Elkerített Város

Nicoline_0005

Nicoline_0004

Nicoline_0003

Nicoline_0002

Nicoline_0001

Metro

ELTE Canteen_0001

ELTE Canteen_0002

Ferencváros_0012

Lágymányos_0001

Ferencváros_0013

Lágymányos_0005

Lágymányos_0003

Ferencváros_0010

Ferencváros_0009

Ferencváros_0007

Ferencváros_0006

Ferencváros_0003

Ferencváros_0002

Mátyás templom_0006

Mátyás templom_0004

Mátyás templom_0003

Mátyás templom_0001

Bringás farsang_0002

Bringás farsang_0003

Bringás farsang_0004

Bringás farsang_0001

Kalandok a Börzsönyben

Trychydts ||| 2012., február 21., 10:51 |||
Kategóriák:

Már nagyon kirándulhatnékom volt — annyira, hogy életemben először el is szántam magam arra, hogy ténylegesen megszervezzek egy túrát Budapesten kívülre. Némi variálgatás után végül a Verőce-Nógrád útvonal jött ki. Sok-sok létszámváltozás után végül négyen vágtunk neki, Marcika úgy döntött, hogy a kalandosabb végéről fogja meg a dolgokat és majd csak az egy órával későbbi vonattal csatlakozik hozzánk a két kutyájával, Lottyval és Dióval. Egy darabig vártunk rájuk, forraltboroztunk egy erősen rusztikus helyen (a vécék Toi-toi-ból átalakított budik voltak, a tulaj pedig maga lődözte a vadakat, amit felszolgált). A csajok végül úgy döntöttek, nem képesek igazán átérezni a marcikaizmus valódi szellemiségét és előremennek, én meg Zé pedig elindultunk levadászni a csodabogarat.

Egy ilyen jelenség persze nem marad észrevétlenül, találtunk is szemtanúkat, akik beszámoltak a Magyarkúton mindenfelé kószáló, agarat sétáltató marslakóról, de végül megtörtént a csoda, és egyesítettük erőinket. Elindultunk a lányok után… a rossz úton. Mivel azonban mi is elvétettük a terepet, erősen kérdésesnek tűnt, hogy Nicoline és barátnője vajon benéztek-e az embermagas farakások mögé, hátha ott a jel. Miközben tanakodtunk, hogy akkor most merre is induljunk utánuk, vagy hogy vették-e a “ha egy óra múlva nem, akkor a fogadónál találkozunk” adást. Közben érkezett egy rendkívül informatív és a térerőt erősen nélkülöző erdőben külösen jól hasznosítható “hol vagytok?” sms. Három telefonnal zsonglőrködve végül sikerült megtalálnom a megfelelő lyukat a téridő-kontinuumban, és kapcsolatban léptem Nicoline-nal: tőlünk kb. két kilométerre várakoztak a rossz úton. Zé közben már előrement a jó irányba. Úgyhogy ott hagytam Marcikát a kutyákkal és a térképekkel, és futni kezdtem a jó hely felé — gondoltam, a jelenlétem majd hűsítőleg hat a csajok idegeire; különben is egyszerűbb nekünk kerülőt tenni, mint a csajokat visszarendelni az elágazáshoz. Arról már nem is beszélve, hogy nem szívesen mondtam volna le arról a mámorító érzésről, hogy tudom, hogy hol vannak.

Így kezdtünk bele végül a második, embert próbálóbb, valóban természetközeli szakaszba: bokáig érő hó, fák, bokrok meg egy-két szúnyog. Sikerült még egyszer elvétenünk az irányt, de végül csak kilyukadtunk a szántóra Nógrád határában, ahol anno Balu meg én azzal szórakoztunk, melyikünk tud nagyobb hógörgeteget összerakni. Ehhez a játékhoz ezúttal sem az idő, sem a szükséges hómennyiség nem állt rendelkezésre, úgyhogy csak becaplattunk az állomásra, csurom vizesen, fáradtan, de megelégedetten. (Én titokban még Nicoline-ra is erősen büszke voltam, aki otthon, viszonylag kezdő túrázóként még azon aggódott, mi lesz, ha vizes lesz a cipője, aztán még az utolsó métereken is volt energiája hülyéskedni.) Negyven perc volt az út Vácig, húsz perc Pestig — ahol már várt minket a névnapját ünneplő édesanyám és áldott jó szárítógépe.

