Reader’s Log — Agatha Christie: And there were none

Trychydts | | | 2012., augusztus 20., 12:42 | | | Kategóriák: ,

Igazi, klasszikus krimire vágytam a nyári forróságban — ekkor jutott esze,be Agatha Christie nagy klasszikusa, amit már nagyon régen tervezgettem elolvasni, de aztán valahogy sohasem került rá sor. A kihívás, amit Christie maga elé állított, elég impozáns: tíz embert hívnak egy izolált szigetre mindenféle ürüggyel, hogy aztán szépen lassan, egyenként elkezdjenek meghalni — anélkül, hogy lenne esélyünk rájönni arra, ki volt a tettes.

A szó poirot-i értelmében vett nyomozás értelemszerűen nincs jelen a regényben; a hangulatot a folyamatos feszültség biztosítja. A gyilkosságok egy kis versike narratíváját követik, a szereplők végzete mégis elkerülhetetlen. Sokféleképpen meg lehetett volna oldani ezt a feladatot, ízléstelenül, szenzációhajhász módon, mechanikus szadizmussal, de Christie itt felülmúlta önmagát. Bár az alaphelyzet elég abszurd és morbid, ez azon írásai közé tartozik, amelyek már közelítenek a szépirodalom felé: valódi morális problémák vetődnek fel, viszonylag komplex jellemrajzokon keresztül mutatja be a félelem, a kiszolgáltatottság, az egymásra utaltság témáit. A tíz szereplő egyben az Agatha Christie-korabeli társadalomnak, illetve a különböző társadalmi körökben elkövetett bűnöknek, igazságtalanságoknak is egy érdekes keresztmetszetét nyújtja.

Érdekes vonása a regénynek, nem minden szereplő halálát érjük meg ugyanúgy. A regény kulcsmozzanata ugyanis, hogy valamennyi áldozat egyben maga is bűnös valamiben, ha a törvény betűje szerint nem is feltétlenül, de maga is felelős legalább egy ember haláláért. Amikor kiderül (még a regény elején), hogy a gyilkosságok valamiféle büntető igazságszolgáltatás jegyében történnek, minden szereplő máshogy reagál a vádakra — és később, a gyilkosságok előrehaladtával is másképpen néz saját halálának aspektusára. Vannak, akik helyzetével, megbánásával ilyen vagy olyan mértékben, de magunk is azonosulni tudunk, és vannak, akiknél a büntetést már-már jogosnak érezzük.

A befejezés pedig kétségkívül meglepő — noha az utólagos magyarázat már sajnos nem mentes némi erőltetéstől és izzadságszagtól. Lélektani szempontból ugyanakkor kétségkívül hiteles, így az összképet még ez sem rontja el.