Most, hogy nézem, miről nem postolgattam az idén, hatalmas űrként tűnik fel a brisotli látogatásunk Nicoline-nal.  (Talán azért nem tűnt fel eddig, mert naplót azért vezettük.) Első alkalommal mentem el úgy, hogy nem éreztem különösebben égetőnek, hogy visszatérjek ide — na nem mintha nem költöznék szemrebbenés nélkül, ha lenne lehetőség, de most nem égetett belülről a sok kihagyott lehetőség.

Ennyire alaposan még sosem vettem a talpam alá a várost, felkészültem indultam neki a Floating Harbour túráinak, mi több, egy bristoli sétafesztiválnak köszönhetően még a lokális bristoliak is bővítették egy kicsit az ismereteinket. Az öreg hölgy, aki hatvan éve lakott a városban, pontosan tudta, hol volt régen dohánybolt, hová kávéüzlet, élvezetettel ecsetelte, hol milyen illatokat lehetett érezni. Bristol templomai is nagyon megérintettek, de a legtöbbet talán az a szervzett sétán kaptam, ami a második világháború és Bristol kapcsolatáról szólt. Utána már tényleg nem tudtam úgy mászkálni a városban, hogy ne vettem volna észre a bombák egykori foghíjait és az egyéb háborús emlékeket. A sportpálya alatt például, aminek a szélén Baluval halat ettünk, valamikor egy óriási, közösségi óvóhely volt. Bristolban ráadásul úgy kellett külön felépíteni ezeket az óvóhelyeket — tulajdonképpen a földbe süllyesztett, fémmel bélelt, nyirkos, egészségtelen levegőjű lyukak voltak. Az akkori kereskedelmi-ipari központot egy éjszaka alatt bombázták rommá — ezt nem is építették újjá, ma park van a helyén.

Volt némi hezitálás azon, hol szálljunk meg — nekem persze reflexből jött a válasz, hogy a Backpackersben, míg Nicoline fázott egy kicsit a 12 ágyas dormitory gondolatától. Végül, megnézve az árakat, kiütéssel győzött az én ajánlatom — na meg a BB persze a város legközepében van. A hely nem sokat változott, kevesebb a nyilvános számítógép, a közös filmnéző hely sima közösségi térré változott át, de továbbra is tiszta és nagyon jól szervezett minden. Főztünk is a konyhában, sőt, most először lett címkézett rekeszünk az egyik hűtőben. Pár másik párral voltunk egy teremben, remekül megfértünk együtt, bár az emberek felét gyakorlatilag nem is láttuk — este jöttek, hajnalban léptek.

Ami nagyon megváltozott a városban és engem nagyon fájóan érintett — a fish and chips kora leáldozott. Régen minden sarkon lehetett sült halat venni gravyvel, most kebabosok leptek el mindent. Kifejezett tortúra volt fish and chipsezőt találni. Összes angliai tartózkodásom alatt most volt a legrosszabb az idő: végig fújt a szél, többször is esett; összességében véve azonban mindenki jól érezte magát, akinél volt elég pulóver vagy akinél volt kitől kölcsönkérnie. A másik, ami rögtön feltűnt, hogy (gondolom, a recesszió miatt) rengeteg szórakozóhely volt bezárva/ledeszkázva/kiadónak hirdetve. És több a magyar, mint amikor legutóbb voltam.

Többször is kísérleteztünk kávéivással, de asszem, aligha véletlen, hogy az angol birodalom nemzeti és ikonikus itala végül inkább a tea lett. Még a kifejezetten márkás kávézókban is inkább csak elviselhető volt a helyzet, a nem márkás helyeken pedig pontosan ugyanazt az infernális, sárgás löttyöt adják, ami már a Pendragon-legenda idejében is elivselhetetlen volt.