Most viszonylag jól el vagyunk látva turistatérképekkel, úgyhogy aligha ez lesz az utolsó ilyen kaland.

Börzsöny 2012.02.19._0038

Börzsöny 2012.02.19._0037

Börzsöny 2012.02.19._0032

Börzsöny 2012.02.19._0031

Börzsöny 2012.02.19._0025

Börzsöny 2012.02.19._0023

Börzsöny 2012.02.19._0021

Zalán

Börzsöny 2012.02.19._0022

Börzsöny 2012.02.19._0020

Börzsöny 2012.02.19._0039

Marcika, Dió

Börzsöny 2012.02.19._0015

Marcika, Dió

Dió

Börzsöny 2012.02.19._0018

Börzsöny 2012.02.19._0013

Börzsöny 2012.02.19._0012

Börzsöny 2012.02.19._0011

Börzsöny 2012.02.19._0008

Nicoline

Börzsöny 2012.02.19._0027

Marcika, Dió

Börzsöny 2012.02.19._0005

Nicoline

Börzsöny 2012.02.19._0019

Börzsöny 2012.02.19._0006

Börzsöny 2012.02.19._0004

Börzsöny 2012.02.19._0003

Börzsöny 2012.02.19._0009

February chill_0020

February chill_0019

February chill_0018

February chill_0016

February chill_0013

February chill_0011

February chill_0010

February chill_0009

February chill_0008

February chill_0004

February chill_0003

February chill_0002

Drive (2011.) & Reader’s Log — James Sallis: Drive

Trychydts ||| 2012., február 19., 23:28 |||
Kategóriák: ,

Jó pár hónapja már, szeptemberben néztem meg Baluval ezt a filmet — pár nappal később, Tokajban már a könyvnek is végére értem. A katarzis azonban akkora volt, hogy teljesen elnémított. Két, önmagában is teljes értékű remekműről van szó — a film azonban olyan hűen és mégis olyan kreatívan adaptálja a regényt, hogy a két műalkotás lényegében egymást magyarázza.

Mindkét történet középpontjában egy misztikus alak, a Sofőr áll — nappal filmekben vezet, éjjel bűnözőket furikázik Los Angelesben; kizárólag olyanokat, akik hajlandók elfogadni a szabályait. Csendes, finom, visszafogott alak — aztán egyszer csak, minden óvatossága ellenére szervezett bűnözők konfliktusának kellős közepén találja magát. Kiderül azonban, hogy ez a szelíd fiú (mindenféle értelemben) sokkal többre képes, mint amit kinéznénk belőle.

A cselekmények közel sem azonosak: a film kiemel bizonyos mozzanatokat a regényből és egy idősíkra helyezi őket (néhány apróbb módosításra is sor kerül a mellékszereplőkben). Így a film sokkal feszültebb és kompaktabb, mint a film, bizonyos részletek sokkal hangsúlyosabbak, így jobban bevésődnek — a regény ugyanakkor sokkal teljesebb, átfogóbb képet ad mind a hősről, mind a történetről. Mindkét változatnak közös eleme azonban a legváratlanabb pillanatokban felbugyogó erőszak — ebben a világban a társadalom szerepe mindössze az, hogy megpróbálja megvédeni a gyengéket és és az elesetteket, de ha valaki képes arra, hogy feltépje ezt a nem is nagyon tartós szövedéket, hihetetlen hatalomra tehet szert. Az ember ugyanis, ha levedli magáról a konvenciók és a neveltetés jelentette mázt, hihetetlen dolgokra képes — az ár, azonban, amit meg kell fizetni ezért, ugyancsak rettenetes. A normális emberi élet lehetősége egyre inkább kicsúszik azok keze közül, akik nem tartják magukat a normákhoz — paranoid, agresszív, erőszakos ragadozókká, majd elkerülhetetlen szükségszerűséggel felemésztik magukat — ha éppen nem válik belőlük is egy náluk erősebb ragadozó áldozata. A főhős is ebbe a kasztba tartozik: épp az teszi érdekessé, hogy ő — sok más ragadozóval ellentétben, akik élvezik kivételezettnek ható helyzetüket — folyamatosan küzd a múltja és eltorzult pszichéje jelentette terhekkel.

