Elkerített Város

Védett: Utcai fotózás télen (+Picasa teszt vagy amit akartok)

Trychydts ||| 2014., január 20., 3:43 ||| A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.
Kategóriák:

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

A Flickr nemes egyszerűséggel megszüntette a régi fotózbeágyazási lehetőséget, az új meg nem ad lehetőséget arra, hogy privát albumok képeit bárhová is beágyazzam. Igazából kissé már sok is a sok szívatásból, amit a különböző cégektől kapok: a Lomography hazudott a Nicoline-nak karácsonyra adott szkennerrel kapcsolatban (a szkennerrel eladott alkalmazás konkrétan nem funckionál — ezt elismeri az ügyfélszolgálat és a magyar bolt is), utána pedig minősíthetetlen hangon küldtek el a francba; a Flickr pedig 8 év után egy laza mozdulattal kikapcsolta a funkciót, amiért az egész szolgáltatást használtam. Több, mint hétezer képem megosztási lehetősége párolgott el az űrbe egyetlen gombnyomással.

Elég nehezen dolgozom fel, amikor egy cég, amibe pénzt és bizalmat fektettem, úgy dönt, hogy akkor most kiszúr velem akkor is, ha a fejem tetejére állok. Ráadásul mind a Flickr, mind a Lomography esetében egyértelmű, hogy a felhasználók véleménye szinte egyöntetűen negatív: dőlnek a rossz visszajelzések ők pedig csak a vállukat vonogatják.. Szemlátomást mégis úgy vannak vele, hogy ők erősebbek annál, semminthogy alkalmazkodniuk kellene a felhasználók igényeihez vagy mondjuk csak olyan árut adjanak el, amihez a valóságnak megfelelő leírás is megfelelő.

Egyelőre mindkét esetben az “Oké, csá” mentalitást használtam. Szépen elpakoltam a Lomography-s gépeimet, rendeltem egy Lubitel 166V-t, végiggondoltam, hol és hogyan fogok ezentúl filmet beszerezni, nekiálltam a Lomography-t felnyomni az osztrák fogyasztóvédelemnél, előfizettem plusz tárhelyre a Picasánál és kínkeresrvvel átköltöztettem a fotóim nagyját (sajnos ez sem ment hézagmentesen). Ettől függetlenül nehéz volt túltenni magam az érzésen, hogy engem senki sem szeret. Ráadásul Magicben is laposra vertek egy jó csomó meccsben a hétvégén.

Megrendült hitemet a kapitalizmusban egy vasárnap esti fogászati élmény állította vissza valamelyest. Még pénteken, egy meeting közben tört le egy darab a fogamról, a nyelvemet folyamatosan vagdosó, éles peremet hagyva maga mögött. Először azt gondoltam, majd csak kihúzom egy normál fogorvosig, de aztán amikor vacsora alatt is csillagokat láttam, úgy döntöttem, itt  a vége, irány egy éjjel-nappali fogászat. Ahol kellemes környezet, udvarias kiszolgálás, időpont-adás, professzionális ügymenet és mérsékelt (!) árak. Úgyhogy lehet, hogy a végén még a rendes fogorvosom is ők lesznek.

Nicoline pedig isteni madártejet főzött nekem a hétvégén. Valaki azért mégis szeret.

– Mit eszünk, Matula bácsi?

– Kocsonyát. Amit a bográcsban hagytunk, megkocsonyásodik reggelre, és pirított
kenyérrel… – Matula csak széles mozdulattal jelezte, hogy ez körülbelül a teteje a
szakácskönyvekben található ínyencségeknek.

A pirított kenyérnek enyhe füstszaga volt, de a hús! A zsíros kocsonya!! A meleg kenyéren
olvadó lé!!! Ettek hangtalanul.

– Van még, Matula bácsi?

Matulának jólesett ez a ki nem mondott dicséret.
– Hát mit mondtam?

– Matula bácsi… erről nem is lehet beszélni! Nancsi néni elbúj ha tik Piri mamával együtt.