Nicoline angyali türelemmel bírta a folyamatos kattintgatásaimat — igaz, a Feeder road-os túrámon ő már inkább shoppingolgatott. Én pedig ismét elvetődtem Easton felé — most valahogy sokkal nyilvánvalóbb volt, mennyire szegényebb és elhagyatottabb ez a környék, mont amikor Baluval sétáltunk el erre. Vagy a helyzet romlott itt is, vagy akkor számítottunk valami nagyon brutálisra Baluval Calair rémtörténetei alapján. A Floating Harbour környéke viszont továbbra is csodálatos — Nicoline, mint egy túlpörgetett ingatlanügynök, egymás után mutogatta nekem a jobbnál jobb házakat.

Most voltam Bristolban először koncerten. (Valahol persze jellemző, hogy amikor megemlítettem Nicoline-nek, hogy idén tényleg Bristolba megyünk, neki az első szava az volt: „Koncertek!”, míg nekem haloványlila segédfogalmam sem volt róla, hogy Bristolnak komoly könnyűzenei háttere is van.) A hely hangulata egész jó volt, barátságosan lúzer zenéket hallgattam — az émelyítően édes, blackcurrentes cidert már nem annyira értékeltem — ellentétben a tetovált, zavaros hátterű, ex-alkoholista kidobóemberrel, aki igen kedvesen és előzékenyen fogadott minket és minden tolakodás nélkül az élettörténetét is összefoglalta nekünk.

Utolsó este felmásztunk a kilátótoronyba is — a nap utolsó sugarainál megpróbáltam még néhány gyors tájépet kattintani. Egy 12 kockás tekercs ráment, de egy képpel sem voltam elégedett. Szerencsére a többi kép között, amiket fekete-fehérben lőttem, több is van, amit még ma is szívesen nézek vissza. Akárhogy is, Bristol alighanem az egyik kedvenc helyem marad most már ameddig élek.

Nagyon régóta tervezgettünk már egy közös vitorlázást Baluékkal, de valahogy sosem jött össze. Ezen a héten tulajdonképpen Bécsbe készültünk kiugrani egy hosszú hétről, amit Nicoline szüleinél terveztünk eltölteni, de aztán az utolsó pillanatban mégiscsak megkaptuk a behívót a haditengerészethez. Úgy gondoltuk, először a kötelesség, utána a szórakozás, ráadásul Bécsbe Pestről is el tudunk majd ugrani, ha úgy adódik, úgyhogy péntek este hazamentünk, szombat hajnalban felcuccoltunk, vettünk egy kis reggelirevalót a pályaudvari pékségben, és egy gyorsvonattal nekiindultunk Balatonboglárnak, ahol Balu várt bennünket az állomáson.

Egy kellemes kis reggeli tengés-lengés után, ahol két cappuchinoval végül sikerült felébresztenem magam, hajóra is pattantunk, aztán irány Badacsony. Viszonylag hamar sikerült belefutnunk egy szenzációs attrakcióba: egy jócskán átlagon felüli méretű döglött halba, konkrétan egy busába, amit a sirályok ehető bólyának használtak . Üldögéltek rajta és tízóraizgattak nagy békésen, amíg Mazsi és Balu ravasz manőverek sorozatával meg nem közelítették — csak amikor elhaladtunk mellette, hittük el valamennyien, hogy ez valóban egy állat volt valamikor, nem pedig mondjuk egy úszó fadarab.

A nap hátralevő része úgy telt, ahogy az kell (és teljesen döglötthal-mentesen): ugráltunk a vízbe, fürödtünk, húzattuk magunkat a hajóval. Aztán beállt a kvázi-szélcsend, úgyhogy csak igen lassacskán locsogtunk Badacsony felé, de végül csak beértünk a kikötőbe, és be sikeresen be is préseltük magunkat egy, a hajónál valamivel kisebb helyre. Sebaj, némi feszegetés árán végül másnap ki is tudtuk magunkat préselni a cölöpök között.

