Nem olvastam végig a könyvet.

Hogy az erényeivel kezdjem: fantasy regényhez képest kétségkívül van benne anyag. Ha nem regény lenne, hanem fantasy tematikájú festmények sorozata, alighanem már most előrendelném a még meg nem jelent köteteket is. A világ, a kezdeti felálláskor megismert történelmi helyzet, az új, friss interpretációban megjelenő fantasy archetípusok kétségkívül megkapóak. Látjuk magunk előtt, ahogy Észak Ura visszavonul meditálni a szabadtéri templomként funkcionáló istenerdőbe; látjuk a több ezer éves Falat, ami fagyos erődítményként áll a civilizáció és az északi rémségek között; délen pedig ott van egy buja, eleven, bűnben és intrikában gazdag hatalmas királyság, ami vérben és gyalázatban született mivoltával együtt is lenyűgöző. Megfog bennünket a hatalmas harcosból hájas kéjenccé romlott király tragikus sorsa, a gonosz, számító királyné sötét lelke, a hagyományok, és az ezernyi egyéb apró részlet.

A problémák csak akkor kezdődnek el, amikor mozgásba lendülnek az események. Minden figura végletesen egysíkú; semmiféle mód nincs az események, a szereplők cselekedeteinek többféle értelmezésére. Aki olvasta a Gyűrűk Urát, a fantasy irodalom örökérvényű alapvetését, tudja, hogy mennyire magával ragadóak tudnak lenni az ellentmondásos személyiségek. Még a főszereplők is el-el gyengültek olykor, nekik is voltak jobb meg rosszabb pillanataik — személyiségük integritása pedig egyenes arányban állt élettapasztalatukkal és életkorukkal. Vándor becsülete nem azért lehetett rendíthetetlen, mert ez hatott tetszetősen a szereplői palettán. A cselekmény kezdetekor kilencven éves  volt — több mindent maga mögött tudhatott már, mint a legtöbb ember egész életében. Denethor, hiába volt nemes és vasakaratú, megvolt a maga esendősége — nem egy elvakult, gonosz zsarnoknak, hanem egy bölcs és sokat látó, igazságos uralkodónak ismerjük meg, akit megroppantanak az előtte álló rémségek és fiának értelmetlen halála. Bukása pont ezért lehet megrázó. Sajnos mindez fájdalmasan hiányzik ebből a Trónok harcából — a jellemek érdemben nem változnak, olyanok maradnak, amilyennek megismertük őket.

A cselekmény bonyolítása sokszor nagyon durva és darabos eszközökkel történik. A szerzőnek nyilvánvaló ambíciója volt, hogy egy soha nem látott méretű fantasy eposzt tegyen le az asztalra. Így olyan dolgok is túlzott részletezésre kerülnek, amelyeket nem igényelnek sok terjedelmet. Hogy csak egy, nagyon jellemző példát említsek: atz örök klasszikusban, az Ivanhoe-ban nincsenek ennyire agyonrészletezett jelenetek a lovagi tornáról. Egyik ilyen grandiózus esemény leírása pont attól lesz élvezhető, hogy a figyelmünket az író képes megfelelően irányítani; nem pedig azért, mert alaposan rögzít minden lényeges és lényegtelen részletet. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a színvonalas megoldásokra való törekvésen felülkerekedett az oldalak megtöltésére irányuló vágy. Ezt a túlírást teszi még nehezebben elviselhetővé a sejtetetés eszközének túlságosan bőkezű alkalmazása. Túl gyakran értesülünk arról, hogy valakinek ettől vagy attól „rossz előérzete” van — száz-kétszáz oldallal később aztán minden rossz előérzet rendre, kivétel nélkül beigazolódik. Más szóval fogalmazva: a szerző egyszerűen nem elég ügyes ahhoz, hogy ne tudjuk, mi fog történni — ugyanakkor nem folytathatjuk onnan, ahonnan már nem nyilvánvaló a cselekmény, tovább kell olvasnunk. Az eredeti cél alighanem a feszültségkeltés lehetett; mivel azonban tudhatjuk, miről van szó, inkább unalomba fordul az olvasás.

Ahogy haladunk előre a vaskos regényben, úgy lesznek nyilvánvalóak a további gyengeségek. Egy nyolcszáz oldalas könyv megírásához (és ne feledjük — ez még csak az első kötete egy hétkötetesre tervezett sorozatnak) komoly elkötelezettségre és alázatra van szükség. Ekkora terjedelemben sokkal nyilvánvalóbbá válnak az esetleges következetlenségek. Egyszerűen nagyobb az átfogott időtáv, ha tehát koherens cselekményt szeretnénk, ahhoz koherens jellemekre és következetes szabályokra van szükség a szereplők közötti interakciókban. Sajnos ezek megalkotására sem maradt energiája a szerzőnek. A szereplők zavarba ejtően sokszor kényszerülnek arra, hogy fájdalmasan, idiotisztikusan ostoba hibákat kövessenek el. Mekkora az esélye például annak, hogy egy nyomorék, lóra felkötözött, hét éves herceget a testőrei és a bátyja merő szórakozottságból, fegyvertelenül magára hagynak egy banditáktól és vadállatoktól hemzsegő erdőben? És ez még egy kisebb tévedésnek számít a baklövések végeérhetetlen sorozatában. Az olvasó persze tudja, hogy ez hiba — és persze megint oldalak tucatjain kell átrágnia magát, mire ez ténylegesen ki is derül. Ráadásul — ez a legrosszabb — a tévedések sokszor egyáltalán nem következnek a szereplők jelleméből, múltjából és társadalmi pozíciójából.

Az én cérnám is az egyik ilyen jelenetnél szakadt el — miután az előrelapozás bűnébe esve meggyőződtem róla, hogy ismét előre látom a következő kétszáz oldal eseményeit, belelapoztam itt-ott a végébe, és úgy döntöttem, nyugodtan ad acta tehetem ezt a történetet. Lektűrnek amúgy nem a legrosszabb ez a regény, csak én most már egy kicsit többre vágyom. Nem elég, ha hosszú időre el vagyok látva olvasnivalóval — művészi teljesítményt is várnék, a valóság sajátos átértelmezését, következetességet és nagyobb szabadságot az olvasói fantázia előtt.