Hófehér és a vadász (Snow White and the Huntsman), 2012.

Trychydts | | | 2012., június 25., 1:53 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Balu kritikájának határásra néztem meg, és mindössze egy nézhető filmet vártam. a Hófehér és a Vadász nálam ezen egy hajszálnyilval túl is teljesített — elsősorban feminista felhangjai miatt.

Neil Gaiman számomra rettenetesen erőltetett és taszító feldolgozása óta rendkívüli óvatossággal kezelem a Hófehérke-feldolgozásokat; ezt most a jobbik fajtából valók közé sorolom, annak ellenére, hogy azért ez is számos sebbből vérzik. Legsúlyosabb hibája pont az, hogy túlságosan is messzire rugaszkodik el a mese műfajától. Sok a következetlenség, és sok minden nem egyértelmű. Egy mesében pedig sok mindennek kristálytisztának kellene lennie: például hogy van-e Hófehérnek misztikus hatalma vagy pusztán csak olyan szép, hogy puszta látványa is erőt és reményt tölt a szívekbe. Zavaróan sok az ellentmondás ezen a ponton — annál is inkább, mivel akár az egyik, akár a másik értelemzés a helyes, egyik sincsen következetesen kidomborítva, és Hófehér küldetése végül nem ennek köszönhetően teljesül be. A végkifejlet leginkább a kung-fu filmek hagyományaihoz nyúl vissza, amikor is a főhős bevet egy utolsó, a film közepe táján megtanult, rendkívül látványos és persze igen halálos harci trükköt, amivel az utolsó pillanatban sikerül maga felé billentenie az esélyeket a nála máskülönben jobb, erősebb és hatalmasabb ellenféllel szemben. Ezzel persze borul a mesék másik törvényszerűsége is, miszerint a gonosz tulajdonképpen önnön gonoszságából fakadó gyengeségének köszönheti a vesztét. Már nem csak a mesék törvényszerűségei, de az élvezhetőség praktikus szempontjai miatt sem helyesek a semmire sem való, felesleges, később fel nem használt jelenetek, amelyek Hófehér különlegességét hivatottak bemutatni; a cselekményt ugyanis leginkább  Hófehér nindzsa-képességei és az őt körülvevő férfiak brutális fizikai ereje mozdítják előre.

A nem teljesen feszes és következetlenségtől sem mentes cselekmény hiányosságait még kifejezettebbé teszik az igen egyenletlen színészi alakítások és a nem túlságosan színvonalas párbeszédek. Az utolsó, nagy, lelkesítő beszéd hallatára én bizony biztosan nem indultam volna hadba valamiféle igen homályos célért — a mellékszereplők némelyike pedig inkább emlékeztet egy papírmasé figurára, mint hús-vér karakterre.

Bár ezek a negatívumok elég súlyosnak hangzanak, sok más szempont is van, amelyek a végén mégis pozitívvá teszi az egyenleget.

A képzeletbeli világ, amibe a mesét illesztették, igen megkapó — sötét és komor hely ez, ahol sok a szomorúság és a fájdalom, és ahol a jó szándék érvényesítéséhez nagyon keményen meg kell küzdeni. (Ez sok mindent megmagyaráz, illetve más fénybe helyez, ami az eredeti mesében talán egy kicsit erőltetett vagy érthetetlen volt.) Látvány és hangulat szempontjából fantasztikus a film — csodálatos helyszínek és igen szépen kidolgozott, ízléses trükkök segítik, hogy az tényleg magába szippantson. Charlize Theron alakítása a gonosz királyné, Ravenna szerepében fantasztikusa — ő aztán tényleg egy sokoldalú, bonyolult, plasztikus és hihető karakter, valódi motivációkkal, gyengeségekkel, kétségekkel, óriási hatalommal és viszonylag jól megismert múlttal. Ha úgy vesszük, akkor a film tulajdonképpeni főszereplője tulajdonképpen ő.

És ez át is vezet bennünket oda, ami miatt számomra  filmet igazán érdemes volt megélni — az aligha tudatosan beleszövődött feminista vonatkozásokra. Ravenna gonoszsága ugyanis sem nem öncélú, sem nem ok nélküli — egy női mivoltában, részben éppen nő mivolta és fizikai vonzereje miatt bruátlisan meggyalázott, megkereseredett nő ő, akinek — ha jól belegondolunk — minden joga megvan a bosszúvágyra. Rengetegszer meg kellett tapasztalnia, hogy a férfiak uralmára berendezkedett társadalomban a szexuálisan vonzó nő számíthat ugyan sikerekre — azonban csak rövid távú és esetleges sikerekre, amelyekért a totális szexuális alávetettség és az egyéniség feladása az ár. Valódi érzelmi kapocs csak öccséhez fűzi (hálát adok az égnek, hogy a Trónok Harcával ellentétben a készítők itt nem éltek a vérfertőző kapcsolat olcsó trükkjével); ez is egy rendkívül törékeny és érzékeny kapcsolat, mivel ez a sokszorosan traumatizált nő szinte már várja, mikor veszíti el az utolsó lehetőséget is arra, hogy bízhasson valakiben.

