonsági választás volt, enyhén, kellemesen kesernyés ízével, meg a hozzá vásárolt, szikkadt sajtos pogácsával.

Amikor megérkeztem, Zsuzsa épp cigarettázott, Nicoline-ék pedig éppen a sült kolbászt várták. Tökéletes időzítés volt, Nicoline ugyanis egy nagy klasszikust idéző módon adta elő magát.

— Már csak tormás mustár és csípős szósz van — mondta a sütőember.

— Jó, akkor én csak ketchupot kérek!

— Ketchup nincs. Tormás mustár és csípős szósz van.

— Mennyire csíp?

— Nem nagyon erős, csak egy kicsit csípős.

— A tormás mustárt nem szeretem… úgyhogy akkor maradnék a házi paradicsomnál!

— Házi paradicsom nincs… Jó lesz akkor a csípős?

Ki tudja, mennyi ideig jojóztak volna ezen, ha a társaság szociológus tagja, aki szintén az adagjára várt, nem avatkozik közbe.

Darida némi késéssel futott be — neki én rendeltem elő a kolbászt, de már így is csak arra volt ideje, hogy röptében tolja be az arcába. Utána már rohannunk kellett a Trafóba, a Hungarira. Ami nem volt egy kifejezetten rossz darab, bár iszonyatosan hosszú, rengeteget lehetne vágni belőle. Külföldön élő, blogolgató, egymással fórumozgató magyarok voltak a szereplők, a virtuális teret egy lakás testesítette meg és elég ügyesen komoly szerep jutott mindenféle hangszereknek. Ugyanakkor nagyon sok volt a repetitív elem, a történet fő szála egy idő után nagyon ellaposodott, a mellékszálak nagyobbik része ugyanakkor teljesen feleslegesnek bizonyult, és néhány közhelyet sem sikerült a kitartó ismételgetéssel összetettebb értelmezési tartományba emelni. Úgyhogy bár nem bántam meg, hogy elmentem, azt sem bántam, amikor végül futni hagytak bennünket.

Ennyibe került elkapálni a konfliktusomat a Lomographyval. Vettem egy Smartphone Scannert Nicoline-nak, hogy be tudja szkennelni a saját filmjeit. Sajnos nem jött be a dolog; belemehetnénk a technikai részletekbe, hogy milyen gázok milyen sorrendben derültek ki, de minek. (Akit mégis érdekel, elolvashatja a szkennerről írott ismertetőmet.)

Nehéz felsorolni, mennyi bajom volt ezzel az egésszel, de alapvetően mégis az ügyfélszolgálat hozzáállása volt, ami különösen irritáló volt. Írtam a magyar boltnak is; ha segíteni nem is tudtak, tök őszinték voltak és elmondták, hogy nekik is ugyanaz a tapasztalatuk, ami nekik. Lehet használni a szkennert — iszonyú mennyiségű manuális munkával, a Lomography saját alkalmazása kuka. Ehhez képest az ügyfélszolgálat egyszerűen képtelen volt elismerni, hogy hibáztak, ment a maszatolás ezerrel, meg mindenáron be akarták nekem adni, hogy én keresek kákán is csomót, amikor azt várom egy alkalmazásról, hogy legalább 1 funkciója működjön és hogy hülye vagyok, ha ezen nem tudok túllépni. Ami persze sosem kizárt, csak az adott helyzetben nekem jóval több problémám volt, mint hogy egy adott termék hibás. Elég sok időt és pénzt fektettem Lomography gépek vásárlásába, használom is őket rendesen. Bristolba és Dublinba konkrétan semmi mást nem vittem, csak a Dianát. Nem kicsit irritáló hát, amikor egyszer csak úgy érzem, iPhone felhasználónak néznek, akinek egy dolog számít, a logó a terméken és onnantól kezdve mindent lenyel, boldogan végi el kézzel azt, amit az alkalmazásnak kellene.

Mivel az első két kör a sima ügyfélszolgálatossal nem vezetett sehová, jeleztem, hogy eszkalálni szeretnék, amikor is a Customer Satisfaction Managerrel találtam magam szemközt, akinek az első mondata az volt, előre szól, hogy süketek párbeszédében nincs kedve részt venni. Majd elkezdett kioktatni, hogy tulajdonképpen minden szép és jó, igaz, hogy éppen most írják újra az alkalmazást az első kódsortól kezdve (a történet tehát elég tipikus: a rutinos hardvergyártó cég úgy döntött, hogy mi az neki szoftvert előrántani a semmiből), de ettől függetlenül nincs okom elégedetlennek lenni. Mindenáron egy refundra próbáltak rábeszélni, csakhogy én meg úgy voltam ezzel, hogy ha valaki olyasvalamit árul, ami nem működik, akkor visszaadni a pénzt azoknak, akik veszik a fáradságot arra, hogy visszakérjék, nem megoldás.

