Nathalie második élete (La Délicatesse), 2012.

Trychydts | | | 2012., június 03., 12:55 | | | Kategóriák: ,

Mind az amerikai kiritkákat összegző Rottentomatoes, mind az IMDB erősen lepontozza a filmet. Annak ellenére sem mondhatom, hogy nem értem a kritikákat, hogy rám úgy tűnik, végül nagyon nagy hatást gyakorolt. Amikor ugyanis még kijöttem a moziból, még tele voltam kifogásokkal.

Nagyon nehéz például eldönteni, mi áll a cselekmény fókuszpontjában. Nathalie és Francois, szenvedélyes szerelme percek alatt lángol fel egy kávézóban — boldog házasságban élnek, szorgalmasan dolgoznak, szerényen, de boldogan élnek, tehetségesek, szép jövő áll előttük. A férj tragikusan hirtelen halála után Nathalie teljesen összeroppan, míg végül egy olyan férfi hozza el ismét a boldogság reményét az életébe, akire környezete a legkevésbé számít: a szürke, színtelen, átlagos (a film szándéka szerint az átlagosnál lényegesen rosszabb) külsejű, behemót, száraz humorán és jóindulatán kívül sok mást felmutatni nem képes svéd Markus. A probléma azonban leginkább az, hogy a történet három jól elhatárolható szakasza közül egyik sem igazán kínálja fel a valódi elmélyülés és azonosulás lehetőségét. Látjuk, értjük, hogy Nathalie és Francios között valódi, sistergő kémia van, de átérezni nem nagyon van módunk. Nathalie fájdalma valóban kézzelfogható, de másodpercek alatt éveket ugrik a cselekmény, így maximum saját tapasztalatainkra hagyatkozva érezhetjük, a szomorúságnak és a magánynak milyen szakadékába csúszott a fiatal nő.

Az utolsó. szerelmi szál pedig sajnos egy nagy csalás — kiindulópontja egy olyan deus ex machina, amivel éppen azokat a nehézségeket hidalja át egyetlen pillanat alatt, amelyekkel még a film mellékszereplői is tisztában vannak. Markusnak sosem lenne esélye meghódítani Nathalie-t — és nem azért, mert nem méltó rá (ha valamit, azt tényleg klasszikusan szépen mutatja be a film, hogy a külcsín nem minden). Egyszerűen azért nem, mert Markus az összes komplexust magában hordozza, ami egy kapcsolat elkezédést latolgató férfiban megjelenhet — Nathalie pedig olyan mértékben megközelíthetetlen (ráadásul hivatali feljebbvalója is a férfinek), ami egy különlegesen magabiztos fél esetén is szinte lehetetlenné tenné a kapcsolatfelvételt. Markus maga is értetlenül áll a történtek előtt, a film kedves humorának forrása éppen az, hogy nem képes elhinni, mindez vele történik. Elhinni én sem voltam képes — talán éppen azért, mert nem hittem el azt a kissé talán túlságosan is átlátszó csodát, amivel közös történetük elkezdődik.

Elsőre tehát nehéz megérteni, mi is az igazán jó ebben a filmben — mégis, még most, másnap reggel is színültig vagyok telve a hangulatával. Az operatőrmunka, a vágás mindenképpen remekmű. Jó arányérzékkel, finoman váltogatják a különböző eszközöket, így a film vizuális világa nagyon szuggesszív lesz, nagyon közelről követi a cselekmény rezdüléseit. Ha a történet maga nem is áll össze egy egységes egésszé, vannak benne nagyon szép és emberi pillanatok, nagyon pozitív töltetű mozzanatok. Ráadásul a karakterek is mind nagyon érdekesek, egyediek, elképesztően plasztikusra formált, teljesen hiteles és hihető egyéniségek. Érdemes film zenéjét is megemlíteni — már csak azért is, mert a dalszövegek nem egyszer direktben reflektálnak a cselekményre is.

Talán amit én is és az amerikai kritikusok is hiányolnak ebből a filmből, az az amerikai filmek tökéletes szerkesztettsége, a cselekmény feszessége, lekerekítettsége, kompaktsága. A La Délicatesse ebből a szempontból tényleg nagyon európai film — de talán éppen ebben is rejlik finom, hatását csak lassan kifejtő, de annál ellenállhatatlanabb varázsa.