Először egy szinte állati sorba degradált hadifogolyként ismerhetjük meg — a király magához veszi és már másnap (!) feleségül veszi, majd szexuálisan is birtokba akarja vetni. Ha mélyebben belegondolunk, ebben is van valamiféle brutális kegyetlenség. Valakit, akit most mentettünk meg ki tudja, miféle embertelen traumáktól, már másnap megostromlunk nyers érzelmeinnkkel — bízva abban, hogy hős, szabadító királyként úgysem lesz részünk visszautasításban. Jobb ez persze a nemi erőszaknál (ráadásul így nem koszosan kell rámasznunk a kiszemelt nőre, hanem megvárhatjuk, amíg azt megfürdetik, ízlésünknek megfelelően felöltöztetik és felékszerezik nekünk), de talán tényleg csak egy fokkal. Hiszen egy olyan nő birtokba vételéről van szó, akinek egyéniségét, intellektusát, személyiségét még megismernie sem volt esélye az őt kiszemelő férfinak — neki csak a csodálatos test és a szőke haj kell. Ravenna a tárgyiasított nő archetípusának eleven megtestesülése.

Ez az a bánásmód, ez az a mindent átszövő mentalitás, amiből Ravennának végletesen elege lesz. Pontosan tudja, hogy ha nem tartaná fenn szépségét mesterséges praktikákkal, érdektelenné válna mindenki számára. Nem öregedhetne meg tisztességben és méltóságban; másodrendű, megunt, félredobott pária válna belőle. A film gonosz királynéjának gyerekkora is súlyos traumákkal volt terhes, jelenjét pedig a félelem és az állandó kételkedés árnyékolja be. Személyiségének nem inherens része a gonoszság — egy szerzett tulajdonságról van szó, amiért a felelősség őt maximum csak kisebb mértékben terheli. Olyan csavar ez, amely eddig teljes mértékben hiányzott mind az eredeti meséből, mind az általam ismert adaptációkból.

Ha alaposan megfigyeljük, tulajdonképen az összes női szerepet hasonló árnyaltsággal kezeli  a film — ami legalábbis meglepő egy ilyen, elsősorban a látványra fókuszáló, egy klasszikus mesét kiindulópontul választó fantasy esetében. Hófehér sem a megszokott, sablonosan naiv és jelentéktelen figura. Az általános megközelítéssel ellentétben nem egy, hanem két férfi  is epekedik utána: gyermekkori barátja és a címszereplő vadász. Ők ketten együtt, mégis, egymástól függetlenül csókolják vissza az életbe; ráadásul egyik csók sem indokolható a Hófehér és köztük fennáló személyes viszonnyal. Mindkét férfi saját, személyes vágyait elégíti ki a kómában fekvő nő megcsókolásával — viselkedésük megerősíti, hogy Ravenna férfigyűlölete legalábbis nem alap nélküli. Egy korábbi jelentben a gonosz királynő a gyermekkori játszópajtás alakját ölti fel, és úgy adja át neki a mesebeli almát — és bár mindenki, Hófehér számára is nyilvánvaló, hogy a fiú valójában semmit sem tud gyermekkorukról és közös élményeikről, mégis elfogadja azt. Más választása nincs is; a férfiaknak való engedelmességre lett szocializálva; egy férfival szemben kétségeinek nincs hely, azok reflexióra sem érdemesek. A film zárójelenetében Hófehér győztesen, királynővé koronázva áll — miközben a két férfi tétován kerülgeti őt a trónteremben. A film ezzel az ambivalens jelenettel ér véget, nem sok teret hagyva a valódi happy endnek.

