Valami megpattant bennem

Trychydts | | | 2012., április 24., 11:36 | | |

Konkrétan 4 bordám tört el — egy gondtalanul telefonálgató sofőr az arcomba nyitott egy Volvót, a brina felborult, az eltekeredett kormány pedig befúródott a bordáim közé. Szerencsére rugalmas munkahelyem van, így csak egy napot voltam betegállományban — a balesetem napján, amikor háromnegyed óra alatt megvizsgáltak-megröntgeneztek, majd három órát várattak a folyosón, majd közölték, hogy azt javasolják, maradjak benn a hétvégére a düledező, zsúfolt kórházban. Öt perc gondolkodási időt kértem, aztán már pattantunk is. Feltankoltunk fájdalomcsillapítókból meg köptetőkből, aztán irány a fájdalomfesztivál.

Mert hát bordatöréssel nem szórakozik az ember valami jól — bizonyos pózokban egészen jó, aztán megmozdul vagy felkönyököl, és csillagokat lát, mintha légkapáccsal böknének a bordái közé. Ráadásul (állítólag a nem megfelelő légzés miatt) rám jött egy iszonytatóan lassan gyógyuló köhögés, amitől jött egy nagyon nehezen ignorálható, krónikus fájdalomfajta. És akkor még nem is említettem, hogy máshogy szenved az ember, ha felemel valamit, akár csak pár kiló súllyal is, máshogy, ha futnia kell pár lépést, és máshogy, amikor le kell hajolnia. (Kicsit olyan ez, mint az eszkimók állítólagos huszonhét szava a hóra.) De hála az égnek már kifelé lábalok a történetből.

A hétvégi team eventen így sem tudtam nagyot villantani — a szociális felelősségvállalás jegyében kertészkedtünk meg építkeztünk. Állítólag a hátam mögött többen is megjegyezték, hogy nem vagyok elég aktív. Egyes kollégák szolidaritottak velem, mások inkább azzal szórakoztak, hogy ráerősítettek, igen, én tényleg nem csinálok semmit.

Baluékkal voltunk medvehagymát is szedni — ennek leginkább a vadregényes romantikája szokott tetszeni. Kimegyünk az erdőbe, és összeszedünk valamit, amit megeszünk — nem olyasvalami ez, amit túlzottan gyakran szoktunk csinálni. Hoztunk is haza egy nagy rakással, és úgy látszik, fejlődőképes vagyok, mert lefagyasztottam, mielőtt megpenészedett és megrohadt volna. Maga a kirándulás is tökjó volt, bár attól tartok, idegesítően sokat sikerült fényképeznem. 120-as fekete-fehér filmet vittem (láthatáron van, hogy ismét fogok filmet előhívni), és annyira tetszett minden, hogy elég sokszor kellett megállnom új filmet befűznöm. Dianával ez nem olyan magától értetődő dolog — ha nem lehelletfinom ujjakkal nyúl hozzá az ember, akkor begyűri a filmet, ha meg nem vigyáz, akkor lepotyog az orsó a földre.

A medvehagyma amúgy tényleg egy isteni finom dolog, kellemes átmenet a fokhagyma és a zöldhagyma között. Én főleg nyersen szeretem, de ha arról van szó, főzni is szívesen főzök vele — most hétvégén például Arkham horrort nyomtunk Nicoline-nel és a srácokkal, gombás-medvehagymás rizottót rittyentettem, tényleg nagyon klassz lett. Akárcsak az Arkham horror parti: most egy kicsit keményebbre vettük a figurát, mint szoktuk, és talán ezért, de messze ez volt eddig a legélvezetesebb játék. Az én karakterem például úgy kezdte a játékot, hogy ránézett valami nem evilági borzalomra és szörnyethalt. A második választásom pedig szintén egy elég érdekes karakterre sikeredett: valahogy mindig megúsztam vele, de egyik taktika sem működött nála, amit a korábbi játékoknál, más szereplőkkel megszokhattam. (Nekem további, igen jelentős hozzáadott értéket jelentett, hogy Nicoline is játszott — így nem kellet úgy éreznem, hogy valami fura pasiőrületben veszek részt, és egészen jól ráérzett az általa alakított harcművész ízére.) Játékok után általában napokig csak Lovecraft-ot olvasok, de most annyira belelkesedtem, hogy rögtön meg is szerveztük a következő partit.

Már csak hetek kérdése, és megyek Kokomoba.

