Idén Bristolban is voltam

Trychydts | | | 2013., szeptember 22., 23:26 | | | Kategóriák:

Most, hogy nézem, miről nem postolgattam az idén, hatalmas űrként tűnik fel a brisotli látogatásunk Nicoline-nal.  (Talán azért nem tűnt fel eddig, mert naplót azért vezettük.) Első alkalommal mentem el úgy, hogy nem éreztem különösebben égetőnek, hogy visszatérjek ide — na nem mintha nem költöznék szemrebbenés nélkül, ha lenne lehetőség, de most nem égetett belülről a sok kihagyott lehetőség.

Ennyire alaposan még sosem vettem a talpam alá a várost, felkészültem indultam neki a Floating Harbour túráinak, mi több, egy bristoli sétafesztiválnak köszönhetően még a lokális bristoliak is bővítették egy kicsit az ismereteinket. Az öreg hölgy, aki hatvan éve lakott a városban, pontosan tudta, hol volt régen dohánybolt, hová kávéüzlet, élvezetettel ecsetelte, hol milyen illatokat lehetett érezni. Bristol templomai is nagyon megérintettek, de a legtöbbet talán az a szervzett sétán kaptam, ami a második világháború és Bristol kapcsolatáról szólt. Utána már tényleg nem tudtam úgy mászkálni a városban, hogy ne vettem volna észre a bombák egykori foghíjait és az egyéb háborús emlékeket. A sportpálya alatt például, aminek a szélén Baluval halat ettünk, valamikor egy óriási, közösségi óvóhely volt. Bristolban ráadásul úgy kellett külön felépíteni ezeket az óvóhelyeket — tulajdonképpen a földbe süllyesztett, fémmel bélelt, nyirkos, egészségtelen levegőjű lyukak voltak. Az akkori kereskedelmi-ipari központot egy éjszaka alatt bombázták rommá — ezt nem is építették újjá, ma park van a helyén.

Volt némi hezitálás azon, hol szálljunk meg — nekem persze reflexből jött a válasz, hogy a Backpackersben, míg Nicoline fázott egy kicsit a 12 ágyas dormitory gondolatától. Végül, megnézve az árakat, kiütéssel győzött az én ajánlatom — na meg a BB persze a város legközepében van. A hely nem sokat változott, kevesebb a nyilvános számítógép, a közös filmnéző hely sima közösségi térré változott át, de továbbra is tiszta és nagyon jól szervezett minden. Főztünk is a konyhában, sőt, most először lett címkézett rekeszünk az egyik hűtőben. Pár másik párral voltunk egy teremben, remekül megfértünk együtt, bár az emberek felét gyakorlatilag nem is láttuk — este jöttek, hajnalban léptek.

Ami nagyon megváltozott a városban és engem nagyon fájóan érintett — a fish and chips kora leáldozott. Régen minden sarkon lehetett sült halat venni gravyvel, most kebabosok leptek el mindent. Kifejezett tortúra volt fish and chipsezőt találni. Összes angliai tartózkodásom alatt most volt a legrosszabb az idő: végig fújt a szél, többször is esett; összességében véve azonban mindenki jól érezte magát, akinél volt elég pulóver vagy akinél volt kitől kölcsönkérnie. A másik, ami rögtön feltűnt, hogy (gondolom, a recesszió miatt) rengeteg szórakozóhely volt bezárva/ledeszkázva/kiadónak hirdetve. És több a magyar, mint amikor legutóbb voltam.

Többször is kísérleteztünk kávéivással, de asszem, aligha véletlen, hogy az angol birodalom nemzeti és ikonikus itala végül inkább a tea lett. Még a kifejezetten márkás kávézókban is inkább csak elviselhető volt a helyzet, a nem márkás helyeken pedig pontosan ugyanazt az infernális, sárgás löttyöt adják, ami már a Pendragon-legenda idejében is elivselhetetlen volt.

Nicoline angyali türelemmel bírta a folyamatos kattintgatásaimat — igaz, a Feeder road-os túrámon ő már inkább shoppingolgatott. Én pedig ismét elvetődtem Easton felé — most valahogy sokkal nyilvánvalóbb volt, mennyire szegényebb és elhagyatottabb ez a környék, mont amikor Baluval sétáltunk el erre. Vagy a helyzet romlott itt is, vagy akkor számítottunk valami nagyon brutálisra Baluval Calair rémtörténetei alapján. A Floating Harbour környéke viszont továbbra is csodálatos — Nicoline, mint egy túlpörgetett ingatlanügynök, egymás után mutogatta nekem a jobbnál jobb házakat.

Most voltam Bristolban először koncerten. (Valahol persze jellemző, hogy amikor megemlítettem Nicoline-nek, hogy idén tényleg Bristolba megyünk, neki az első szava az volt: „Koncertek!”, míg nekem haloványlila segédfogalmam sem volt róla, hogy Bristolnak komoly könnyűzenei háttere is van.) A hely hangulata egész jó volt, barátságosan lúzer zenéket hallgattam — az émelyítően édes, blackcurrentes cidert már nem annyira értékeltem — ellentétben a tetovált, zavaros hátterű, ex-alkoholista kidobóemberrel, aki igen kedvesen és előzékenyen fogadott minket és minden tolakodás nélkül az élettörténetét is összefoglalta nekünk.

Utolsó este felmásztunk a kilátótoronyba is — a nap utolsó sugarainál megpróbáltam még néhány gyors tájépet kattintani. Egy 12 kockás tekercs ráment, de egy képpel sem voltam elégedett. Szerencsére a többi kép között, amiket fekete-fehérben lőttem, több is van, amit még ma is szívesen nézek vissza. Akárhogy is, Bristol alighanem az egyik kedvenc helyem marad most már ameddig élek.

Bristol (41)

Bristol (26)

Bristol (20)

Bristol (17)

Bristol (43)

Bristol (53)

Bristol (58)

Bristol (86)

Bristol (14)

Bristol (12)

Bristol (08)

Bristol (61)

Bristol (96)

Bristol (90)

Bristol (91)

Bristol (85)

Bristol (74)

Bristol (65)

Bristol (66)

Bristol (70)

Bristol (80)