A film végén ugyancsak viszontláthatjuk azokat a, korábban megismert nőket, akik arcukat mindörökre karcolásokkal csúfították el, hogy elkerülje őket Ravenna érdeklődése (ugyanis ő szép és fiatal nők életenergiáján él). Amikor először találkozunk velük, kiderül, hogy azért kell nap mint nap egyedül robotolniuk a túlélésért, mert a férfiak elvonultak a háborúba a királynőért. Később megtudjuk, hogy szó nincs semmifélre háborúról: az ellenállást vezető herceg életének axiómája, hogy nem hagyja a várat, csak passzív védelmet nyújt azoknak, akik hozzá jönnek — ezek szerint tehát a férfiaknak. A nőket és  a kislányokat hagyták hátra a mindennapi robotnak — akiknek mellesleg (arcuk összekaszabolásával) saját identitásukat is fel kellett adniuk.

A záró képsorok tehát több kérdést vetnek fel, mint ahányra pontot tesznek.Sikerül-e Hófehérnek egy emberségesebb birodalmat építenie Ravenna rémuralmának hamvain? Az előzményeket végiggondolva, erre nagyon kevés az esély.

Delivered by business class

Trychydts | | | 2012., június 18., 3:05 | | | Kategóriák:

3 óra várakozás után kezdjük csak meg a felzúdulást a gépre Chicagoban: a személyet szemlátomást szeretne már szabadulni tőlünk (mivel elegendő infó nincs, 3 órája zaklatjuk őket felesleges és bosszantó kérdéseinkkel). A szokásos folyamatos szólítgatás helyett mindannyiunkat egyszerre zúdítanak rá a kapura. Káeurópai az utasok nagy része, a kisebbség jelentős hányada edzettebb amerikai, így mindenféle fegyelmezettség és belátás nélkül folyik a közelharc az előbb feljutásért. Hála istennek (a korai csatlakozásnak köszönhetően bőven időben csekkoltam be a gépre) sikerült kijárathoz kerülnöm, így szinte fekve tudok aludni (igaz, felszálláskor és leszálláskor a takaróhasználat tilos) — addig sem aggódom, mi lesz a gépemmel, ami elvileg 2 és fél órával az eredeti érkezésem után indul Varsóból Budapestre. Rám zuhan a jótékony homály, időnként felráznak, hogy belém tömjenek valami kajafélét, aztán kómulok tovább. Leszálláskor Chicago Sun Times-t és Wall Street Journalt olvasok. Meg Cosmopolitant. Meg Elle-t.

Varsóban enyhén szólva is le vagyunk sajnálva, boldoguljunk, ahogy tudunk, így a hordánk kábé egyszerre és információra maximálisan kiéhezve zúdul rá a transzferpultra. Sebaj, a LOT alkalmazottai ilyenkor sem veszítik a hidegvérüket, nyugodtan tesznek-vesznek, motoszkálnak, időnként hazudnak egy vaskosat egy-egy utasnak a valójában létező alternatívák nemlétezéséről, egyik sorból a másikba küldözgetnek bennünket. Élvezettel, az EU legtenyérbemászóbb mosolyával hallgatják a vérszomlyasabb nyannyerok szláv nyelvű visítozását. Nagy ritkán, látszólag egy véletlen ötlet sugallatára kiadnak egy beszállókártyát is. Se egy sorry, se egy sajnálom, se előre előkészített booking, se semmi. Nekem speciel még négy óra egytra várakozás jut ki ezen a kies reptéren, ahol zloty a fizetőeszköz, ahol kizárólag lengyel nyelvű sajtótermékeket árusítanak, és ahol először mindent szláv nyelveken mondanak be. Édes Amerika, ahol kapásból értettem, ami elhangzik!

Ez mondjuk nem igaz. Az emberek többségét megértettem, de a legdurvább amerikai ugatásból rendszerint semmit nem sikerült elcsípnem. Simán letoltam pár több órás business meetinget, az egyiket egy szívdöglesztően jóképű, nagyon áramvonalas és lendületes, hamisítatlan távol-keleti mosollyal felszerelt japánnal, de a recepciósok vagy a McDonalds pultosai üzembiztosan zavarba tudtak hozni egyszótagosra egyszerűsített (angol eredetiben több különálló szót tartalmazó)  mondataikkal. Bezzeg a UPS boltban az üzletvezető úgy beszélt, mintha egy kezdőknek szóló nyelvtanfolyam hanganyaga lett volna.