A regény sokkal többet fest le a múltjából — ezek a részletek, noha elég megrázóak, egyáltalán nem hihetetlenek. Bizonyos mozzanatok szinte mindenkinek ismerősek lehetnek — ezek ismeretében szinte nem is csoda, hogy az lett a főhősből, ami. Ugyanakkor a regény etikája mégsem menti fel a felelősség alól azokat a bűnözőket sem (többi ilyen is akad a történetben), akik esetleg külső tényezőkre is hivatkozhatnak cselekedeteik indoklásakor. A bűnözők (vagyis a ragadozók) társadalma és sokszínű, de ez nem változtat azon a tényen, hogy jellemzően olyanok testi-lelki-anyagi kárán akarnak előre jutni, akik maguk úgy döntöttek, megpróbálnak a társadalmi szerződés pontjai szerint élni.

Rendkívüli erőssége mind a filmnek, mind a regénynek az az erős és plasztikus stílus, amellyel a ragadozóknak ezt a modern dzsungelét — Los Angelest — le tudja festeni. A filmet a városnak javarészt a nyolcvanas években épült részein forgatták — számunkra persze nyilvánvaló, hogy ez csak egy múltból visszamaradt szövedék, amely köré szervesen burjánzik az új város. A régi, helyi szupermarketlánc falain válik a vakolat, a valaha modernnek és áramvonalasnak szánt épületek lassan leromlásnak indultak. Ezeken a szociológiai peremvidékeken persze még nyilvánvalóbb, mennyire kiszolgáltatott tud lenni az, aki nem a társadalmi háló közepén van. A rengeteg apró részlet révén bennünket is beszippant ez a kis mikroverzum, együtt rójuk az utcákat a főhőssel.

Ugyancsak mind az eredeti történetre, mind a moziadaptációra jellemző a maximalizmus és a sajátosan egyedi stílus. A regény pontos, precíz ütemezése, választékos, mégsem mesterkélt nyelvezete, esztétikailag is komolyan értékelhető mondatai abszolút párjai a film szép vágásainak, fényeinek, sajátos, következetes filmvilágának, klasszikus történetmesélésének.

Akit nem riaszt vissza az olykor brutálisan véres erőszak, annak biztosan sokat mond majd a Drive — hetekre-hónapokra el leszünk látva gondolkodnivalóval.

Egy lócsiszár virágvasárnapja (Nemzeti Színház)

Trychydts ||| 2012., február 18., 10:35 |||
Kategóriák: ,

Utoljára általános iskolában találkoztam Sütő Andrással — valahogy már akkor is kényelmetlen volt nekem mai logikával már nem nagyon megérthető világlátása. Úgyhogy némileg félve vártam az előadás kezdetét — pláne, hogy a, már a nézőtéren átfutott kritika sem kecsegtetett sok jóval. Utólag elmondhatom: kár volt hősiesen végigülnöm a darabot.

Lehet, hogy tényleg csak arról van szó, Sütő óta már máshogy látjuk a világot — engem mondjuk mégis zavar, hogy az Antigoné, a III. Richárd vagy a Fösvény erkölcsiségét értem, ezét a darabét meg nem. Maga az alaphelyzet pedig nagyon ismerős lehet: van egy erkölcsös, jó létben élő, mintaszerűen élő ember, aki egyszer csak valami nagy igazságtalanság ér és ő ennek hatására megroppan. Tekintettel arra, hogy a darab hemzseg a bibliai idézetekről és annyira a kereszténység a központi motívuma, hogy egy szuggesszív jelenet erejéig még maga Luther Márton is átsuhan a színen, értetetlen, hogyan lehetett Jób könyvét megkerülni. Mégis sikerült.

Kolhaas Mihály valóban mintaszerű keresztény: tisztességes kereskedő, fizeti az adóját, barátját is keresztényi szeretetre inti, holott annak porig égették a házát és lemészárolták a családját. Értem én — mondja — hogy neked ez fáj, de időt kell adni az új rendszernek, hogy megszilárduljon. Aztán az ő életében is bekövetkezik a katasztrófa: túlzott vámot szabnak ki rá, szolgáját megverik, mi több, két lovát is lefoglalják, amelyek lefogynak (!!!) amikorra kiválthatná őket. És ráadásul nehogy pereskedéssel, de még korrupcióval és protekcióval sem sikerül jogos igényét érvényesítenie. Nem csoda, ha kisfiát magára hagyva, egzisztenciáját feladva életét a bosszúnak szenteli. Vagyis hát én semmiféle logikát nem látok a dologban, én egy gazdag és hipokrita szerencsétlen vergődését látom az élet realitásai közepette — mindenféle értelmes végkifejlet nélkül.

