Sose akartam vízitúrázni. Eleve nem rajongok a vízért, ehhez még hozzájön az izomszakasztó, egész napos meló, egymillió szúnyok, a rám rakódó kosz és a belőlem áradó permamens bűz — kösz nem. Ez volt az eredeti reakcióm. Mellesleg azt is megfogadtam, hogy augusztus 20-i hosszú hétvégén soha többet nem megyek sehová, elég volt nekem a balatoni vitorlázás, amikor háromnegyed órát kellett várni a büfénél, és az összes vécé leharcoltabb állapotban volt, mint amit anno Bulgáriában láttam.

Ehhez képest most augusztus 17-én a délelőtt a gödi Dunaparton talált, mezítláb állva két zöld túrakenu mellett, zsákolgatva a cuccaimat, és magyarázgatva, hogy a Diana miért nem jön le a nyakamról a kenuban sem. Aztán elindultunk lefelé a folyón.

Nicoline Sütivel és Karával alkotott egy kezdőkenut, én pedig Zsófival és Baluval taxizgattam — legalábbis Nicolnie azóta mindenkinek így meséli el a dolgot. Én pedig rájöttem: a kenuzás brutálisabb fizikai munka, mint amit valaha el tudtam volna képzelni. Első nap annyira bedurrant a vállam (az ízületem, nem az izmaim), hogy csak Balu szupererős, kizárólag receptre kapható mágikus fájdalomcsillapító-koktéljának köszönhetően tudtam felemelni a bal karomat. A többi nap már csak az izomlázzal kellett megküzdenem, ami mondjuk szintén durvább volt, mint bármi, amit azóta éreztem, hogy a végül soha nem használt villanyvezeték-csatornákat vétem ki Géza falában, de mégis olyasmi volt, ami mellett lehetett létezni.

Ezúttal voltam elég okos ahhoz, hogy ne hosszú hajjal éljek nomád életet, így a hajam nem szedett össze annyi szmötyit a Dunából, mint anno a Balatonból — ez pedig a közérzetemet is jócskán pozitív irányba billentette. Ráadásul a túra elején Zsó és Balu jól ráparáztattak, hogy mivel én nem hordok sapkát, ezért másnap migrénes fejgörccsel, láztól fetrengve fogok ébredni, miközben majd görcsös rohamokban tör rám a lázas sugárhányás; ezért aztán végig a fejemet locsolgattam Duna-vízzel. Ami ugyan elég dilis dolognak hatott, viszont napszúrásom nem lett. Igaz, eddig még sohase volt, pedig a sapkát csak egészen rövid periódusokban voltam hajlandó megtűrni a fejemen. Főleg nyáron.

Meglepően sok jött vissza amúgy a Három ember egy csónakban hangulatából; főleg az esti táborozások hangulata volt nagyon autentikus. Első este amúgy szalonnát sütöttünk, második este már csak én sütöttem szalonnát, előételnek a Balu által főzött szalonnás-kolbászos krumplileves mellé. Ami olyan tűzforrón jött ki a bográcsból, hogy a Dunában kellett lehűtenünk. A leveshűtés egy fokkal jobban sikerült, mint szegény Nicoline sörhűtési projektje: a hullámverés és a kavicsok ugyanis szitává lyuggatták a vízbe hűlni berakott sörösdobozokat.

És ami az augusztus 20-i őrületet illeti, leginkább az is csak a Szendendrei-sziget északi csúcsán érződött — akkor már nem bántuk, hogy nem ott táboroztunk, hanem csak egy rövid, szimbolikus erejű fürdés erejéig álltunk csak meg. Vácott, amíg vártunk a kubai kajánkra, érződött még némi fesztiválhangulat a főtéren, de összességében véve olcsón megúsztuk ezt is.

Most sátraztunk először Nicoline-nel; persze jól kiderült, mekkora mazsolák vagyunk, de azért végül is sikeresen helytálltunk. Hazaérve azért elkezdtük tervezgetni, ki milyen túracucc beszerzését tartaná feltétlenül indokoltnak. Azóta Nicoline már be is újított egy hálózsákot — kicsit kompaktabb, mint az enyém, amit még Csabitól kaptam pár évvel ezelőtt, és elég komfortos is.

Ha nem is érzem úgy, hogy életem hátralevő részét a vízitúrázásnak szeretném szentelni, a víziszonyom azért elmúlt.