Varsói pokol ide vagy oda, túlzott vágyakozással nem gondolok vissza San Joséra. A Great Mallban gondoltam ajándékot shoppingolni; végül egy 60 ml-es, vérnarancsos olívaolaj volt az egyetlen, amit meg mertem kockáztatni. Utána visszamentem még egy kicsit csatangolni a városba, pár érdekes utcaképet talán sikerült elcsípnem, de olyasmit, amiben nagyon reménykedtem — magazinbolt, esetleg egy könyvesbolt vagy valami érdekes kis üzlet, amibe érdemes bekukkantani — nem találtam. Zabálni persze minden sarkon lehet háromféle étteremben, az egyetemre vezető úton pl. vagy egy pizzázó, három hamburger alapú gyorsétterem, két mexikói büfé, egy generikus bisztró meg egy tündérien hangulatos kis stakehouse. Nyomatékosan hangsúlyoznám: kétsaroknyi szakaszról beszélünk. Tegyük hozzá: maga a kampusz valóban lélegzetelállító a maga tökéletes funkcionaltiásával és élhetőségével: látszik, hogy ha az amerikaiaknak megtiltják, hogy autós közlekedésben gondolkozzanak és félreérthetetlenül egyértelmű, hogy egy intellektuálisan igényes közeg a célközönség, akkor tervezésben is ugyanúgy a csúcson tudnak teljesíteni, mint minden másban. Ja, és az egyetemi rendőr — szemben a budapesti egyetemekkel — nem zavar el azért, mert fényképezgetek. Nem gondolja senki, hogy az egyetem homályos érdekeire és mindenféle ködös jogszabályra hivatkozva korlátozni kellene engem egy közforgalmú intézmény fotózásában.

30 zlotys a voucher, amivel megdobtak, ezzel kellene vigasztalódnom a négy órás várakozásért: ez egy szelet csokitorta és egy Coke Zero a helyi kávézóban. Miután betolom, még mindig vérben forognak a szemeim. Molyolok a laptopon, de a kézremegésemet igazából csak az csillapítja le, amikor eszembe jut, hogy van még nálam egy rakás 120-as Lady Gray, és ha már úgyis temérdek az időm, átadhatnám magam a pinhole fotózás gyönyöreinek. Többen jól megnézik a lencse nélküli Dianát, főleg egy srác vizsglat hosszan, aki rettenetesen emlékeztet Pásztor Danira — remélem, nem ő volt az.

És beszálláskor jön a meglepetés (bár az 1D helyszám láttán azért már reménykedtem): business classra kaptam helyet. Üvegpohárból iszom az almalevet, rendes étkészlettel eszem, tűzforró zsömlét és finom vajat kapok a hidegtál mellé, miközben a hátam mögött az economy class kekszet ropogtat. Kényelmesen elfér a lábam. A gyönyörű időben és a fantasztikus kilátásban viszont már az összes utassal osztozunk.

Így aztán, minden megpróbáltatás ellenére mégiscsak rajtam van a zen, amikor a kijáratnál megölelem édesanyámat és Nicoline-t. Otthon hazai kaja vár, amit nem győzök értékelni: harmincnégy éve először elegem van a hamburgerből.

Kalifornia, végállomás

Trychydts | | | 2012., június 16., 0:27 | | | Kategóriák:

Dörömbölnek az ajtómon. Kissé rosszkedvűen feküdtem le, de azért ez már végképp túlzás: valaki felváltva feszegeti az ajtómat és dörömböl. Kinézek a kukucskálón, és egy félmeztelen, szőke óriás imbolyog odakinn álltában. Mint óvatos érdeklődésemre megtudom, Erik az illető. Megkérem, hogy próbálkozzon máshol ez rossz szoba. Megfogadja a tanácsomat — máshol próbálkozik — de ez a másvalaki most nem olyan kedves és toleráns, mint én, mert hamarosan a szállodai biztonsági szolgálat vezeti el az illetőt.

Tegnap este értem San Joseba. Az előző napot javarészt repüléssel töltöttem: reggel még kiugrottam egy kicsit cirkálni McAllenben, részben meg is olvadtam, de végül életem kockáztatásával végül sikerült eljutnom pár érdekes helyre, illetve az úttest túloldalára is. Így Texasból már nem fényképek nélkül megyek haza. Becsekkolás előtt még ettünk egyet Larryvel, ezúttal egy cafeteriában, ami ott az önkiszolágló éttermet jelenti. Aztán repültem, repültem, átállítottam az órámat, rájöttem, hogy másfél óra még hátravan, és repültem tovább. Közben átrepültünk valami felett, ami szerintem a Sziklás-hegység volt, és amitől tényleg elállt a lélegzetem. Aztán végül csak leszálltunk kis amerikai kirándulásom utolsó állomásán. Szállodai shuttle-t már rutinszerűen hívtam magamnak.