Hogy a törvény és a hatalom korruptsága olykor brutális könyörtelenséggel tud a kisember életére hatni, közismert. A színpadon is számos olyan aljasság történik, amit hétköznapi moralitással egyszerűen lehetetlen felmenteni. Kolhaas Mihály azonban nem ezek ellen kel ki — mi több, kifejezetten arról győzköd mindenkit, hogy ezt az elképesztő önkényt (a női szolgálók szabad megerőszakolását, az erre kipécézettek állandó üldöztetését és meghurcolását, az igazságszolgáltatás korruptságát) a magasabb célok értelmében el kell viselni. Ő pedig egy, másokéhoz képest jelentéktelen sérelem miatt inkább fegyveres felkelést szít, semhogy hagyná magát családjával és maradék, igen jelentős vagyonával megvigasztaltatni. Hogy aztán baromként menjen a vágóhídra, amikor azt gondolja, a korrupt és romlott hatalom ismét visszafogadta őt kegyeibe. Végső csalódásával így gyakorlatilag lehetetlen azonosulni — mondhatjuk, hogy megérdemelte, ami vele történik.

Maga az előadás elég hullámzó színvonalú. Az első felvonás kifejezetten unalmas — statikus színpadképpel, nyilvánvalóan szegényes díszletekkel. A második felvonás ehhez képest nagyon üdítő, sokkal innovatívabb és dinamikusabb minden — a színpadi tér felosztása és kihasználása is sokkal izgalmasabb, néha szinte filmszerű jelenetváltásokat is sikerül megvalósítani. Talán a színészi játék az, ami végig magas színvonalú — kár, hogy nincs vele mit eladni.

Reader’s Log — George R. R. Martin: Trónok harca

Trychydts ||| 2012., február 18., 10:09 ||| 1 Trackback
Kategóriák: ,

Nem olvastam végig a könyvet.

Hogy az erényeivel kezdjem: fantasy regényhez képest kétségkívül van benne anyag. Ha nem regény lenne, hanem fantasy tematikájú festmények sorozata, alighanem már most előrendelném a még meg nem jelent köteteket is. A világ, a kezdeti felálláskor megismert történelmi helyzet, az új, friss interpretációban megjelenő fantasy archetípusok kétségkívül megkapóak. Látjuk magunk előtt, ahogy Észak Ura visszavonul meditálni a szabadtéri templomként funkcionáló istenerdőbe; látjuk a több ezer éves Falat, ami fagyos erődítményként áll a civilizáció és az északi rémségek között; délen pedig ott van egy buja, eleven, bűnben és intrikában gazdag hatalmas királyság, ami vérben és gyalázatban született mivoltával együtt is lenyűgöző. Megfog bennünket a hatalmas harcosból hájas kéjenccé romlott király tragikus sorsa, a gonosz, számító királyné sötét lelke, a hagyományok, és az ezernyi egyéb apró részlet.

A problémák csak akkor kezdődnek el, amikor mozgásba lendülnek az események. Minden figura végletesen egysíkú; semmiféle mód nincs az események, a szereplők cselekedeteinek többféle értelmezésére. Aki olvasta a Gyűrűk Urát, a fantasy irodalom örökérvényű alapvetését, tudja, hogy mennyire magával ragadóak tudnak lenni az ellentmondásos személyiségek. Még a főszereplők is el-el gyengültek olykor, nekik is voltak jobb meg rosszabb pillanataik — személyiségük integritása pedig egyenes arányban állt élettapasztalatukkal és életkorukkal. Vándor becsülete nem azért lehetett rendíthetetlen, mert ez hatott tetszetősen a szereplői palettán. A cselekmény kezdetekor kilencven éves  volt — több mindent maga mögött tudhatott már, mint a legtöbb ember egész életében. Denethor, hiába volt nemes és vasakaratú, megvolt a maga esendősége — nem egy elvakult, gonosz zsarnoknak, hanem egy bölcs és sokat látó, igazságos uralkodónak ismerjük meg, akit megroppantanak az előtte álló rémségek és fiának értelmetlen halála. Bukása pont ezért lehet megrázó. Sajnos mindez fájdalmasan hiányzik ebből a Trónok harcából — a jellemek érdemben nem változnak, olyanok maradnak, amilyennek megismertük őket.

