Szokásos blabla: aki végig akarja reszketni a cselekményt, ne olvasson tovább.
Végül csak elmentem megnézni a Gravityt, annak ellenére, hogy már az előzetesek alapján sem tetszett; amikor pedig elolvastam a film szócikkét a Wikipedián és még jobban elment a kedvem. A nagy felkészülés csak annyiban volt hiba a részemről, hogy az eleje abszolút szerethető — itt még más tud lenni a film, mint az összes többi klisés látványfilm. Aztán biztos, ami biztos alapon átvált vásári mutatványosbódéra.
Amíg arról van szó, hogy mennyire brutálisan idegen az ember az űrben, és hogy mennyire heroikus, hogy mégis megpróbálja, addig minden rendben. Láthatjuk, hogy egy sima csavar is másképpen viselkedik, mint a Földön; mindenre rá kell készülni, mindent végig kell gondolni, csak rádióval tudsz kommunikálni másokkal, a ruhádon kívül maga a semmi van — tényleg lenyűgöző. A Gravity azonban nem dokumentumfilm, hanem egy katasztrófaakcióthriller, de amikor beüt a krach, még 5-10 percig még mindig sikerül eltérni a sablonoktól. Még jobban átérezzük, hogy az űr valóban maga a semmi, itt, ha lehet, még a halál is magányosabb és reményvesztettebb, mint odahaza. Valami mellécsúszik, és máris tökéletesen tehetetlenek és esélytelenek vagyunk, aprócska, egymásra utalt, de egymást is nehezen megtaláló porszemek a semmiben. A film egzisztencialista üzenete itt érezhető át igazán: amikor a két magára maradt űrhajós összekapaszkodik és úgy dönt, megpróbálnak az odafönt maradt emberi infrastruktúrát felhasználva, a minimális esélyben is bízva hazajutni az alattuk levő, tündöklően szép bolygóra.
Ennél a nagyságrendnél kellett volna maradni. Az űrutazás — ideillő képzavarral élve — amúgy sem sétagalopp; maradni kellett volna annál a szinténél, amikor a dolgok még csak reménytelenek, de nem lehetetlenek. A készítők azonban nem tudtak megálljt parancsolni maguknak — az Hemingway öreg halásza helyett inkább egy tizennyolc sávos autópáláyán csúcsforgalomban átrohanó vak csirkéhez lehetne hasonlítani a szereplőket. Mintha a készítők megrészegültek volna az űrben játszódó, realisztikus IMAX 3D lehetőségétől, és mindent látnunk kell, amit amúgy már láttunk ezerszer csak más filmekben, más kontextusban, más tálalással, esetleg egy kicsit kevésbé fejlett technikával. Millió darabra hasadó kolosszális űrállomást, hatalamas robbanásokat, amelyek tűzfelhővel kevert lökéshulláma elöl az utolsó pillanatban bukik le a szereplő; minden második jelenet valamilyen visszaszámláláson alapul és persze mindig minden csak legeslegutolsó pillanatban sikerül. És nekünk el kéne hinni, hogy miközben mindenki mást másodpercek alatt darált le az űrben keringő hordalékfelhő, addig Sandra Bullock összes űrsétáját sértetlenül ússza meg. Persze nem sikerül neki semmi elsőre, másodszorra de harmadszorra sem — kell a feszültség. Negyedjére, megint csak hajszállal elkerülve a halált, látszólag sikerül; majd szembesülnie kell azzal, hogy eddigi erőfeszítései hiábavalóak voltak, mégis magányosan fog meghalni az űrben. Hosszú vergődés után belátja, hogy nem tehet semmit, viszont sikerül befognia egy ráadióamatőr adását — úgyhogy végül a kutyaugatást, gyereksírást és egy altatódalt hallgatva lesz öngyilkos — kiengedi az oxigént a működésképtelen űrkabinból.
Azt hiszem, ez volt a legutolsó olyan pillanat, amikor méltóságteljesen be lehetett volna a fejezni a filmet — amikor olyasvalamit vihettünk volna haza, ami egy kicsit más, mint a többi, amikor elgondolkodhattunk volna az emberi élet értelmén és lehetőségein; az emberi kíváncsiság és küzdeni akarás nagyságán. Nem lett volna hibátlan a film, de lehetett volna valamilyen. Cuarón mégis úgy döntött, visszatér a látványakciófilmek leglerágottabb kliséihez.
Még nem értünk meg arra, hogy Sandra Bullock és George Clooney egy filmben haljanak meg, pláne úgy, hogy George Clooney áldozata és utolsó leheletével elsuttogott tanácsai értelmetlenek legyenek. Úghogy Sandra Bullock — egy elképesztően igénytelen magáratalálási jelenet után — mégsem lesz öngyilkos. Nekünk pedig végig kell néznünk egy, még az eddiginél is nevetségesebb és irreálisabb (nyilván heroikusnak szánt), tömény akciósorozatot, amelyben magára maradt, űrutazásra csak félig-meddig kiképzett specialistánk jószerével már a fizikai törvényekkel is dacolva ugrik bele egyik lehetetlen kihívásból a másikba — és nyer, nyer és nyer. Minden emberi számítás szerint másodpercenként kellene meghalnia, ő mégis jókedvűen, életörömtől kacagva (nesze neked egzisztenciális válság), röpköd, kapaszodik, mászkál és improvizál űr és légkör határán, immár a hamuvá égést is kockáztatva — mert az űrben rájött, hogy az élet a vele történt tragédiák ellenére is szép. Fantasztikusan egyedi mondanivaló, bár nekem speciel hiányzott a hitelesség és az eldolgozottság, és a nagyságrendek sem voltak igazán a helyén. (Kicsit hasonlóan a Cloverfiledhez, ahol egy felhőrkarcoló nagyságú szörnynek kell romba döntenie fél New Yorkot, hogy a srác meg merje mondani imádottjának, hogy szereti.)
Apróság és csak azért említem meg, mert a zárójelenet is erre épül: voltaképpen szomorú, hogy egy ilyen filmben sem tudnak ellenállni annak, hogy Sandra Bullock mellei ne kapjanak főszerepet. Lehetne ez az a film, ahol ő is csak egy hétköznapi ember, aki nem mindennapi körülmények között sikeresen helytáll — nem mentené meg a filmet, ha nem játszanánk rá a szexista ösztönökre, de egyel kevesebb okunk lenne a panaszkodásra.
Sokkal többet nem nyújt a film. Van pár gyönyörű felvétel, de ezek inkább csak dekoratív jelleggel vannak odakenve az üres másodpercekre. George Clooney saját kliséinek desztillátumát nyújta, semmi többet; cinikus, minden helyzetben hidegvérű és profi modora, kedves és szerethető önteltsége, sármja szinte minden közönségfilmjében ott van. Hogy Sandra Bullock alkalmas-e érdemi színészi alakításra, ebből a filmből sem derül ki — egy szakember plusz egy életre szóló trauma az egész karakter. Semmi mellékeset nem tudunk meg róla, amelynek révén legalább elképzelhetnénk, milyen is valójában.
Ha meg kéne magyaráznom, miért 97% ez a film a Rotten Tomatoeson, csak találgatni tudnék. Kicsit olyan, mint a slasher műfajban a Fűrész-sorozat: aki szereti az ilyet, annak ez nagyon bejön. Látványos, lendületes, izgalmas akciófilm, minimális mellébeszéléssel és befogadást nehezítő bonyodalmakkal. Könnyen fogyasztható, happy endre végződő szórakozás. Nem kevesebb, de nem is több.