Bár ez a legdrágább szálloda az összes közül, és a legbehemótabb is, toronymagasan ez a legbénább: fizetős internet, fizetős reggeli, nincs kávéfőző sem a szobában (na nem mintha máshol főztem volna amerikai kávét). San Jose legnagyobb érdekessége, hogy itt vannak jelzőlámpák a gyalogosoknak is: igaz, a váltási idejük leginkább a természetes szelekciót szolgálja. De amíg olyan friss és gyors valaki, mint én, kis szerencsével át tud zúdulni a túloldalra.

Tömegközlekedés is van, ennek köszönhetően már megnézetem magamnak pár céget a Silicon Valley-ban, megkukkantottam a Downtown-t és a helyi egyetemet is. Az utóbbi az egyetlen, amelyik igazán tetszett: itt ugyanis nem lehet kocsival közlekedni, csak gyalog, és lám, ilyen helyzetben az amerikaiak is tudják, hogyan kell kényelmesen, ergonomikusan és jól építkezni. Még a délután maradt nekem felfedezésre, utána irány a reptér, majd Chicagon-Varsón keresztül a Ferihegy 2. Állítólag főznek nekem odahaza.

Érdekes bepillantás volt ez az amerikai kultúrába, de azért még bőven van hová fejlődnöm. Ahogy a Ponyvaregényben is elhangzik Európáról: they have got the same shit over there what we got here, but with little differences. Hát is itt így van ez, néha teljesen hétköznapi szituációk is abszolút máshogy működnek. Az étteremben fizetés pl. még nem kifejezetten az én műfajom. Ráadásul ez nem egy gyalogosokra tervezett ország — bringásokat még láttam itt San Joseban, de a bringakölcsönzés azért itt még nem a mindennapos rutin része, az is biztos.

Los Indios

Trychydts | | | 2012., június 14., 13:39 | | | Kategóriák:

Tartalmaz: 20% tűző napfény, 15% pálmafa, 40%raktárépület, 15% vámhivatal, 10% határátlépési pont.

Szembe, szájba ne kerüljön!

Showdown in the downtown

Trychydts | | | 2012., június 14., 13:27 | | | Kategóriák:

Let’s have some fun — mondja útitársam, és felhajta a műanyagpohárból a chardonnay maradékát. Happy hours van éppen, vagyik kapunk egészen tűrhető chardonnayt, valami fura rozészerűséget, szabvány jeges teát (tényleg egy, a közepében elhelyezett jégtömb tartja hidegen) meg sörhabot tök ingyen. Meg ropit, kekszet, marhahúsos szendvicset. Azért gyűltünk össze, hogy kissé rendezzük sorainkat a nagy, los indiosi hajrá után, és megbeszéljük, mit csináljunk este a határmenti, texasi kisvárosban, McAllenben.

Los Indios amúgy remek volt, egy igen régivágású raktárépület irodahelyiségében találkozom a mexikói kollégákkal: nagyon tipikus texasi/mexikói mindenki, a szénfekete szemű fiatal (és meglepően magas beosztásban levő) csajok éppúgy, mint a nehézsúlyú, gránitarcú középvezető, a nyikorgó hangú WH, és a kesernyésen reszelős hangú direktor, aki a végén egy igen fajsúlyos túrának tesz ki bennünket. A prezentációm remekül sikerült, és az ebédre elénk vetett, a konferenciateremben elfogyasztott sonkás szendvics-cookie-csipsz készlet is illik az alaphangulathoz. Lehet, hogy gyorsan eszem, de az egyik texasi nagyfőnök már a papírdobozt is eltüntette, mielőtt először fel tudtam nézni a háromszögszendvicsemből. Diet Coke-ot iszunk hozzá, kivéve a hardcore csapatot, aki valódi Coke-ot: ismét nagyon autentikus amerikai pillanatokat élünk át.

Odakint lehet 32-33 fok simán, a páratartalom, mint kiderült, 107%, elég masszív tehát a levegő továbbra is, de nem akarok panaszkodni, ugyanis rájöttem, hogy tulajdonképpen imádom a texasi klímát. A bőröm örömmel fogadja a meleget (persze csak azokban a percekben, amikor nem épp valami légkondicionálónak vagyok éppen kitéve), a páratartalom pedig, ahogy az az első sokk után kiderült, végül is nagyon jól esik.