A cselekmény bonyolítása sokszor nagyon durva és darabos eszközökkel történik. A szerzőnek nyilvánvaló ambíciója volt, hogy egy soha nem látott méretű fantasy eposzt tegyen le az asztalra. Így olyan dolgok is túlzott részletezésre kerülnek, amelyeket nem igényelnek sok terjedelmet. Hogy csak egy, nagyon jellemző példát említsek: atz örök klasszikusban, az Ivanhoe-ban nincsenek ennyire agyonrészletezett jelenetek a lovagi tornáról. Egyik ilyen grandiózus esemény leírása pont attól lesz élvezhető, hogy a figyelmünket az író képes megfelelően irányítani; nem pedig azért, mert alaposan rögzít minden lényeges és lényegtelen részletet. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a színvonalas megoldásokra való törekvésen felülkerekedett az oldalak megtöltésére irányuló vágy. Ezt a túlírást teszi még nehezebben elviselhetővé a sejtetetés eszközének túlságosan bőkezű alkalmazása. Túl gyakran értesülünk arról, hogy valakinek ettől vagy attól “rossz előérzete” van — száz-kétszáz oldallal később aztán minden rossz előérzet rendre, kivétel nélkül beigazolódik. Más szóval fogalmazva: a szerző egyszerűen nem elég ügyes ahhoz, hogy ne tudjuk, mi fog történni — ugyanakkor nem folytathatjuk onnan, ahonnan már nem nyilvánvaló a cselekmény, tovább kell olvasnunk. Az eredeti cél alighanem a feszültségkeltés lehetett; mivel azonban tudhatjuk, miről van szó, inkább unalomba fordul az olvasás.

Ahogy haladunk előre a vaskos regényben, úgy lesznek nyilvánvalóak a további gyengeségek. Egy nyolcszáz oldalas könyv megírásához (és ne feledjük — ez még csak az első kötete egy hétkötetesre tervezett sorozatnak) komoly elkötelezettségre és alázatra van szükség. Ekkora terjedelemben sokkal nyilvánvalóbbá válnak az esetleges következetlenségek. Egyszerűen nagyobb az átfogott időtáv, ha tehát koherens cselekményt szeretnénk, ahhoz koherens jellemekre és következetes szabályokra van szükség a szereplők közötti interakciókban. Sajnos ezek megalkotására sem maradt energiája a szerzőnek. A szereplők zavarba ejtően sokszor kényszerülnek arra, hogy fájdalmasan, idiotisztikusan ostoba hibákat kövessenek el. Mekkora az esélye például annak, hogy egy nyomorék, lóra felkötözött, hét éves herceget a testőrei és a bátyja merő szórakozottságból, fegyvertelenül magára hagynak egy banditáktól és vadállatoktól hemzsegő erdőben? És ez még egy kisebb tévedésnek számít a baklövések végeérhetetlen sorozatában. Az olvasó persze tudja, hogy ez hiba — és persze megint oldalak tucatjain kell átrágnia magát, mire ez ténylegesen ki is derül. Ráadásul — ez a legrosszabb — a tévedések sokszor egyáltalán nem következnek a szereplők jelleméből, múltjából és társadalmi pozíciójából.

Az én cérnám is az egyik ilyen jelenetnél szakadt el — miután az előrelapozás bűnébe esve meggyőződtem róla, hogy ismét előre látom a következő kétszáz oldal eseményeit, belelapoztam itt-ott a végébe, és úgy döntöttem, nyugodtan ad acta tehetem ezt a történetet. Lektűrnek amúgy nem a legrosszabb ez a regény, csak én most már egy kicsit többre vágyom. Nem elég, ha hosszú időre el vagyok látva olvasnivalóval — művészi teljesítményt is várnék, a valóság sajátos átértelmezését, következetességet és nagyobb szabadságot az olvasói fantázia előtt.

