3 óra várakozás után kezdjük csak meg a felzúdulást a gépre Chicagoban: a személyet szemlátomást szeretne már szabadulni tőlünk (mivel elegendő infó nincs, 3 órája zaklatjuk őket felesleges és bosszantó kérdéseinkkel). A szokásos folyamatos szólítgatás helyett mindannyiunkat egyszerre zúdítanak rá a kapura. Káeurópai az utasok nagy része, a kisebbség jelentős hányada edzettebb amerikai, így mindenféle fegyelmezettség és belátás nélkül folyik a közelharc az előbb feljutásért. Hála istennek (a korai csatlakozásnak köszönhetően bőven időben csekkoltam be a gépre) sikerült kijárathoz kerülnöm, így szinte fekve tudok aludni (igaz, felszálláskor és leszálláskor a takaróhasználat tilos) — addig sem aggódom, mi lesz a gépemmel, ami elvileg 2 és fél órával az eredeti érkezésem után indul Varsóból Budapestre. Rám zuhan a jótékony homály, időnként felráznak, hogy belém tömjenek valami kajafélét, aztán kómulok tovább. Leszálláskor Chicago Sun Times-t és Wall Street Journalt olvasok. Meg Cosmopolitant. Meg Elle-t.
Varsóban enyhén szólva is le vagyunk sajnálva, boldoguljunk, ahogy tudunk, így a hordánk kábé egyszerre és információra maximálisan kiéhezve zúdul rá a transzferpultra. Sebaj, a LOT alkalmazottai ilyenkor sem veszítik a hidegvérüket, nyugodtan tesznek-vesznek, motoszkálnak, időnként hazudnak egy vaskosat egy-egy utasnak a valójában létező alternatívák nemlétezéséről, egyik sorból a másikba küldözgetnek bennünket. Élvezettel, az EU legtenyérbemászóbb mosolyával hallgatják a vérszomlyasabb nyannyerok szláv nyelvű visítozását. Nagy ritkán, látszólag egy véletlen ötlet sugallatára kiadnak egy beszállókártyát is. Se egy sorry, se egy sajnálom, se előre előkészített booking, se semmi. Nekem speciel még négy óra egytra várakozás jut ki ezen a kies reptéren, ahol zloty a fizetőeszköz, ahol kizárólag lengyel nyelvű sajtótermékeket árusítanak, és ahol először mindent szláv nyelveken mondanak be. Édes Amerika, ahol kapásból értettem, ami elhangzik!
Ez mondjuk nem igaz. Az emberek többségét megértettem, de a legdurvább amerikai ugatásból rendszerint semmit nem sikerült elcsípnem. Simán letoltam pár több órás business meetinget, az egyiket egy szívdöglesztően jóképű, nagyon áramvonalas és lendületes, hamisítatlan távol-keleti mosollyal felszerelt japánnal, de a recepciósok vagy a McDonalds pultosai üzembiztosan zavarba tudtak hozni egyszótagosra egyszerűsített (angol eredetiben több különálló szót tartalmazó) mondataikkal. Bezzeg a UPS boltban az üzletvezető úgy beszélt, mintha egy kezdőknek szóló nyelvtanfolyam hanganyaga lett volna.
Varsói pokol ide vagy oda, túlzott vágyakozással nem gondolok vissza San Joséra. A Great Mallban gondoltam ajándékot shoppingolni; végül egy 60 ml-es, vérnarancsos olívaolaj volt az egyetlen, amit meg mertem kockáztatni. Utána visszamentem még egy kicsit csatangolni a városba, pár érdekes utcaképet talán sikerült elcsípnem, de olyasmit, amiben nagyon reménykedtem — magazinbolt, esetleg egy könyvesbolt vagy valami érdekes kis üzlet, amibe érdemes bekukkantani — nem találtam. Zabálni persze minden sarkon lehet háromféle étteremben, az egyetemre vezető úton pl. vagy egy pizzázó, három hamburger alapú gyorsétterem, két mexikói büfé, egy generikus bisztró meg egy tündérien hangulatos kis stakehouse. Nyomatékosan hangsúlyoznám: kétsaroknyi szakaszról beszélünk. Tegyük hozzá: maga a kampusz valóban lélegzetelállító a maga tökéletes funkcionaltiásával és élhetőségével: látszik, hogy ha az amerikaiaknak megtiltják, hogy autós közlekedésben gondolkozzanak és félreérthetetlenül egyértelmű, hogy egy intellektuálisan igényes közeg a célközönség, akkor tervezésben is ugyanúgy a csúcson tudnak teljesíteni, mint minden másban. Ja, és az egyetemi rendőr — szemben a budapesti egyetemekkel — nem zavar el azért, mert fényképezgetek. Nem gondolja senki, hogy az egyetem homályos érdekeire és mindenféle ködös jogszabályra hivatkozva korlátozni kellene engem egy közforgalmú intézmény fotózásában.
30 zlotys a voucher, amivel megdobtak, ezzel kellene vigasztalódnom a négy órás várakozásért: ez egy szelet csokitorta és egy Coke Zero a helyi kávézóban. Miután betolom, még mindig vérben forognak a szemeim. Molyolok a laptopon, de a kézremegésemet igazából csak az csillapítja le, amikor eszembe jut, hogy van még nálam egy rakás 120-as Lady Gray, és ha már úgyis temérdek az időm, átadhatnám magam a pinhole fotózás gyönyöreinek. Többen jól megnézik a lencse nélküli Dianát, főleg egy srác vizsglat hosszan, aki rettenetesen emlékeztet Pásztor Danira — remélem, nem ő volt az.
És beszálláskor jön a meglepetés (bár az 1D helyszám láttán azért már reménykedtem): business classra kaptam helyet. Üvegpohárból iszom az almalevet, rendes étkészlettel eszem, tűzforró zsömlét és finom vajat kapok a hidegtál mellé, miközben a hátam mögött az economy class kekszet ropogtat. Kényelmesen elfér a lábam. A gyönyörű időben és a fantasztikus kilátásban viszont már az összes utassal osztozunk.
Így aztán, minden megpróbáltatás ellenére mégiscsak rajtam van a zen, amikor a kijáratnál megölelem édesanyámat és Nicoline-t. Otthon hazai kaja vár, amit nem győzök értékelni: harmincnégy éve először elegem van a hamburgerből.