Reader’s Log: Timur Vermes: Nézd, ki van itt (Er ist wieder da), 2012.

Trychydts | | | 2013., október 14., 20:34 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Egy 2011-i napon Hitler benzinszagú egyenruhában ébred egy üres berlini telken. Így veszi kezdetét Timur Vermes brutálisan zseniális, fekete szatírája.

Egy ilyen alapötlettel nagyon sokféle irányt lehetne venni; lehetne felelőtlenül nevetséges, vontatottan, nehézkesen szájbarágós vagy nagyon megrázó. A szerző azonban egy sokkal érdekesebb irányt választ. A magától adódó helyzetkomikumok sorozatából kiindulva (mégis, hogy reagálnánk egy katonaruhában mászkáló fickóra, aki úgy néz ki, mint Hitler?) egy olyan, sodró és egyenletes lendületű történetet épít fel, ami egyszerre szellemes, humoros és ébreszt rá minket arra, mennyire védtelenek vagyunk még mindig az ügyesen adagolt gonoszsággal szemben. Időnként egy-egy brutálisan kegyetlen jelenettel emlékeztet bennünket arra, min is nevetünk valójában, kivel is azonosulunk önkéntelenül. A regény ugyanis egyes szám első személyben, Hitler szemével mutatja az eseményeket — és miközben egyetlen percig sem romanticizálja a karaktert vagy próbálja azt a látszatot kelteni, hogy a Führer bármit is változott volna hatvanhat év alatt, akkora idióta körülötte mindenki, hogy gyakorlatilag lehetetlen nem beleesni ebbe a csapdába.

A regény alaptézise, hogy a jelenkori, felelőtlenül toleráns és túlmediatizált társadalom mennyire képtelen valódi immunválaszt adni egy még olyan magától értetődően megvetendő és kirekesztendő figurára is, mint Hitler. Hitlerről természetesen senki sem hiszi el, hogy valóban az, akinek látszik — Hitler-hasonmás stand-up comedys műsora lesz a tévében. A regénybeli diktátor pedig elég pragmatikus ahhoz, hogy gyorsan el is fogadja ezt pillanatnyi adottságnak. Nevéhez ettől függetlenül is ragaszkodik és teljes nyíltsággal vállalja fel nézeteit – amit a toleranciára kondicionált és újdonságra vágyó szakmai és laikus közönség egyaránt zseniális, szemet felnyitó iróniaként értelmez. Aki pedig megpróbál fellépni ellene, azokat gyorsan félreállítja — a média és a hazugság eszközeivel, gördülékeny hatékonysággal.

Ez a megállíthatatlanság kulcsmomentum a regény befogadása szempontjából. Bár Hitelernek kezdetben hiányzik az SA és az SS, Göebbels és Martin Bormann, mint a hatalom megszerzéséhez és megtartásához  szükséges „alapvető” kellékek, de aztán rájön, a tévé, a Youtube és az okostelefonok révén is egészen jól el tud boldogulni. Nem arról van szó, hogy Hitler bármit is pacifikálódott volna — mi lettünk még nagyobb birkák. Környezete és támogatói között kezdetben senki, egyetlen pillanatra sem áll meg elgondolkodni, mi is folyik itt — a befolyó reklámbevételek, a nézettség, a honlap látogatottsága és a Youtube-megtekintések száma elegendőek ahhoz, hogy senki ne tegyen fel kérdéseket. De az is kiderül, hogy olyan szinten bele vagyunk kényelmesedve a mindennapos, trivialitások és semmitmondó lózungok szintjén folyó politikai vitába, hogy már a nácizmussal szemben sem vagyunk képesek érveket felsorakoztatni. (És ha valaki azt gondolja, ez csak túlzás, gondoljon bele, mit össze képesek vergődni magukat komoly játékosnak képzelő újságírók, politikusok, ha csak egy mai zsebnácival találják magukat egy stúdióban. Pedig őket még a regénybeli Hitler is reménytelen balfácánoknak gondolja.)

Egyetlen valódi nehézség adódik: amikor fiatal, tehetséges titkárnője megtudja, hogy nagymamája családját elgázosították Auswitzban, úgy dönt, hogy bár személy szerint csodálja Hitler újdonsült sikereit, mégsem tud asszisztálni tovább a munkájához. Hitler kezdetben értetlenül áll a helyzet előtt, aztán megpróbálja ezt is megoldani — ennek a konfliktusnak a bemutatása és feldolgozása a regény egyik legalapvetőbb fordulópontja, legkeményebb és legőszintébb jelenete.

Hitler figurája amúgy teljesen egydimenziós figura — csak azt tudjuk meg róla, ami a cselekmény előremozdításához szükséges. Ellentétben mondjuk A Bukással  (amire hivatkoznak is a regényben), Timur Vermest abszolút nem érdeklik Hitler mélylélektani mozgatórugói; egy simulékony, hataloméhes démon, a náci ideológia következetes híve. Több részletre nincs is szükség, hiszen a regény nem Hitlerről, hanem rólunk szól. A könyv humorának forrása is rendszerint az, hogy a rugalmas gondolkodású, de értelemszerűen még mindig a múltban élő diktátor hogyan érintkezik az őt javarészt zavart, reménykedő vigyorral kezelő környezetével. Reménykednek benne, hogy mégse gondolja, amit mondott, bíznak benne, hogy elég intellektuálisak ahhoz, hogy felfejtsék mondandójában az amúgy nem létező mélyebb rétegeket. Próbálják beleerőszakolni a XXI. század valóságába, de Hitler visszahúzza őket a XX. századba. Megtanulják kedvéért a helyes karlendítést, átveszik a beszédmódját, alkalmazkodnak az igényeihez. Mintha ez feloldaná a kínos helyzeteket — holott csak még kellemetlenebb és kínosabb lesz minden.

A regény látszólag csendesen és nyugodtan ér véget, egy, az első sorokhoz hasonlóan békés jelenettel. Ugyanakkor, ha igazán belegondolunk, mi is történt az utolsó oldalakon, alighanem végigfut majd a hátunkon a hideg.