Felbőröndözve bolyongunk a sűrű hózáporban — nehéz beleélnem magam, hogy éppen Magyarország harmadik legnagyobb városának a főterén vagyunk. Sokkal inkább érzem magam mondjuk Szibériában… de hol az a hotel? A házszámok alapján nem lehetünk túl messze. Aztán egy barátságos eszkimó útbaigazít: épp az előbb sétáltunk el mellette.
Masszív, a 19. században eleve hotelnek épült, épületnek szállodában tanyázunk le — kolosszális belmagasság, viszonylag kis, de azért kényelmes és meleg szobák, a 19. századi hangulathoz illően hűvös folyosók és hasonlóan kevéssé befűtött, ugyanakkor táncterem méretű ebédlő, ahová reggelizni járunk. Gondolom, amikor nem holtszezon van, akkor van értelme a nyolcszázötven asztalnak. Így, a hóval együtt most inkább a Ragyogás az, ami eszembe jut, miközben remegő hangon közlöm a semmiből materializálódott konyhásnénivel, hogy igen, kérünk még egy kis rántottát. A rántotta amúgy kitűnő.
Jó sok időt töltünk sétálgatással — Szeged egyszerűen varázslatos a hó alatt. A Nicoline édesanyja áltlal ajánlott cukrászdák időközben megszűntek, de szerencsére ugyanazon a helyen találunk egy remek kis kávéházat, amihez többször is visszatérünk. Ha jól emlékszem, utoljára Marikával voltam itt, este pizzát ettünk a Széchényi tér közepén ülve a fülledt melegben, ő pedig a retiküljéből kapta elő hozzá a ketchupos flakont. Nyár volt éppen, majd meghaltunk a melegben, miközben egymás lelkivilágát boncolgattuk nagy lelkesen. A jelenlegi körülmények között mindezt elég nehéz elképzelni.
A mínusz tizenhárom fok ellenére igyekszünk úgy viselkedni, mint a vérbeli turisták: végigjárjuk a belváros főbb nevezetességeit, megfordulunk pár múzeumban. A Móra Ferenc múzeum lépcsője átmenetileg szánkópályaként üzemel, a kőtár udvarán egy csikóslegényként kurjongató teremőr néni letiltja a fotózást, a Reök Palota, ahol a John Lennon emlékkiállítást nézzük meg, pedig már önmagában is lenyűgöz finoman elegáns szecessziós stílusával. A magaskulturális programok közül is messze ez az, amit a legjobban élvezek: részben John Lennon saját rajzait, részben a személye körül született művészeti munkákat lehet megnézni — bár elég rövid, mégis elég hatásos és nagy gonddal összerendezett kiállítás ez. Ráadásul két részletben tekintjük meg: a második terem közepén egyszer csak ellenállhatatlan vágy támad bennünk arra, hogy visszacikázzunk a Dugonics térre, és az éttermi pad párnája alól kiszedjük Nicoline ideiglenesen oda elspájzolt telefonját.
Levezetésképpen utolsó este moziba megyünk, utolsó délelőtt pedig fürdőbe. A mozi egy elég izgalmas épület: vidéki mozihoz képest meglepő módon a város középpontjában van, több terem is van meg popcornautomata, a felső emeleten pedig egy nagyon klassz kávézó, a Deus Exből szalajtott pultossráccal és pultoslánnyal. A hangulat remek, a cider is egészen kiváló, a kiszolgálás szuper — a film viszont, a Suszter, szabó, baka, kém egészen káprázatosan rossz. A feeling oké, aki szép ütemű, ízlésesen kivitelezett mozit szeretne látni, nézze meg nyugodtan, de akit mondjuk vonzanak az olyan hívságok, mint az érdemi cselekmény, a három darabosnál bonyolultabb kirakósjáték vagy az érdekes történet, az inkább nézze meg még egyszer a Rosencrantz és Guildenstern halottat, Gary Oldman abban is remek.
Az Anna fürdő annak ellenére is lenyűgöz, hogy nem vagyok egy nagy fürdő-fan. Valódi zen-hangulat, ahogy Lydia mondaná, csodálatos környezet, finom, meleg víz, forró levegővel melegített, kő pihenőpadok. (Közben rájövök, hogy alighanem ugyanannak a forrásnak a vizében fürdök, ami odakint szabadon elérhető-elvihető egy szökőkút-szerű ivókútból. Amíg ejtőzünk, beleásom magam egy kicsit a Trónok harcába, bár ennek a hangulatát sem sikerül igazán nyakon csípnem. Lyukkamerás felvételekkel kísérletezem, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Fürdő után gyorsan bekapunk valamit a helyi egyetemista- és postásetetőben, veszünk még egy villamosjegyet a bankban és irány a pályaudvar. Nicoline realizálja, hogy itt a sínek az emeleten vannak. Harminc perc késéssel indulunk, de nem bánom. Ezúttal nem nekem kell eltömnöm az ablakok réseit papírzsepivel, hogy ne fröcsögjön rám a hólé, mint ideúton; ettől függetlenül is szuper, hogy nem kell ilyen útviszonyok mellett az autóval az autópályán akrobatizálnom. Idefelé kaphattunk egy kis betekintést az utazási irodák cégkultúrájába — ez a fajta ismeretterjesztő előadás most elmarad, marad nekem a Trónok harca, meg a szemben ülő trendi párocska, akikről Nicoline nem győz áradozni. A Nyugatiban már az otthonos, megszokott pesti latyak vár bennünket a kijáratnál.