McAllen nem egy nagy város, nem könnyen találunk tehát valódi szórakozási lehetőségeket, úgyhogy maradunk annál, amit az emberek általában akkor csinálnak, ha nincs jobb ötletük: eszünk és beszélgetünk. Abroszos étteremben eszünk, ami Amerikában egy masszív figyelmeztetés arra nézve, hogy ez azért ez jobb hely, a szó mindenféle értelmében. Tényleg finom a határmenti specialitástál, amit eszem, de azért örülök, hogy megint meg vagyok vendégelve (Larrynek szemlátomást másképpen alakul a költségkerete, mint az enyém), ugyanis csak ez annyiba kerül, mint előző este az egész számla. Viszont meglepően sok mindenről beszélgetünk, Magyarország második világháborús szerepvállalásától kezdve a melegjogokon, a liberalizmuson és a drogkérdésen át egészen az amerikai polgárháborúig mindenféléről. (Pedig Los Indiosból hazafelé már kezdtem úgy érezni, mintha kifogytunk volna a témából és már a standard és a továbbfejlesztett logikai csipek funkcionalitásbeli különbségeire is rákérdeztem.)

Körbesétáljuk a háztömböt (a javarészt bezárt klubokból és üzletekből álló utca meg két toronyház — ez jelenti itt a downtownt), majd hazaautókázunk. Otthon 123 e-mail fogad a postaládámban. Úgy látszik, nem csak nekem volt hosszú és tartalmas napom.

Sose rendelj vizet egy texasi bárban

Trychydts | | | 2012., június 13., 15:42 | | | Kategóriák:

“Come on, you can’t let him drink alone” — néz rám a másik laza pincér, ezúttal már Texasban, egy csípős csirkeszárny bárban. Mégis benne hagyom Larryt a szószban, vagyis a sörben, egyszerűen képtelennek érzem magam arra, hogy egy ilyen nap után alkoholt igyak. Akkor inkább nézzenek rám vasvilla szemekkel, de Larry laza presszúrájának is ellenállok. Egy elég rázós és mindenféle feszkózással teli meeting után hagytuk oda Kokomot, hogy aztán egy dallasi átszállás után nedves homokkal teli zsákként csapjon képen a texasi éjszaka forró párássága. Kocsival talán kilencven másodpercre is lehet a reptér innen, aminek azért van különleges jelentősége, mivel mivel visszafelé, ha jól sejtem, nem kocsival megyek majd (Hacsak nem akarok taxit hívni, amit szerintem nem akarok — most már eléggé herótom van attól, hogy szó szerint az utca túloldalán levő gyárba is kocsival megyünk.)

Csípős csirkeszárnyat eszünk, én az öt fokozatból a negyediket — ez még simán lecsúszik, mi több, nem csak jó csípős, hanem kifejezetten zamatos és finom is. A hús sincs agyonsütve, zamatos és szaftos, mégis simán válik le a csontról, ahogy vagdalom késsel-villával (bár rá van írva a papír szalvétagyűrűre, hogy table manners are strongly discouraged); az édes-csípős thaiföldi szósz pedig ugyancsak egy ezerszázalékos választásnak bizonyul. Sosem gondoltam volna, hogy Larry Freiburger az ennyire cool helyeket szereti: bömbölő metálzene, félhomály, a falakon gigantikus tévéképernyők, ahol persze csak dekoráció nélkül megy a műsor, hiszen hallani egy vak hangot nem lehet. Üvöltve, de mégis remek hangulatban vacsorázunk; Texas eddig legalább annyira tetszik nekem, mint Indiana.

Az ideút amúgy gyönyörű volt: a kis amerikai városok éjszaka úgy néznek ki a levegőből, mint a fényből szőtt pókháló; előttük pedig szénfeketén örvénylenek a felhők. Hauntingly beuatiful.

Ma pedig irány Texas legismertebb metropolisa, Los Indios. Kábé életnagyságig bele lehet nagyítani Google Mapsen, és még mindig belefér egy képernyőbe.

Búcsú Kokomótól

Trychydts | | | 2012., június 12., 16:46 | | | Kategóriák:

Ki tud jobb programot elképzelni annál, mint hogy reggel hétkor a Burger Kingből nézi a napfelkeltét, miközben a Kokomo Tribune halálozási rovatát olvasgatja? A második szállodában fizetni kellett volna a reggeliért, úgyhogy inkább a reggeli körbenézésem közben kajoltam egy gyorséttermben, egy elég finom, croissant alapú szendvicset. Finom volt a rántotta is, amit tettek bele, az Amerikai Egyesül Államok így fellélegezhet, nem hirdetek nemzetközi bojkottot a rántottájuk ellen.

Végre volt időm egy picit fényképezni — este is szerettem volna, de este nyolckor úgy dőltem el, mint egy darab fa, és alig tudtam hajnali ötkor kimászni az ágyból. Rezignáltan vasalgattam egy sort, kontaktáltam az otthoniakat, majd körbejártam a környéket. Nem laktam valami gyalogosbarát környéken, de azért még élek. Most éppen az itteni nagyfőnök irodájából dolgozom, miközben Larry és Sherry a szomszéd szobában meetingel az ügyféllel. Nagyon amerikai feeling.