Az első döntésem az volt, hogy akkor a magam részéről ennyi volt a Lomography, ha nem képesek elismerni és korrigálni a hibájukat, akkor nyilván rám sincs szükségük. Kb. itt tartanánk most, ha nem akadt volna el egy másik panaszos ügyem is, egy visszatérítés ügyében. Miután a sokadik levelemre nem válaszoltak, itt is kopira tettem a Customer Satisfaction Managert, hogy intézkedjen, ha már olyan büszke a service levelükre. Intézkedett is, de közben megint felült a magas lóra, úgyhogy felvettem szépen a telefont, tárcsáztam a Lomography központját és mondtam, hogy ennek a csókának a főnökével akarok beszélni. A Lomography szerencsére elég kis cég ahhoz, hogy ez így még működhessen és mindenféle kekeckedés nélkül kapcsoltak is valakit. Aki, mint kiderült, az, aki egyszer már segített nekem: most is küldtem neki egy összefoglalót, amire ő képes volt normálisan válaszolni, a hibáikat elismerni és korrigálni, majd pontosan feltérképezni, hogy mi a probléma, supportot adni, egyszóval úgy viselkedni, ahogy egy felháborodott ügyféllel kell.

Nem sokkal azután, hogy sikeresen lenyugodtam, kaptam egy kupont a Lomographytól: az ünnepi vásárlásaimért cserébe kaptam egy kupont amivel jelképes összegért jutottam egy Diana Minihez. Úgyhogy most van egy olyan fényképezőgépem, ami végre könnyedén elfér a zsebemben, nagy látószögű és sima 35 mm-es filmre fényképez, ráadásul alapból négyzetes formátumra.

Viszonylag jól tudok tortát sütni. Nem mondom, hogy minden alkalom előtt, amikor felbontok egy sütőport, nem kell szedatív és adrenalininjekciókat elhelyezni a jégszekrényben és nem kell betelefonálni a legközelebbi pszichiátriára, hogy van-e szabad ágyuk (legalább környezetem biztonsága érdekében). Tény, hogy a kudarctűrő képességem nincs a topon, főleg, amikor több óra reszelés-kavarás-verés-sütés-szurkálás után csak úgy lazán kettéválik a tervezett álomsüti, de azért viszonylag magas success rate-et tudok villantani, plusz az idők során szert tettem arra a szuperképességre, hogy egzotikus, krémes finomságként tudjam eladni a félig nyers tésztát. A szerda sajnos egy full mélypont volt.

M-nek (jól álcázom: a csapatunkban 10-ből 4 ember neve kezdődik M-el) volt szülinapja, és mivel már pár alkalommal már sikeresen villantottam, most is bevállaltam. Egy tűrhetően grandiózus citromtortát szemeltem ki, a legklasszikusabb amerikai szakácskönyből — ha már amerikás nightshifter vagyok, igyekszem ezt a vonalat képviselni gasztronómiai oldalról is. Korán kel, SPAR, bevásárol, haza, kever, szitál, kavar, vegyít, önt. Azt hiszem, akkor kellett volna megértenem az égi jelet, amikor a 25 helyett 30 centis, vadiúj őzgerincforma is színültig megtelt, miközben én tudtam, hogy a tortamasszában időzített bombaként ketyeg a sütőpor. Lelki szemeim előtt már láttam a tésztával elárasztott sütőt, így inkább médiumot váltottam és átöntöttem mindent a kerek tortaformámba, ami nagyobb. Sütés.

Barna is volt, a tű tiszta, kivettem hát és mivel már sikeresen kiterápiáztam magam abból a korszakból, amikor a tűzforró tészta együttműködési képessége még valós potenciálnak tűnt a szememben, letettem hűlni. Aztán kiborítottam. Ami meglepően simán ment. „Meglepőt” írok, de csak én voltam meglepve, hiszen visszatekintve persze nem sok különlegesség van abban, ha a félig sült tésztamassza+egy relatíve jól megsült külső kéreg könnyen válik el a kizsírozott teflonfelülettől.

Zokogva rogytam térdre, hiszen még volt 80 perc munkába indulásig, nekem pedig vásárlással együtt tuti több időbe került volna nekifutni a második körnek. Arról már nem is beszélve, hogy másodszor is nekiállni ugyanannak, amit egyszer már elszúrtunk, nem valami lélekemelő foglalatosság. Nicoline viszont nem vesztette el a fejét: szempillantás alatt elővarázsolt egy 35 perces citromtorta receptet, segített nekem tésztát kavarni, elsúrolta gyorsan a tortaformát. Láttam, hogy talán nyolc perc ráhagyás is van a dologban, szóval valamelyest megnyugodtam. Egészen pontosan addig voltam nyugodt, amíg ki nem derült, hogy ez a változat viszont — talán még az elő karmájának hatására — nem óhajta elhagyni a tortaformát egyáltalán. Nicoline előkapott egy gőzkalapácsot, azzal próbálta meg kizúzni a lefelé fordított formából, de ettől csak berepedezett a teteje. Végül Indiana Jones módszeréhez folyamodtunk és régészeti eszközökkel választottuk szét az ehető és a nem ehető részegységeket.

Az érdekes mutatvány az volt, amikor megpróbáltam rákenni a krémet a már erősen meggyalázott piskótára; végül azért csak előállt valami tortának látszó tárgy. Szerencsére elég gyorsan elfogyott.

A következő próbatétel Nicoline kókusztortája lesz. Már alig várom.