Ennyibe került elkapálni a konfliktusomat a Lomographyval. Vettem egy Smartphone Scannert Nicoline-nak, hogy be tudja szkennelni a saját filmjeit. Sajnos nem jött be a dolog; belemehetnénk a technikai részletekbe, hogy milyen gázok milyen sorrendben derültek ki, de minek. (Akit mégis érdekel, elolvashatja a szkennerről írott ismertetőmet.)

Nehéz felsorolni, mennyi bajom volt ezzel az egésszel, de alapvetően mégis az ügyfélszolgálat hozzáállása volt, ami különösen irritáló volt. Írtam a magyar boltnak is; ha segíteni nem is tudtak, tök őszinték voltak és elmondták, hogy nekik is ugyanaz a tapasztalatuk, ami nekik. Lehet használni a szkennert — iszonyú mennyiségű manuális munkával, a Lomography saját alkalmazása kuka. Ehhez képest az ügyfélszolgálat egyszerűen képtelen volt elismerni, hogy hibáztak, ment a maszatolás ezerrel, meg mindenáron be akarták nekem adni, hogy én keresek kákán is csomót, amikor azt várom egy alkalmazásról, hogy legalább 1 funkciója működjön és hogy hülye vagyok, ha ezen nem tudok túllépni. Ami persze sosem kizárt, csak az adott helyzetben nekem jóval több problémám volt, mint hogy egy adott termék hibás. Elég sok időt és pénzt fektettem Lomography gépek vásárlásába, használom is őket rendesen. Bristolba és Dublinba konkrétan semmi mást nem vittem, csak a Dianát. Nem kicsit irritáló hát, amikor egyszer csak úgy érzem, iPhone felhasználónak néznek, akinek egy dolog számít, a logó a terméken és onnantól kezdve mindent lenyel, boldogan végi el kézzel azt, amit az alkalmazásnak kellene.

Mivel az első két kör a sima ügyfélszolgálatossal nem vezetett sehová, jeleztem, hogy eszkalálni szeretnék, amikor is a Customer Satisfaction Managerrel találtam magam szemközt, akinek az első mondata az volt, előre szól, hogy süketek párbeszédében nincs kedve részt venni. Majd elkezdett kioktatni, hogy tulajdonképpen minden szép és jó, igaz, hogy éppen most írják újra az alkalmazást az első kódsortól kezdve (a történet tehát elég tipikus: a rutinos hardvergyártó cég úgy döntött, hogy mi az neki szoftvert előrántani a semmiből), de ettől függetlenül nincs okom elégedetlennek lenni. Mindenáron egy refundra próbáltak rábeszélni, csakhogy én meg úgy voltam ezzel, hogy ha valaki olyasvalamit árul, ami nem működik, akkor visszaadni a pénzt azoknak, akik veszik a fáradságot arra, hogy visszakérjék, nem megoldás.

Az első döntésem az volt, hogy akkor a magam részéről ennyi volt a Lomography, ha nem képesek elismerni és korrigálni a hibájukat, akkor nyilván rám sincs szükségük. Kb. itt tartanánk most, ha nem akadt volna el egy másik panaszos ügyem is, egy visszatérítés ügyében. Miután a sokadik levelemre nem válaszoltak, itt is kopira tettem a Customer Satisfaction Managert, hogy intézkedjen, ha már olyan büszke a service levelükre. Intézkedett is, de közben megint felült a magas lóra, úgyhogy felvettem szépen a telefont, tárcsáztam a Lomography központját és mondtam, hogy ennek a csókának a főnökével akarok beszélni. A Lomography szerencsére elég kis cég ahhoz, hogy ez így még működhessen és mindenféle kekeckedés nélkül kapcsoltak is valakit. Aki, mint kiderült, az, aki egyszer már segített nekem: most is küldtem neki egy összefoglalót, amire ő képes volt normálisan válaszolni, a hibáikat elismerni és korrigálni, majd pontosan feltérképezni, hogy mi a probléma, supportot adni, egyszóval úgy viselkedni, ahogy egy felháborodott ügyféllel kell.

Nem sokkal azután, hogy sikeresen lenyugodtam, kaptam egy kupont a Lomographytól: az ünnepi vásárlásaimért cserébe kaptam egy kupont amivel jelképes összegért jutottam egy Diana Minihez. Úgyhogy most van egy olyan fényképezőgépem, ami végre könnyedén elfér a zsebemben, nagy látószögű és sima 35 mm-es filmre fényképez, ráadásul alapból négyzetes formátumra.