 

Reader’s Log: John le Carré: Tinker, Tailor, Soldier, Spy; The Honourable Schoolboy

Trychydts | | | 2012., április 09., 2:58 | | | Kategóriák: , ,

Aki most kezd ismerkedni John le Carré műveivel, elég ambivalens élményeknek lehet kitéve. A Gary Oldman főszereplésével készült film, miközben a vizuális megvalósítást, a színészi játékot, a zenét, a hangulatot tekintve valósággal tobzódik a klasszikus, old-school kémfilmek legjobb hagyományaiban, történetetét tekintve egy kétéveseknek készült, háromdarabos puzzle komplexitását nyújtja. A csendes visszafogottsággal eljátszott, tökéletes jelenetek viszont annyira magába szippantottak, hogy a hangulatot felidézendő, belekezdtem a könyvbe is — amely örvendetes módon nem csak egy babanyomozást tudott nyújtani, de egy valódi rejtélyt is, amelynek kibogozásához nem elég egy kétéves kislány, hanem egy valóban szükség van George Smiley-ra, a nyugdíjba kényszerített mesterkémre és legbelsőbb bizalmasaira is.

Mindkét változatnak vitathatlan érdemei az alaposan kidolgozott, finoman árnyalt jellemek: a szereplőknek nem csak azokat a tulajdonságait ismerjük meg, amelyek nélkülözhetetlenek a cselekmény bonyolításához — mindenki valódi, háromdimenziós figura, múlttal, magánélettel és valódi egyéniséggel. Különösen élvezetes volt például, hogy mindenki egy kicsit másféle stílusban beszél — kérdés persze, hogy ez egy fordításban mennyire jöhet át.

Ugyanakkor talán éppen ez lett az oka annak, hogy a filmváltozat nem lett annyira erőteljes: maga az alaptörténet — egy évtizedek óta az angol titkosszolgálat belső köreiben tevékenykedő szovjet ügynököt kell leleplezni — megkövetelné, hogy tényleg mindenkit több évre visszamenőleg ismerjünk. A film is próbálkozik ugyan (a regénynek is szerves részét képező) flashbackekkel, kisebb jelentőségű, de a szereplőket mégiscsak bemutató jelenetekkel, de így is kíváncsi lennék, hányan érzik át a valódi jelentőségét annak, végül is kiről derül ki, hogy évtizedeken keresztül hazugságban élt, és hazugságban tartotta barátait, kollégáit és szeretteit. Annyira kevés a rendelkezésre álló információ, hogy nem sok esélyünk van átélni ez a helyzetet. Hasonló a helyzet a nyomozással is: Smiley-nak annyi mindent kell végiggondolnia, annyi szálat kell végigkövetnie (a nagy nyomozás tetemes része amúgy “sima” papírmunka), hogy a film készítői inkább a (túlzott) leegyszerűsítést választották. A könyv cselekménye viszont teljesen oldottan váltakozik a különböző funkciójú fejezetek között — a pontos, választékos stílus, a remek szerkesztettség ugyanakkor a viszonylag nagy terjedelem mellett is könnyen olvashatóvá teszi a szöveget.

Fellelkesülve a végeredményen, megvettem a második kötetet is, ami viszont ismét egy kisebb csalódás volt: a nagyobbik részben Hong-Kongban és Angliában, kisebbik részben pedig más távol-keleti országokban játszódó történet messze nem olyan feszes és olvasmányos, mint az első kötet. Mintha a cselekmény komplexitása, időbeli és térbeli terjedelme már az író képességeit is meghaladta volna. Sem a tét nem annyira kézzelfogható, sem a történet nem annyira kompakt és átlátható, mint az első könyvben. A helyszínek sokszor elnagyoltak, a cselekmény egyes darabjai néhol csak nagyon nehezen fonódnak össze egy egységes szövetté: és míg az első részben az egész angol titkosszolgálat és a szereplők alapvető bizalmi hálója volt kapcsolatban, itt semmiféle kényszerről nincs volt szó. A nyomozást a rejtélyes hongkongi szovjet kapcsolat iránt sokkal inkább presztízsszempontok motiválják: Smiley próbálja az ideiglenesen általa vezetett szervezet létjogosultságát bizonyítani — semmi több. A végeredmény sem annyira kézzelfogható. A másik főhős, a Smiley kérésére a terepen tevékenykedő Westerby szerepe már némileg érdekesebb; sajnos az ő motivációi sem mindig elég meggyőzőek, kalandjai pedig néhol kifejezetten repetitívek.

Persze sok írói erény visszaköszön a Tinker, Tailorből; elsősorban a nyelvi igényesség és a jól megírt dialógusok. Összességében véve viszont egy sokkal kevésbé sikerült alkotásról van szó. Ezek után kifejeztten kíváncsi leszek, a harmadik kötet mennyire lesz majd jó vagy érdekes az eddig tapasztaltakhoz képest.

| | |