Felmásztunk a Kisfaludy-házhoz vacsizni — Mazsi már a vízen elkezdett vízionálgatni egy kacsasültről, Balut és Zsót is sikeresen bezsongítva. Végül némi kompromisszumra volt szükség, mivel egész kacsával már nem tudtak szolgálni, csak individuális combokkal és mellekkel. Én büszkén őriztem a függetlenségemet és túrós csuszát ettem húslevessel. Szuper volt a kilátás, finom is volt minden a kötelezően honorálandó kiszolgálás részletes bírálatától pedig nagyvonalúan eltekintettünk. Aztán megindultunk lefelé, ittunk bort a még nyitva levő helyeken illetve a szüreti fesztiválon is, aztán eltettük magunkat másnapra.

Másnap szokás szerint (vízen nem nagyon tudok sokáig fetrengeni) hajnalban keltem, Baluval elmentünk zuhanyozni (ezúttal valódi luxuskörülmények között vitorláztunk), aztán felavattuk a Facebookon nemrég nyert, pókhálóból szőtt függőágyát. Elég kényelmes volt, úgy kellett emlékeztetnem magam, hogy a Ferencvárosban hiába is lenne állati kényelmes függőágyam, a praktikus haszna nagyon csekély vagy éppenséggel semekkora sem lenne. Aztán visszamentünk a hajóhoz, felvertük a csajokat, reggeliztünk, majd elmentünk kávét szippantani, én pedig elkészítettem életem első pinhole csoportképét.

Nem lett rossz, bár szegény Mazsi csak félbevágva lett megörökítve — leginkább fogalmam sincs a pinhole átfogásáról, pláne 35 mm-en nincs. A képen amúgy remekül látszik, hogy még nem vagyok igazán nagyágyú a születésnapomra kapott, 150 m, ISO50-es film befűzésében; például egy kis szöszt is sikerült juttatnom a negatívra. Végig erre a filmre fotóztam, ami igényelt néha némi kompromisszumokat meg találgatást (főleg a Dianával), de összességében véve tetszett a végeredmény, még ha néhány évtizeddel a múltba is csúsztatja az emlékeimet.

A visszafelé út egy váratlan kihívással gazdagodott: a hajót moshattam le kívülről. Mazsi belökött a vízbe, utánam dobott pár kefét meg szivacsot, aztán addig lökött vissza az evezővel, amíg elégedett nem volt az eredménnyel. Utána viszont én heverészhettem, amíg a legénység maradéka a fedélzetet súrolta. Viszont legalább alaposan kifürödtem magam; ez volt az a pont, ahol leesett nekem, hogy az idén most először vagyok a Balatonnál.

Összefutottunk Karáékkal is: ők előző nap egy versenyen vettek részt. Jóindulatunk jeléül keksszel dobáltuk őket, az viszont inkább az ügyességünket jellemezte, hogy a nejlonba burkolt kis csomagok mindig a vízben kötöttek ki. Így a találkozás is csak két mentőakcióval később jöhetett létre — a Jó Reggelt keksz csomagolásáról viszont elég jó reklám, hogy a kekszek mindkét esetben megúszták szárazon.

Szépen lassan ismét visszafelé vettük az irányt — volt némi tanakodás azon, hogy végül melyiket válasszuk, de végül egy olyan gyorsvonat mellett döntöttünk, ami azt igényelte, hogy a hajóról rögtön laza sprintbe vágjuk magunkat és kocogjunk az államoásra. Balu még gyorsan utánunk hajította a maradék élelmet, így a saját, privát kis fülkénkben amolyan vidékiesen remekül elfalatozgattunk. Valódi, életmentő gesztus volt, amit ezúton is köszönünk! A vonat szép lassan kúszott hazafelé — végül mégis egészen jól jártunk, hiszen ez a Déli helyett a Keletibe futott be, így a jó részét visszaspóroltuk annak az időnek, ami a gyors- és a sebesvonat között van.

Másnap szakadt az eső és őszre fordult az idő. Sikerült a legeslegutolsó pillanatot kifognunk a nyárból.

Életem második Ördögkatlanja volt, de hacsak nem látom a radikális változás jeleit jövőre, részemről ez volt az utolsó. Villány környéke továbbra is egy varázslatos hely az országban, de ez a fesztivál finoman szólva is kinőtte önmagát.

