A múlt héten a mozikba került film a jelenleg 17 részt számláló Jack Reacher-sorozat kilencedik darabjának adaptációja. Ennyi talán elég is, hogy tisztázzuk: az alapanyag semmiféle mélyebb réteggel nem kecsegtet, szórakoztató olvasmánynak szánt thrillerről van szó. Ettől az alaptól a film sem próbált meg elrugaszkodni; a történet ugyanakkor kompaktabb, a sztori feszültebb, az operatőrmunka sírnivalóan gyönyörű — és ha nem vagyunk a figura elvakult szerelmesei, akkor beláthatjuk, hogy még az alapkarakteren is sikerült javítani. Morális dilemmákat, mélyebb kérdéseket, a történet mögött munkáló hátsó megoldásokat mégsem érdekes keresni egyik történetben. Ugyanakkor, ha minőségileg hasonlítjuk össze a két alkotást, a film magasan ráver a könyvre — leginkább azt mondanám, hogy Tom Cruise (mind főszereplőként, mind producerként) élettel töltötte meg azt a drótvázat, amit a könyv jelent.

Miközben elmondható, hogy egy hiteles, a cselekményt és az alapvető motívumokat híven követő adaptációról van szó, a film mégis egy sokkal sűrűbb, élvezhetőbb alkotás. A csodálatos, a klasszikus elemeket magabiztosan, menyugatóan hozó, azokat egy-egy remek ötlettel és a csodálatos színvilággal izgalmasan fűszerező operatőrmunka nyilván kulcsszerepet játszik ebben. Még ennél is fontosabb, hogy a film szereplői — szemben a regény üres, egydimenziós alakjaival — valóban élnek. Kevesebb is van belőlük, biztos kézzel vonták össze a jelentéktelen mellékszereplőket komplexebb, sokoldalúbb karakterekké. Remek munkát nyújtanak a színészek is. Amikor Tom Cruise megjelenik, nem csak a Mission Impossible főhősét hozza magával (ezt emlegetik legsűrűbben az amerikai kritikák), hanem a Tágra Zárt szemek Dr. Willaim Harfordját is.

Szüksége is van erre a komplexitásra, ha valóra akarja váltani azt az ígéretet, amibe a regényírónak beletörik a bicskája. Jack Reacher ugyanis nem csak egy brutálisan kemény háborús veterán, hanem egyben egy zseniális nyomozó is. Aki ráadásul teljes, lenyomozhatatlan visszavonultságban él, leradírozta magát a térképről egészen egyszerűen azért, mert elege lett a rendszerből — szabadságot akar. A regényben egyszerűen csak egy durva szőke óriást kapunk, aki időnként mond valami okosat. Ugyanakkor hihetetlenül sokat dolgozik csapatmunkában, nagyon sok ember segítségére szorul rá, nagyon sok mindent végeznek el helyette mások. Tom Cruise ráérzett, hogy ebben az alakban sokkal nagyobb lehetőség van. Az ő Jack Reachere sokkal közelebb van mondjuk a Watchmen  szuperképességek nélküli szuperhős Rorschachjához, mint az eredeti Jack Reacherhez — de így legalább egy érdekes karaktert kapunk. Gondoljunk csak bele: öt ember készül össszeverekedni a főhőssel. Az egyik verzióban ez egy szőke, brutális külsejű izomkolosszus, a másik egy csendes, átlagos külsejű bőrdzsekis férfi. Kiért lehet jobban izgulni? Ráadásul Tom Cruise Jack Reachere amit lehet, maga old meg.

Márpedig megoldanivaló van bőven. A csendes indianai kisvárosban távcsöves puskával lemészárolnak öt ártatlan civilt. A rendőrség órákon belül elkapja a tettes, aki vallomás helyett egyszerűen csak Jack Reachert akarja — akit e-mail cím, telefonszám, jogosítvány és egyebek híján lehetetlennek tűnik elérni. Aztán egyszer csak besétál az ajtón, és a gyanúsított  James Barr felől érdeklődik. Amennyivel hatásosabb hirtelen belépője a filmben a regény oldalakon keresztül elhúzódó, lassú közeledésénél, annyival szerencsésebb a film felesleges oldalhajtások nélküli, mégis viszonylag eredeti cselekménye. Az események hátterében álló ellenfelek is sokkal kidolgozottabbak, gonoszságuk sokkal feketébb, szerepük sokkal egyedibb. Mindegyik legyőzése egy külön játszma — ez is beletesz egy-két plusz csavart a filmbe.

Összességében véve elmondható, hogy míg a regény nem nagyon alkalmas másra, minthogy lehessen min nyammogni egy hosszabb repülőúton, a film, ha katarzis és sokáig húzódó erkölcsi dilemmákat ha nem is, de (egy-két, a kelleténél talán kissé gagyibb jelenetet nem számolva) a szórakoztatás egy magasabb szintjét, egy sokkal elmélyültebb atmoszférát hoz magával. A film végén meg azon is elmerenghetünk egy pár percig, milyen árat is fizet a főszereplő szabadságáért és ebből adódó erejéért.

Zsu felvágja az iszaptortát. Nem nézett ki rosszul akkor sem, amikor behozta, de ilyen frenetikus, látványos hatásra semmiképpen sem számítottam. A forró iszap lávaként lövellt ki a tortából, és kábé mindent elárasztott volna, ha nem szervezünk azonnal hatállyal mentőakciót. Így szeletelés helyett a tányérunkkal fogtuk fel a kitartóan zubogó édességet, utána mindenki kapott a halkan málladozó tésztából és az istenien könnyű tejszínhabból is egy kanállal. 2012 utolsó előtti napján már bátran gondolhattam, hogy ez volt 2012 lefinomabb tortája, amit a fülemben dübörgő adrenalin csak még édesebbé varázsolt.

Igazi gourmand találkozó ez amúgy: a káposztalevesnek indult, pikáns, csontig átmelegítő hagymalevest Jamie főzte, míg a főfogás — a tavalyi vacsorához hasonlóan, amelyről sajnos nightshifterként teljesen lemaradtam — Francine-t dicsérte. A Zsu-féle iszapcsoda tehát mindenféle szempontból méltó lezárása volt az évnek.

Nem is tudom, mi nyűgözött le jobban: az ennivaló vagy Jamie kamerakollekciója. A Trendvadászban van egy kortárs művész mellékszereplő, aki ZX Spectrumokat gyűjt; kicsit ez jut eszembe, amíg nézegetem az érdekesebbnél érdekesebb szerkezeteket. Sajnos nem működik minden egyformán, de valamiért mindegyikre elkezd csorogni a nyálam. És persze magamban jót mosolygok azon, Nicoline így is mekkora kritikával illeti az én kamerakollekciómat… pedig hát a jelek szerint éppen csak a legszükségesebbeket szereztem be. Kicsit megtornáztatom én is a Fed 2-met, és csak egy kicsit későn kapcsolok, hogy a vakuszinkron csak 1/30; úgyhogy készül pár igen érdekes, half-frame hatású kép is.