IMG_0001

IMG_0002

Nicoline_0006

2012.02.11. Göd_0009

2012.02.11. Göd_0004

2012.02.12. Göd_0001

2012.02.11. Göd_0022

2012.02.11. Göd_0020

2012.02.11. Göd_0019

2012.02.11. Göd_0017

2012.02.11. Göd_0016

2012.02.11. Göd_0013

2012.02.11. Göd_0008

2012.02.11. Göd_0007

2012.02.11. Göd_0002

Zsófi szülinap_0011

Zsófi szülinap_0010

February snow

Blaha Lujza square, underground

February snow

February snow

IMG_0012

IMG_0003

Szeged a hó alatt

Trychydts ||| 2012., február 11., 10:03 |||
Kategóriák:

Felbőröndözve bolyongunk a sűrű hózáporban — nehéz beleélnem magam, hogy éppen Magyarország harmadik legnagyobb városának a főterén vagyunk. Sokkal inkább érzem magam mondjuk Szibériában… de hol az a hotel? A házszámok alapján nem lehetünk túl messze. Aztán egy barátságos eszkimó útbaigazít: épp az előbb sétáltunk el mellette.

Masszív, a 19. században eleve hotelnek épült, épületnek szállodában tanyázunk le — kolosszális belmagasság, viszonylag kis, de azért kényelmes és meleg szobák, a 19. századi hangulathoz illően hűvös folyosók és hasonlóan kevéssé befűtött, ugyanakkor táncterem méretű ebédlő, ahová reggelizni járunk. Gondolom, amikor nem holtszezon van, akkor van értelme a nyolcszázötven asztalnak. Így, a hóval együtt most inkább a Ragyogás az, ami eszembe jut, miközben remegő hangon közlöm a semmiből materializálódott konyhásnénivel, hogy igen, kérünk még egy kis rántottát. A rántotta amúgy kitűnő.

Jó sok időt töltünk sétálgatással — Szeged egyszerűen varázslatos a hó alatt. A Nicoline édesanyja áltlal ajánlott cukrászdák időközben megszűntek, de szerencsére ugyanazon a helyen találunk egy remek kis kávéházat, amihez többször is visszatérünk. Ha jól emlékszem, utoljára Marikával voltam itt, este pizzát ettünk a Széchényi tér közepén ülve a fülledt melegben, ő pedig a retiküljéből kapta elő hozzá a ketchupos flakont. Nyár volt éppen, majd meghaltunk a melegben, miközben egymás lelkivilágát boncolgattuk nagy lelkesen. A jelenlegi körülmények között mindezt elég nehéz elképzelni.

Szeged 02.03-02.05. _0011

Szeged 02.03-02.05. _0006

Szeged 02.03-02.05. _0008

Szeged 02.03-02.05. _0017

Szeged 02.03-02.05. _0077

Szeged 02.03-02.05. _0099

Szeged 02.03-02.05. _0013

Szeged 02.03-02.05. _0020

A mínusz tizenhárom fok ellenére igyekszünk úgy viselkedni, mint a vérbeli turisták: végigjárjuk a belváros főbb nevezetességeit, megfordulunk pár múzeumban. A Móra Ferenc múzeum lépcsője átmenetileg szánkópályaként üzemel, a kőtár udvarán egy csikóslegényként kurjongató teremőr néni letiltja a fotózást, a Reök Palota, ahol a John Lennon emlékkiállítást nézzük meg, pedig már önmagában is lenyűgöz finoman elegáns szecessziós stílusával. A magaskulturális programok közül is messze ez az, amit a legjobban élvezek: részben John Lennon saját rajzait, részben a személye körül született művészeti munkákat lehet megnézni — bár elég rövid, mégis elég hatásos és nagy gonddal összerendezett kiállítás ez. Ráadásul két részletben tekintjük meg: a második terem közepén egyszer csak ellenállhatatlan vágy támad bennünk arra, hogy visszacikázzunk a Dugonics térre, és az éttermi pad párnája alól kiszedjük Nicoline ideiglenesen oda elspájzolt telefonját.