Például igen jelentősen túl van árazva, főleg, ha ár-érték arányban számolunk. Egy Sziget napijegy mondjuk 14000 forint volt az idén, de ha elmegy az ember a Szigetre, egész nap van mit csinálnia, reggeltől estig. Minden egy helyen van, ha az ember akarja, egyszerűen csak áttántorog egy másik helyszínre, és ha az sem tetszik, átmegy egy harmadikra.

Az Ördögkatlanon a színvonalasabb programok nagy része létszámkorlátos, és az ezer jobb lehetőség közül a szervezők — mindenféle hipokrita érv alapján — tartják magukat ahhoz, hogy az kap jegyet, aki először kerül sorra reggel a három fizikai sor valamelyikében. Ez elég hamar egy sorbanállás-háborúvá eszkalálódik, tuti helye annak van, aki az infopultok előtt tölti az éjszakát de legalább 3-4 órával  a sorban állás előtt ott van; ez még azoknak is egy komoly teljesítmény, akik a helyszínen laknak; akik csak egy napra mennek le, azok kvázi esélytelenek. Így vagy úgy, a három helyszín (Kisharsány-Nagyharsány-Palkonya) földrajzi távolsága és a program sajátosságai miatt az ember egy nap átlag három programmal számolhat. A többi vagy érdektelen vagy nem jutott be rá, vagy húsz perccel azután kezdődik húsz kilométerrel arrébb vagy egy időben van egy másik programmal, ami érdekli. Vagy bejutott rá, csak éppen olyan rossz, hogy végül ott kell hagynia. Plusz ugye az utazás, szállás költségei és a helyi meleg étkezési lehetőségekről se gondoljuk azt, hogy jók vagy olcsók. Palkonyán pl. kvázi semmi sincsen, de a Vylyan terasz suttyó „állj sorban kilencben percet egy szendvicsért” típusú hozzáállása sem semmi —  és a szervezők komolyan azt gondolják, hogy ez még mindig nem az ő felelősségük.

Minden helyszín ugyanolyan, mint akár tavaly — miközben a létszám meredeken nőtt. Az az összedőlés előtt álló udvarház, aminek az udvarán még jó volt pár lerohadt asztal és szék tavaly, most konkrétan nem kínál elég ülőhelyet a vendégeknek — holott az egyik infrastrukturális központ és legfontosabb rendezvényhelyszín éppen ez. Vannak programelemek, amik simán egy az egyben át lettek emelve tavalyról — miközben az ember, ha már több száz kilométert utazik egy fajlagosan méregdrága fesztiválért, akkor mást akar látni és hallani, mint legutóbb.

Ami miatt mégis remekül éreztük magunkat Nicoline-nel, hogy nem görcsöltünk rá túlzottan a fesztiválra. Hála Jude-nak, sikerült egy remeknél is remekebb szállást találnunk, reggelenként nyugágyaztunk a kertben, esténként borozgattunk a verandán, voltunk Siklóson, ami egy egészen szenzációs hangulatú strand, csárdáztunk, sokat bicikliztünk, még Pécsett is olvasztottuk magunkat egy sort. Na meg a programok, amiket választottunk, tényleg jók voltak.

A Mokos pincészet bemutatója miatt pedig szinte már önmagában is érdemes volt elmenni. Rájöttem, hogy imádom a gyülmölcsbort. Nicoline őszinte bánatára — ahelyett, hogy megvárnám, amíg előáll otthon egy hatfogásos borvacsora, simán felszippantom az otthoni készleteket péntek este, ha éppen egy zúzottabb péntek után érek haza.

Sose akartam vízitúrázni. Eleve nem rajongok a vízért, ehhez még hozzájön az izomszakasztó, egész napos meló, egymillió szúnyok, a rám rakódó kosz és a belőlem áradó permamens bűz — kösz nem. Ez volt az eredeti reakcióm. Mellesleg azt is megfogadtam, hogy augusztus 20-i hosszú hétvégén soha többet nem megyek sehová, elég volt nekem a balatoni vitorlázás, amikor háromnegyed órát kellett várni a büfénél, és az összes vécé leharcoltabb állapotban volt, mint amit anno Bulgáriában láttam.