– Szó köztünk maradjon… – emelte fel az öreg bütykös ujját, jelezve, hogy ez olyan titok,
mint a fehérnép érzékenysége a főzési tudomány körül.

Halászlé terén valamikor a kilencvenes évek terén tettem fogadalmat, amikor Baján, a halászléünnep napján az egyik barátomnál halászlé került az asztalra, gyufatésztával. Akkor jöttem rá, hogy nekem nem kell a trutyi, nekem a finom, harmonikus lé kell, lágyan omló halhúsdarbokkal meg gyufatésztával. (Én magam nem tudnám olyan apokaliptikus víziókból vett ecsetvonásokkal felvázolni a “sűrítés” elleni érveket, ahogy azt Uj Péter tette.) Azóta is mindig örülök, ha sikerül valami egyértelműen finom, húsleveshatású dolgot kitermelni. Aztán időközben feltűnt nekem, hogy Matula bácsi sem trutymósít semmit se halászlevében a Tüskevárban.

Azt viszont csak ma tapasztaltam meg, hogy a halászlevem megkocsonyásodott. Most ettünk belőle harmadszor, de tegnap Nicoline-volt a melegítés-felelős; ma viszont én nyitottam fel a fazekat és láttam, hogy valóban összeállt a leves kocsonyává. Ilyesmire eddig még nem emlékszem; igaz, most egy pár dolgot máshogy is csináltam. Például most főztem a legkisebb lére a dolgot (általában a hatliteres lábast szoktam megtölteni, most meg csak a háromliterest, és talán tovább is főtt az alaplé, mint szoktam. Mindenesetre igazi sikerélmény nekem ez az új évre, amit talán az homályosít csak el valamelyest, hogy a levesbe szánt belsőségeket a főzés közbeni nagy takarítás közepette véletlenül kidobtam.

Magic, the Gathering — első győzelmeim

Trychydts ||| 2014., január 09., 2:53 |||

Anno még a kilencvenes években nagyon gondolkodtam rajta, hogy belevágok a Magic, the Gatheringbe — aztán végül nem tettem, gondoltam, ki játszana velem, ahhoz meg túl drága, hogy álljon a polcon. Aztán pár hete eszembe jutott, hogy fura dolog lenne, ha pont ezt a játékot nem lehetne online játszani: és lehet. Ez egy elég összetett kártyajáték, amiben mindenki a saját maga által összeállított paklival játszik — ugyanakkor nem csak a jó pakli a fontos, hanem a játékon belüli taktika is.

Kicsit edzettem a számítógép elleni verzióval, de aztán elég hamar váltottam élesbe és elkezdtem építeni a saját kollekciómat, igyekszem utánaolvasni a jó stratégiáknak, meg persze igyekszem tanulni minden meccsből. Most jutottam el oda, hogy megvan az első saját paklim, amivel a kezdő pályán 50%-ban nagyobb arányban szoktam nyerni. (Persze aki nem ismeri a játékot, annak leginkább a hangulat miatt érdemes megnéznie.)

Konkrétan ma reggel éreztem azt, hogy lehet, hogy mér ildomosabb lenne egyel magasabb fokozaton próbálkoznom: a kezdők között is egy abszolút kezdő sráccal (?) akadtam össze, akinek szemlátomást fogalma sem volt arról, hogyan tudna a játék menetén változtatni, rögtön kijátszotta a jó lapjait és felélte az erőforrásait, úgyhogy aztán már nem igazán volt lehetősége arra, hogy egyáltalán bármit is fordítson a dolgok menetén.

Hétvégén viszont volt egy olyan meccsem, ugyanebben a kategóriában, amire szerintem még nagyon sokáig fogok emlegetni. Fejenként 25 perc időnk volt (az nyert, aki először ér el két győzelmet, szóval két vagy három kör volt a játék). A második kör végén, az utolsó fordulóra 1 percem maradt, minden végiggondolnivalóval, pakolgatással, kártyaelforgatással együtt. Tudtam, ha ebben a fordulóban nem nyerek, a következőt aligha érem meg és ha mégis, időm nem lesz már kijátszani a lapjaimat. Végül kb. 30 másodpercnyi idővel nyertem egy iszonyatosan nehéz meccs után. Még gratulált is nekem az ellenfelem, a paklimat meg a stratégiámat is megdicsérte. Az a ritka alkalom volt, amikor sikerült egy velem pontosan egy szinten levő játékossal szembekerülnöm, aki viszont egy radikálisan más stratégiát választott, mint én.