Tegnap elvittek vacsizni — isteni steaket toltam, sült almával és egyben sült krumplival, szószokkal, meg meglepően finom, helyben főzött vörös sörrel. Elég érdekes hely volt, a pincér hol leült az asztalunkhoz, hogy csak leggugolt, a hüvelyujjával mutatta, hogy vágja, mit kérünk. Még fogpiszkáló is volt a szájában, látszott, hogy azt várják tőle, képviselje ezt a laza, vadnyugatias életérzést — elég jól beleadott apait-anyait. Vacsora után Larry még elvitt megnézni a bazi nagy kitömött ökröt és a bazi nagy kitömött fát, ami Kokomo (állítólag) két legnagyobb nevezetessége, pláne, hogy a még bazi nagyobb gáztartályt már kénytelenek voltak felrobbantani. Én azért láttam azt is, hogy a két pavilon egy elképesztően, természetesen gyönyörű park közepén áll — tuti el tudtam volna ott fotózgatni, ha van rá egy kis időm. Sajna nem volt, pláne, hogy Larry fuvarozgatott, neki meg még dolga volt aznap — mondjuk én is fáradt voltam már, szóval nem tudom, mennyire nyomultam volna ténylegesen, ha megtehetem.

Ma délután (itt ugye még csak fél tizenegy van),  még egy gyors meeting, aztán hamisítatlan amerikai tempóban rögtön irány a reptér, illetve Texas. Ott két éjszakát is leszek kicsekkolás nélkül, szóval igazi, hosszú távú tartózkodásnak nézek elébe.

Turning the night(shift) into the day

Trychydts | | | 2012., június 11., 14:54 | | | Kategóriák:

Az időeltolódást a rengeteg, repülőgépen alvással, meg az órám idejekorán történő átállításával sikerült kicseleznem: amikor éjfélkor leültem, hogy megvárjam a kisbuszt, ami elhozott a hotelbe, többé-kevésbé tényleg meg voltam róla győződve, hogy valóban éjfél van. Ami viszont nagyon fura, hogy kvázi most is sötét van még odakint, fél órával ezelőtt pedig még vaksötét volt — miközben odahaza ilyentájt már reggel van elég rendesen. Jó sok időzónát átrepültem: Varsó egy órával előttünk jár, Chicagóba érkeztem, de onnan Indianapolis még -1 óra; asszem, ennél alaposabb lecke tényleg nem kellett ahhoz, hogy biztos lehessek benne, mennyire is nevetséges dolog ez a pontos idő dolog.

Az út amúgy elég klasszik volt, kapásból 50 perccel később induló járattal, rohanással a csatlakozáshoz. Az Egyesült Államokba beutazni meg amúgy is egy kabarétréfa: már amikor a beutazási tisztviselőhöz áll sorba az ember, akkor is ott cirkál körülötte egy Hartmann nevű nő a színes törpetacskó fazonú kutyájával, aki nem csak a drogot szagolja ki, de a sonkás szendvicseket is: csak amíg sorban álltam, két emberrel kapatta szét a csomagját és kobozta el az USA egészségére nyilván halálos veszélyt jelentő (amúgy a lengyel légitársaság által szervírozott) anyagokat. Hartmannak amúgy karcos alt hangja és feszesen udvarias modora van, amiből érződik, hogy ha csak egy szót is szólsz a sonkás szendvics védelmében, már fuccs is a gyors ügyintézésédnek. Szerencsére nálam — a nyilatkozatomnak megfelelően — nem volt csiga, és az öreg bevándorlási tisztviselőt is jó kézzel választottam ki, mert ha visszafogottan is, de mégis tréfálkozott és kedves volt. (“You can smile if you wish but you don’t have to”, mondta, miközben nyilvántartásba vette az arcképemet.) A csomagellenőrzőknek meg kissé fennakadt a szeme azon, hogy nincs poggyászom, csak a 6,84 kilós kabintáskám meg a laptopom — így viszont nem volt miért aggódnom és nem volt mivel szenvednem, úgyhogy végül is örülök, hogy sikerült ilyen áramvonalasan utazzak.

Sok bajom nem volt a repülőgépen szervírozott kajával, csak éppen nagyon kevés volt. Mire viszont megérkeztem, a reptéren már minden zárva volt; enni tehát nem tudtam. Eléggé spóroltam tehát a reggelire — de azt hiszem, a rántottának az USA-ban max még egy esélyt vagyok hajlandó adni; szerencsére a sütemény-gyümölcs tej vonalon még tudtak erősíteni. És USA Todayt is adtak mellé — az angolszász sajtó pedig még mindig eléggé páratlan.