Ehhez képest most augusztus 17-én a délelőtt a gödi Dunaparton talált, mezítláb állva két zöld túrakenu mellett, zsákolgatva a cuccaimat, és magyarázgatva, hogy a Diana miért nem jön le a nyakamról a kenuban sem. Aztán elindultunk lefelé a folyón.

Nicoline Sütivel és Karával alkotott egy kezdőkenut, én pedig Zsófival és Baluval taxizgattam — legalábbis Nicolnie azóta mindenkinek így meséli el a dolgot. Én pedig rájöttem: a kenuzás brutálisabb fizikai munka, mint amit valaha el tudtam volna képzelni. Első nap annyira bedurrant a vállam (az ízületem, nem az izmaim), hogy csak Balu szupererős, kizárólag receptre kapható mágikus fájdalomcsillapító-koktéljának köszönhetően tudtam felemelni a bal karomat. A többi nap már csak az izomlázzal kellett megküzdenem, ami mondjuk szintén durvább volt, mint bármi, amit azóta éreztem, hogy a végül soha nem használt villanyvezeték-csatornákat vétem ki Géza falában, de mégis olyasmi volt, ami mellett lehetett létezni.

Ezúttal voltam elég okos ahhoz, hogy ne hosszú hajjal éljek nomád életet, így a hajam nem szedett össze annyi szmötyit a Dunából, mint anno a Balatonból — ez pedig a közérzetemet is jócskán pozitív irányba billentette. Ráadásul a túra elején Zsó és Balu jól ráparáztattak, hogy mivel én nem hordok sapkát, ezért másnap migrénes fejgörccsel, láztól fetrengve fogok ébredni, miközben majd görcsös rohamokban tör rám a lázas sugárhányás; ezért aztán végig a fejemet locsolgattam Duna-vízzel. Ami ugyan elég dilis dolognak hatott, viszont napszúrásom nem lett. Igaz, eddig még sohase volt, pedig a sapkát csak egészen rövid periódusokban voltam hajlandó megtűrni a fejemen. Főleg nyáron.

Meglepően sok jött vissza amúgy a Három ember egy csónakban hangulatából; főleg az esti táborozások hangulata volt nagyon autentikus. Első este amúgy szalonnát sütöttünk, második este már csak én sütöttem szalonnát, előételnek a Balu által főzött szalonnás-kolbászos krumplileves mellé. Ami olyan tűzforrón jött ki a bográcsból, hogy a Dunában kellett lehűtenünk. A leveshűtés egy fokkal jobban sikerült, mint szegény Nicoline sörhűtési projektje: a hullámverés és a kavicsok ugyanis szitává lyuggatták a vízbe hűlni berakott sörösdobozokat.

És ami az augusztus 20-i őrületet illeti, leginkább az is csak a Szendendrei-sziget északi csúcsán érződött — akkor már nem bántuk, hogy nem ott táboroztunk, hanem csak egy rövid, szimbolikus erejű fürdés erejéig álltunk csak meg. Vácott, amíg vártunk a kubai kajánkra, érződött még némi fesztiválhangulat a főtéren, de összességében véve olcsón megúsztuk ezt is.

Most sátraztunk először Nicoline-nel; persze jól kiderült, mekkora mazsolák vagyunk, de azért végül is sikeresen helytálltunk. Hazaérve azért elkezdtük tervezgetni, ki milyen túracucc beszerzését tartaná feltétlenül indokoltnak. Azóta Nicoline már be is újított egy hálózsákot — kicsit kompaktabb, mint az enyém, amit még Csabitól kaptam pár évvel ezelőtt, és elég komfortos is.

Ha nem is érzem úgy, hogy életem hátralevő részét a vízitúrázásnak szeretném szentelni, a víziszonyom azért elmúlt.