Mondanom sem kell, azóta újult erővel vetettem magam az olvasgatásba.

Jaj mennyit főztem

Trychydts ||| 2014., január 03., 2:23 |||

Ha igazán vissza akarunk menni a sütés-főzés kezdetéig, akkor talán a szokásos évi kekszfesztiválról kellene mesélnünk. De ez csak egy amolyan laza ujjgyakorlat volt ahhoz a főzési maratonhoz képest, amit december 24-től futottunk le. Maradjunk annyiban, hogy sütöttünk pár száz kekszet, amit aztán boldogan falt mindenki, többek között az exfőnököm is, akinek szintén utána dobtam egy dobozzal, mielőtt elrohant volna szülni.

Valami igazán ünnepit akartam az asztalra tenni, szóval a fejembe vettem, hogy lesz kétféle csirke: narancsos-rozmaringos meg egy kis chillis-csípős kis vadulás. Nicoline főzi a pikáns levest, készíti az előételt meg a köreteket, én meg majd bedobok egy igazi amerikai pudingot a köztudatba, abból baj nem lehet. Persze kicsit soknak tűnt 3 kiló csirke három embernek, de hát gondoltam, jönnek még vendégek, többek között Nicoline szüleit látjuk majd vendégül másnap ebédre, szóval jól jön az majd. Vettem egy egynyolcvanas karajt is, hogy ne fogyjunk ki a sütnivalóból szorult helyzet esetén.

Tényleg frankón sikerült minden, Nicoline vett kézműves bort, szilvás levest ettünk levesnek, kacsamáj-pástétomot előételnek, amihez (a rozmaringos és a csípős csirke plusz a puding mellett) a rozskenyeret is én sütöttem. Maradt persze másnapi ebédrevaló is rendesen, plusz Nicoline szülei önérzetesen átvették a főzést a következő másfél napra. 25-én kiderült, hogy apámmal 27-én találkozunk, nem akartunk több napos maradékot eléjük vetni, kiástam hát a mélyhűtőből a karajt és nekiálltam a cideres receptnek. Egész jó lett ez is, desszerttel szerencsére nem kellett vacakolni, akkor már volt karácsonyi sütink bőven. Fújtunk egyet, majd nekiláttunk receptet keresgélni, mert pár héttel ezelőtt könnyelműen bevállaltuk, hogy mi főzünk majd egy hétfős társaságnak két ünnep között, az immár tradicionális karácsonyi fiatal felnőtt fesztiválra.

Receptet végül nem találtunk, de az egyik elég jól nézett ki ahhoz, hogy inspirációul szolgáljon. Így bőrös karaj helyett bőr nélküli karajt vettünk (amit begöngyöltem backonbe); black-eyed bean helyett vettünk fehér és vörös babot; chorizo kolbász helyett békési lángolt kolbászt; kis rozmaringágacskák helyett karvastagságú botot Nicoline-ék rozmaringfájáról, amiről lecsipkedtem a leveleket; piros, sárga és zöld chilli helyett csak pirosat — ami nem gáz, mert mint kiderült, Juci nem bírja a csípőset.

Csak odavetőleg jegyzem meg, hogy kb. másfél kiló rizst főztem meg, amit Nicoline méltánytalanul üldöz — így viszont komoly elégtételt jelentett, hogy mindig igen jelentős mennyiségek fogytak belőle.

Azt gondoltam, ezzel 2013-ra be is fejeztem a főzést, de a szilveszteri buli előtti nálunk melegítés elmaradt, viszont felvetődött az igény egy kétfős vacsorára. Úgyhogy még összedobtam egy fügés-kolbászos-paradicsomos tésztát.

Szerencsére december 30-án megérkezett az All You Can Move sportpassom.

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site