A reggelt amúgy vasalással kezdtem.

Nathalie második élete (La Délicatesse), 2012.

Trychydts | | | 2012., június 03., 12:55 | | | Kategóriák: ,

Mind az amerikai kiritkákat összegző Rottentomatoes, mind az IMDB erősen lepontozza a filmet. Annak ellenére sem mondhatom, hogy nem értem a kritikákat, hogy rám úgy tűnik, végül nagyon nagy hatást gyakorolt. Amikor ugyanis még kijöttem a moziból, még tele voltam kifogásokkal.

Nagyon nehéz például eldönteni, mi áll a cselekmény fókuszpontjában. Nathalie és Francois, szenvedélyes szerelme percek alatt lángol fel egy kávézóban — boldog házasságban élnek, szorgalmasan dolgoznak, szerényen, de boldogan élnek, tehetségesek, szép jövő áll előttük. A férj tragikusan hirtelen halála után Nathalie teljesen összeroppan, míg végül egy olyan férfi hozza el ismét a boldogság reményét az életébe, akire környezete a legkevésbé számít: a szürke, színtelen, átlagos (a film szándéka szerint az átlagosnál lényegesen rosszabb) külsejű, behemót, száraz humorán és jóindulatán kívül sok mást felmutatni nem képes svéd Markus. A probléma azonban leginkább az, hogy a történet három jól elhatárolható szakasza közül egyik sem igazán kínálja fel a valódi elmélyülés és azonosulás lehetőségét. Látjuk, értjük, hogy Nathalie és Francios között valódi, sistergő kémia van, de átérezni nem nagyon van módunk. Nathalie fájdalma valóban kézzelfogható, de másodpercek alatt éveket ugrik a cselekmény, így maximum saját tapasztalatainkra hagyatkozva érezhetjük, a szomorúságnak és a magánynak milyen szakadékába csúszott a fiatal nő.

Az utolsó. szerelmi szál pedig sajnos egy nagy csalás — kiindulópontja egy olyan deus ex machina, amivel éppen azokat a nehézségeket hidalja át egyetlen pillanat alatt, amelyekkel még a film mellékszereplői is tisztában vannak. Markusnak sosem lenne esélye meghódítani Nathalie-t — és nem azért, mert nem méltó rá (ha valamit, azt tényleg klasszikusan szépen mutatja be a film, hogy a külcsín nem minden). Egyszerűen azért nem, mert Markus az összes komplexust magában hordozza, ami egy kapcsolat elkezédést latolgató férfiban megjelenhet — Nathalie pedig olyan mértékben megközelíthetetlen (ráadásul hivatali feljebbvalója is a férfinek), ami egy különlegesen magabiztos fél esetén is szinte lehetetlenné tenné a kapcsolatfelvételt. Markus maga is értetlenül áll a történtek előtt, a film kedves humorának forrása éppen az, hogy nem képes elhinni, mindez vele történik. Elhinni én sem voltam képes — talán éppen azért, mert nem hittem el azt a kissé talán túlságosan is átlátszó csodát, amivel közös történetük elkezdődik.

Elsőre tehát nehéz megérteni, mi is az igazán jó ebben a filmben — mégis, még most, másnap reggel is színültig vagyok telve a hangulatával. Az operatőrmunka, a vágás mindenképpen remekmű. Jó arányérzékkel, finoman váltogatják a különböző eszközöket, így a film vizuális világa nagyon szuggesszív lesz, nagyon közelről követi a cselekmény rezdüléseit. Ha a történet maga nem is áll össze egy egységes egésszé, vannak benne nagyon szép és emberi pillanatok, nagyon pozitív töltetű mozzanatok. Ráadásul a karakterek is mind nagyon érdekesek, egyediek, elképesztően plasztikusra formált, teljesen hiteles és hihető egyéniségek. Érdemes film zenéjét is megemlíteni — már csak azért is, mert a dalszövegek nem egyszer direktben reflektálnak a cselekményre is.

Talán amit én is és az amerikai kritikusok is hiányolnak ebből a filmből, az az amerikai filmek tökéletes szerkesztettsége, a cselekmény feszessége, lekerekítettsége, kompaktsága. A La Délicatesse ebből a szempontból tényleg nagyon európai film — de talán éppen ebben is rejlik finom, hatását csak lassan kifejtő, de annál ellenállhatatlanabb varázsa.

| | |