Szeged 02.03-02.05. _0026

Szeged 02.03-02.05. _0054

Szeged 02.03-02.05. _0065

Szeged 02.03-02.05. _0018

Szeged 02.03-02.05. _0041

Szeged 02.03-02.05. _0082

Szeged 02.03-02.05. _0083

Szeged 02.03-02.05. _0081

Szeged 02.03-02.05. _0084

Szeged 02.03-02.05. _0068

Szeged 02.03-02.05. _0067

Szeged 02.03-02.05. _0044

Szeged 02.03-02.05. _0056

Szeged, bank of the Tisza

Szeged, Belvárosi híd

Szeged 02.03-02.05. _0090

Szeged 02.03-02.05. _0088

Szeged 02.03-02.05. _0024

Levezetésképpen utolsó este moziba megyünk, utolsó délelőtt pedig fürdőbe. A mozi egy elég izgalmas épület: vidéki mozihoz képest meglepő módon a város középpontjában van, több terem is van meg popcornautomata, a felső emeleten pedig egy nagyon klassz kávézó, a Deus Exből szalajtott pultossráccal és pultoslánnyal. A hangulat remek, a cider is egészen kiváló, a kiszolgálás szuper — a film viszont, a Suszter, szabó, baka, kém egészen káprázatosan rossz. A feeling oké, aki szép ütemű, ízlésesen kivitelezett mozit szeretne látni, nézze meg nyugodtan, de akit mondjuk vonzanak az olyan hívságok, mint az érdemi cselekmény, a három darabosnál bonyolultabb kirakósjáték vagy az érdekes történet, az inkább nézze meg még egyszer a Rosencrantz és Guildenstern halottat, Gary Oldman abban is remek.

Az Anna fürdő annak ellenére is lenyűgöz, hogy nem vagyok egy nagy fürdő-fan. Valódi zen-hangulat, ahogy Lydia mondaná, csodálatos környezet, finom, meleg víz, forró levegővel melegített, kő pihenőpadok. (Közben rájövök, hogy alighanem ugyanannak a forrásnak a vizében fürdök, ami odakint szabadon elérhető-elvihető egy szökőkút-szerű ivókútból. Amíg ejtőzünk, beleásom magam egy kicsit a Trónok harcába, bár ennek a hangulatát sem sikerül igazán nyakon csípnem. Lyukkamerás felvételekkel kísérletezem, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Szeged 02.03-02.05. _0033

Szeged 02.03-02.05. _0060

Szeged 02.03-02.05. _0075

Szeged 02.03-02.05. _0076

Szeged 02.03-02.05. _0058

Szeged 02.03-02.05. _0066

Anna fürdő

Fürdő után gyorsan bekapunk valamit a helyi egyetemista- és postásetetőben, veszünk még egy villamosjegyet a bankban és irány a pályaudvar. Nicoline realizálja, hogy itt a sínek az emeleten vannak. Harminc perc késéssel indulunk, de nem bánom. Ezúttal nem nekem kell eltömnöm az ablakok réseit papírzsepivel, hogy ne fröcsögjön rám a hólé, mint ideúton; ettől függetlenül is szuper, hogy nem kell ilyen útviszonyok mellett az autóval az autópályán akrobatizálnom. Idefelé kaphattunk egy kis betekintést az utazási irodák cégkultúrájába — ez a fajta ismeretterjesztő előadás most elmarad, marad nekem a Trónok harca, meg a szemben ülő trendi párocska, akikről Nicoline nem győz áradozni. A Nyugatiban már az otthonos, megszokott pesti latyak vár bennünket a kijáratnál.

Budaörs 2012.01.29._0002

Budaörs 2012.01.29._0003

Budaörs 2012.01.29._0007

Budaörs 2012.01.29._0012

Budaörs 2012.01.29._0014

Budaörs 2012.01.29._0018

Budaörs 2012.01.29._0020

Budaörs 2012.01.29._0021

Budaörs 2012.01.29._0017

Budaörs 2012.01.29._0022

Budaörs 2012.01.29._0015

Pénteki billiárd party _0001

Pénteki billiárd party _0006

Pénteki billiárd party _0010

Pénteki billiárd party _0018

Pénteki billiárd party _0005

Pénteki billiárd party _0015

Pénteki billiárd party _0017

Pénteki billiárd party _0024

Orczy kert _0003

Orczy kert _0002

Ferencváros

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site